„Az Úr az én erőm és pajzsom, benne bízott szívem, és ő megsegített.” (Zsolt 28,7)
Ötszáz esztendő választ el bennünket a mohácsi csatától. 1526. augusztus 29. nem csupán egy elveszített ütközet emléke a magyar történelemben, hanem egy olyan történelmi törésvonal, amely hosszú évszázadokra meghatározta nemzetünk sorsát. Mohács a széthullás, a veszteség és a kiszolgáltatottság jelképe lett, ugyanakkor annak is tanúja, hogy egy nép a legnehezebb időkben is képes újra és újra felállni.
A mohácsi vész utáni évtizedekben nemzetünk lelki és szellemi újjászületésének egyik meghatározó útja a reformáció volt. A Dél-Dunántúl és a Drávaszög református közösségei között különös jelentőséget hordoz az 1576-ban megtartott hercegszőllősi zsinat, amely a református egyház szerveződésének és hitbeli megerősödésének fontos állomása lett. Az ott megfogalmazott hitvalló örökség arról tanúskodik, hogy az egyház a történelem viharai között sem csupán túlélni akart: Isten Igéjéhez kötve kereste küldetését és jövőjét.
Ötszáz év távlatából ezért nemcsak azt kérdezzük, mi történt velünk Mohácsnál, hanem azt is: mit kezdünk ma az örökségünkkel?
Mert a történelem nem múzeumi tárgy. Ott van döntéseinkben, emlékezetünkben, közösségeink állapotában, gyermekeink jövőjéért érzett felelősségünkben. Ma is vannak közöttünk megosztottságok, veszteségek, félelmek és olyan kérdések, amelyekre nem könnyű választ találni. De a keresztyén ember nem a múlt foglya, hanem Isten ígéretének reménységében élő ember.
Ezért Mohács 500. évfordulóján nem a vereségnek akarunk emlékművet állítani, hanem az emlékezésből hitet, a hitből pedig reménységet szeretnénk meríteni.
Ahogyan Kölcsey Ferenc írta:
„Megbűnhődte már e nép
A múltat s jövendőt!”
Mi azonban valljuk: jövendőnket nem a történelem végzete, hanem Isten kegyelme hordozza. Nem tudjuk, mit hoz a következő ötszáz év – de tudjuk, kinek a kezében van az idő, az egyház és nemzetünk élete.
A református ember egyik legmélyebb öröksége éppen ez: soli Deo gloria – egyedül Istené a dicsőség. Ezért alázattal emlékezünk azokra, akik előttünk jártak; felelősséggel szolgáljuk azokat, akik ma közöttünk élnek; és reménységgel tekintünk az utánunk következő nemzedékekre.
Mohács emléke arra int bennünket, hogy a széthúzás gyengít, a közös felelősség erősít. A hercegszőllősi zsinat öröksége pedig arra emlékeztet, hogy az Ige köré gyűlő közösség a történelem viharaiban is megtalálhatja küldetését.
„Jézus Krisztus tegnap, ma és mindörökké ugyanaz.” (Zsid 13,8)
Ez legyen a mi reménységünk is.
Krisztusra tekintve őrizzük meg hitünket, anyanyelvünket, kultúránkat és közösségeinket! Tanuljunk a múltból, de ne engedjük, hogy a múlt félelmei határozzák meg a jövőt! Legyünk olyan nemzedék, amely nem csupán emlékezik, hanem épít; nem csupán gyászol, hanem szolgál; nem csupán kérdez, hanem Istenbe vetett bizalommal útra kel.
Imádkozzunk:
Urunk, Istenünk, hálát adunk mindazért, amit őseinken keresztül ránk bíztál.
Bocsásd meg vétkeinket, gyógyítsd történelmünk sebeit, őrizz meg bennünket a széthúzástól és a reménytelenségtől!
Adj bölcsességet vezetőinknek, hűséget gyülekezeteinknek, erőt szolgáló szeretethez és jövőt gyermekeinknek!
Taníts bennünket úgy emlékezni Mohácsra, hogy közben Krisztusra tekintsünk, aki halálon és minden veszteségen át az élet reménységét adja!
Tartsd meg egyházadat, népünket és Kárpát-medencei közösségeinket a hitben, békességben és egymás iránti szeretetben! Soli Deo gloria!
Ámen.
Borítókép: Than Mór – A mohácsi csata (1856)