Mondd a nehezen mondhatót!

Éppen 18 éve, 2004 februárjában kezdtem megbízott előadóként dolgozni a Károli-egyetemen, 2006 őszétől pedig teljes állásban tanítok itt. Egyik legizgalmasabb tantárgyam, a kreatív írás specializáció hét éve kezdődött, hályogkovács-mesterség ez, akkor jó, ha tökéletesen keverednek benne a gondosan felépített és az ösztönös elemek – indítja a beszélgetést Géher István László.

– Mint a jó költészetben, a munka a tudatos és a tudattalan megfelelő arányaitól függ. Ahogy T. S. Eliot írta: „A rossz költő ott tudatos, ahol tudattalannak kellene lennie, és ott tudattalan, ahol tudatosságra van szükség.” Igen ám, de honnan tudjuk, mikor, mennyire és hogyan legyünk tudattalanok? Ez a „ne gondolj a fehér elefántra” teljesíthetetlen követelményéhez hasonló, illetve az „azt mondja egy krétai, minden krétai hazudik“ paradoxonát idézi.

Az írás művészete egyrészt tanítható: vannak fogások, verstechnikai kérdések, ezek ösztönös tehetség esetén gyakorolhatók, de a tehetséget sajnos nem lehet tanítani. Rendkívül fontosnak tartom az általam kifejlesztett „szerzői olvasás“ gyakorlatát. Ez a versek okos átírását jelenti. Ismert, kanonizált, nagy versek átalakításával megélhető, hogy miért és hogyan működik egy-egy nagy vers. Tehetségesen megváltoztatni, átalakítani egy vers szavait, sortöréseit, szakasztagolását vagy folyamatosságát, kijelentéssorrendjét, képszerkezetét oda vezet, hogy a különbségen zsigereinkkel élhetjük át, hogyan működik a szöveg.

A vers mikroszerkezet, minden, a legkisebb írásjel is számít! Először két- vagy négysorosokon, háromsoros haikukon (a japán költészet egyik jellegzetes versformáján) kísérletezzük ki a vers (nem euklideszi) mértanát és élettanát. Nagyon tanulságos, hogy egy adott anyagból mi minden hozható ki, és miért az eredeti (az átalakítás előtti) állapot a legjobb! Rontunk tehát, de a rontásnak funkciója van – a különbség elvén megsejthető a vers erejének titka.

A jó szöveg: energia. Akárhányszor olvassuk újra, mindig feltölt energiával, jó esetben újra és újra katarzist okoz. Az energia az átalakítások után csökken – a veszteséget a hátgerincünkön érezzük, de a változtatások tudatosíthatók. A belső műhelygyakorlatok közvetett módon abban is segítenek, hogy a saját készülő szövegeinkben jobban megérezzük a fedőszavakat (Nemes Nagy Ágnes nevezte ezt így), amelyek működhetnek ugyan, de energetikai szempontból nem a legmegfelelőbbek egy adott helyen. A fedőszavak mellett fedősorrendek, fedőszerkezetek, fedőhiányok is vannak. Ezeket észrevenni, megváltoztatni fájdalmas munka, mert a szerző beleszerethet egy adott anyagba, és nehezen látja be, hogy lehetne ennél jobb megoldás is.

A kreatív írás tanítása olyan foglalkozás, ahol a tanár rengeteget tanulhat a tanítványaitól, sosem unható meg, mert minden írásgyakorlat, szövegolvasás és átírás meglepetéseket tartogat, kiszámíthatatlan íve és története van.

Nemes Nagy Ágnes az egyik legösszetettebb alkotónk, ha csak az istenes verseit vesszük sorra, nagy belső küzdelemről árulkodnak.

Nemes Nagy Ágnes az észlelés tanítómestere. Hangja, szenvedélye és fegyelmezettsége, babitsi felelősségtudata ismeretelméleti izzású: nála a létfilozófia is a megismerés reflexiós próbatételén át nyer végső értelmet. Rilkei költő, mert hisz a költői nyelvnek az „erősebb lét közelébe“ érés alapvetően romantikus állapotában. A komplex érzelemtartományoknak kimondhatatlan rétegei izgatják – amelyekhez még nincs szavunk. „...ne mondd soha a mondhatatlant, / mondd a nehezen mondhatót...” Világháborús tapasztalat, katakombalét, az ötvenes évek egzisztenciális vákuumhelyzete súlyosítja ennek az íráselvnek a tétjét: tárgyai, kihagyásai, csöndje, a kijelentések közötti hézagok, elhallgatások, vákuumok dinamikája mindennél fontosabb. Istenes verseiben a hitetlenek és hinni akarók paradoxona izgatja: a minden hiteles hitet kísérő kétely.

Magam is a „hogy valljalak, tagadjalak, segíts meg mindkét szükségemben“ József Attila-i útját jártam, amikor az Amíg alszom, vigyázz magadra kötetem istenes verseit, imáit írtam, vagy a Választóvízben a Nap-monológok mitologikus imáit. Nemes Nagy Ágnes nem gyermekként hisz, mint mondjuk Pilinszky, hanem a felnőttlétet, a felelősség kikönnyíthetetlen tapasztalatát építi be a hit viszonylataiba, kanti módon, babitsi módon, a „sapere aude” , vagyis: „merj gondolkodni!” felvilágosodás kori gyökereinek mentén. Individualizált, feloldhatatlan, a hit szempontjából mindig komplex, nehéz út vezet az ő istenképéhez.

Nem könnyű Nemes Nagy Ágnes közelébe férkőzni, hiszen az objektív versek mögött nehezen sejlik fel az amúgy szenvedélyes lélek. Önnek hogyan sikerült megérteni az alkotót?

Az úgynevezett tárgyias költészet nem vele kezdődött. Hogy mást ne mondjak, Macuo Basó, a haiku műfaj máig legnagyobb mesterének tartott japán költő természetábrázolásából is hiányzik az egyes szám első személy érdekeltsége. Nemes Nagy Ágnes tárgyakra, a környezetre koncentráló figyelmében is van valami a basói zansin, vagyis a kitartó éberség intenzitásából, hogy rátalálhasson arra a látványra, amelyet érdemes versbe foglalni. A zansin egyetlen dologra összpontosít, a verstárgyra, de a koncentráció eltökéltségéről is elfeledkezik, vagyis nem tudatos, nem hangsúlyozza ennek a figyelemnek az elkötelezettségét. Nem is tárgyiasnak nevezném ezt, hanem az én és a tárgy feltétlen összekapcsolásának – a tárgyak regisztrálásának, kihagyásos, montázsszerű jelenetsorozatának. Komplex nyelvi-érzelmi mintázata alkalmas arra, hogy a névtelenségnek nevet adjon.

Nemes Nagy Ágnes szövegeiben a rettentő pontos leírás vabi elve (a részlet hordozza az egész tétjét) elmozdítja a tárgyszerűt az anyagtalanba, a konkrétumot az absztrakcióba. Ez a konkrét-elvont átmozdulás rilkei gyökerű, például ahogy A flamingók című versében az élesen kirajzolt rózsaszín flamingók átúsznak a megnevezhetetlenbe. Ettől elvonttá válik a valóság és konkretizálódik az elméleti, gondolati elem, hihetetlenül gazdag nyelvi tartományokat nyitva meg mindezzel. A szenvedély a retorikában, a felépítésben, a szerkezeti részek kapcsolódási sorrendjének ívében és kijelentéshézagaiban érződik. A halála után kiadott, nem kötetbe szánt versekben azután vallomásosabb-személyesebb tónusait is megismerhetjük ennek a költészetnek.

Tavaly ünnepeltük Pilinszky János születésének centenáriumát. Az ő életét, költészetét áthatották katolikus gyökerei. Nemes Nagy Ágnes protestáns származása, neveltetése hogyan tükröződik az életművében, a hitében?

Pilinszky misztikus kijelentései véleményem szerint egy profán eukarisztia ígéretével mondódnak ki. Vagyis egy megszenvedett örömhír abszurd szertartásának része a költői kijelentés. Nemes Nagy Ágnes individualistább, és nála a hit nem megszenvedett evidencia. Kanti módon megteremti önmagát és a világát – vagyis a „cselekedj úgy, hogy cselekedeteid előfeltevései egy teljes világegyetemet mozgathassanak, ha a felelősség azt kívánja” elve felnőtté teszi a hitében.

Csakhogy a hitben nem lehet felnőttnek lenni. Ez a dialektika mozgatja istenes verseit. „Amikor én Istent faragtam, / kemény köveket válogattam. / Keményebbeket, mint a testem, / hogy, ha vigasztal, elhihessem” (Amikor). Ez nem bálványteremtés, hanem a hitetlenségben a hit erejét megtaláló, misztikusan felvilágosult önnevelés. Ennek vannak protestáns gyökerei is, individualizmusában, racionalitásában, a misztikát a misztika inverze felől megközelítő kérlelhetetlenségében. Istenképében ott van persze Rilke, az Áhítat könyvének modernizmusa is, és furcsa módon nem Babits, hanem Kosztolányi, a Marcus Aurelius-vers monumentális sztoicizmusa. A semmiből, az ateizmusból erőt merítő individuális hit folyton újra megteremthető-elveszíthető biztonsága és tébolya.

Életműve alapján meghatározható-e valamilyen jellemző a költőnő istenképének alakulásával kapcsolatban? Van olyan vers, amelyikhez különösen közel került a költőnő megismerése során?

Nézzük meg most csak A Föld emlékei című, összegyűjtött verseskötetébe felvett, halála előtt rendezett verseket, a majd ugyanannyi verset kitevő kéziratos anyagot ne vizsgáljuk. Eltekintenék attól az érdekes kérdéstől is, hogy a kötetről kötetre elhagyott-hozzátoldott, sorrendjükben átrendezett versek hogyan árnyalják az istenes versek kérdését.

A Kettős világban kötetből (1946) kiemelném A szabadsághoz második világháborús, adornói tapasztalatokat levonó katedrális témájú, a katedrálist megszólító nagy versét, amely már a későbbi istenes verseket idézi, és a Szerelmem, víziisten szecessziós-rejtőzködő istenképét: ez az anapesztikus villódzó-ragyogó isten-ornamentika mintha nem is az eddig tárgyalt Nemes Nagy Ágnesé lenne. De ugyanebben a kötetben ott a Példázat is: a „valódi lombot hajtó hit“ nyolcsoros, tömör epigrammatikus dala ambróziánus nyolcasban – vagyis a középkori himnuszköltészet alaphangszínén. A Szárazvillám című kötet (1946– 1957) hatalmas istenes verse a Kiáltva, talán a legszebb két nyitósorral: „Irgalmazz, Istenem! Én nem hiszek Tebenned, / Csak nincs kivel szót váltanom.” Hetedfeles jambus váltakozik itt ambróziánussal – a panasz és segítséghívás hosszú sorai a négyes jambus himnikus felelősoraival. Közvetlen e mellett a vers mellett olvasható a Patak, a híres zsoltárparafrázissal keretezett téboly és adornói lét-látlelet, a „Hogy csillapítsam buzgó szomjamat, / S bocsássam meg, mi meg bocsáthatatlan?” zárósoraival.

A theodicea (az Isten jósága és az ártatlanok e világi szenvedései közötti ellentmondás) kérdései merülnek itt fel, az Istennek megbocsájtó/meg nem bocsájtó ember kétségbeesése. Vagy az Elmélkedve tizenkét soros verse hitről és szégyenről, a hit maradékáról, amely az összetett kéz mozdulatában őrződött csak meg.

A Napforduló kötet (1957–69) aztán az Ekhnáton-ciklusban megtalálja ennek a költészetnek a hithez és Istenhez való viszonyát mélyebben, komplexebben kibontó ősi mitikus képleteit. Ekhnáton, a Krisztus előtti 14. században élt fáraó az első történelmi figura, aki megteremti az egyistenhitet. Aton kultuszában, az el-amarnai korszak virágzó művészetében egy, az Amon-kultusz sokistenhitétől elforduló, egyedül a Nap fenségét tisztelő istenkép rajzolódik ki – amely izgalmas áttétellel a semmiből és elveszettségből individualizmusának oltárt emelő, istenteremtését nem bálványként, hanem abszurd etikai mozzanatként létrehozó vonásokat mutat. Ide tartozik a már emlegetett, Amikor című négysoros. De ehhez a kemény hithez kapcsolható két feltámadásvers is: a Lázár és A tárgy fölött. Nem beszéltem még az angyalokról, ez a téma – Rilke kapcsán is – óriási teret nyit meg Nemes Nagy Ágnes költészetében.

A kései versek közül A Föld emlékei címűben valami egész más ősi istenkép rajzolódik ki, mintha Gaiát, a földistent idézné inkább, és nem a keresztyén vagy egyiptomi hagyományokat. Nem tudok a versek közül választani, melyiket szeretem legjobban, mert mindegyik más arcát mutatja ennek az összetett, bonyolult istenfogalomnak, amelyet ez a költészet folyamatosan megszólít, elátkoz, provokál, tetemre hív, de amelynek könyörög, panaszkodik, és amelynek végül meghajtja fejét.