Mosoly és könnyek váltakozása

Mintha kicsit izgulnék, félnék is talán, miközben Csaba bácsi felkísér az udvaron. Nem is tudom, ki van otthon Hajdúéknál, restelltem a telefonban megkérdezni, nem akartam tapintatlan lenni.

Reggeli kávézás közepette toppanok be a házaspárhoz, az asztalon meggyes sütemény. Kedélyesen beszélgetünk, megnézzük a gyermekek és unokák képeit a falon, szép nagy család mosolyog vissza ránk. Katalin ifjúkorába is visszarévedünk, amivel hirtelen semmivé is foszlik jókedvünk. Labdázások, babázások helyett egyedül agresszív édesapjáról és a vele kapcsolatos emlékekről beszél. Félelem, rettegés, veszekedés – ez a három kulcsszó hagyja el a száját. Először nem akar kitérni a részletekre, kérésre mégis megteszi. Hangja egyre halkabbá válik, miközben elmondja: – Egy alkalommal vendégeink voltak, és gyermekként, hogy megtudjam, megfőtt-e a leves, belekóstoltam. Úgy megvert, hogy bevizeltem – Katalin teljesen elhallgat. Együttlétünkben végig a mosoly és a könynyek percei váltják egymást. – Emlékszem, ahogy éjszaka, csúnya veszekedés közepette menekültünk el apámtól. Kimentünk a vasútállomásra, és feljöttünk Budapestre, csupán kilencéves voltam. Húgomat visszarántotta, a szomszédok elmondása szerint ő napközben a tyúkólt zárta magára, hogy ne kelljen vele lennie – emlékezik vissza. Amikor édesanyja visszament a kishúgáért, megbocsátott a férjének, így hárman tértek vissza a fővárosba. Katalin hozzáteszi: sajnos, hiszen folytatódott a megszokott életvitel. A szülők idővel elváltak, viszont édesapja továbbra is velük élt. – Feljelentett bennünket, állítva, hogy partvisnyéllel elloptuk a nadrágját a szárítóról. Nem volt igaz. Beidéztek a rendőrségre, tizenkét évesen félelmetes volt, ahogyan a rendőrök erős lámpával világítottak a szemembe és faggattak. Viszont a kihallgatás végén kedvesen felajánlották a segítségüket, mondván, járőröznek, keressük őket, ha szükség lenne rá – idézi fel.

– Húgommal predesztinálva voltunk a kisiklott életre – fogalmaz. Katalin kettős életet élt. Édesanyja mellett szófogadó, az iskolában jó tanuló volt, ám szabadidejében rá sem lehetett ismerni. Nehéz volt beilleszkednie a városi, már összeszokott osztályközösségbe, tájszólásáért is csúfolták. – A fiúk között éreztem jól magam, vagánykodtam, csúnyán beszéltem, hogy elfogadjanak. Édesanyám két műszakban dolgozott, sokszor bízta rám húgom esti lefektetését, én ellenben nem mindig gondoskodtam róla, inkább késő estig csavarogtunk – magyarázza. Ebben az időben dőlt el, hogy konfirmációi előkészítőbe megy. Anyukája legnagyobb kérdése a hová, Kataliné a miért volt. Nem értette, érezte ennek szükségét, korábban nem jártak templomba, Isten nevét viszont túlságosan is gyakran emlegették... Egy augusztusi napon mégis beíratták a Salétrom utcai gyülekezetbe. – Gyalog mentünk a templomhoz, végig tiltakoztam, mire odaértünk, édesanyámtól két-három pofont is begyűjtöttem, de akkor sem fogtam be a számat. Az adatok felvételénél a nevemet sem akartam megmondani – teszi hozzá. Végül mégsem kikonfirmálás, hanem megváltás lett a történet kimenetele.

Új, ismeretlen világban találta magát, a gyülekezetben nyugalmat és békességet tapasztalt. Számontartották az ifjúsági körben, ha két héten át hiányzott, már kopogtattak a lakásuk ajtaján, hogy megkérdezzék, nem történt-e valami baj. – Tinédzserként rajongó típus voltam, bolondultam Gregory Peckért, levelet is írtam hozzá. Szerettem tombolni a Budai Ifjúsági Park koncertjein. Még nem köteleztem el magam Isten mellett, de forgattam a szívemben ennek gondolatát. Egy augusztusi vasárnap Isten választás elé állított, mondván, nem szolgálhatok két úrnak. Mellette döntöttem. Sírva rohantam ki a templomból, a leendő férjem karjai fogtak fel, nem értve a helyzetet, de siettem haza, hogy csendességben bocsánatot kérjek Istentől a bűneimért – részletezi mosolyogva. Édesanyja, húga és nagyapja is megtapasztalta Isten megváltó szeretetét.

Vidéki orvos szeretett volna lenni, aki a testet és a lelket is gyógyíthatja. Viszont érettségi után a felvételi időszaka az átlagosnál jobban megviselte az idegeit, nyombélfekélyt kapott, amit gyermekkorával magyaráz. Gyomortükrözésnél kezelőorvosa előrevetítette, hogy a gyenge gyomra miatt nem lesz képes elvégezni az orvosit. Felvételi eredménye csupán a gyógyszerészetire lett elegendő. Nem élt a lehetőséggel, egy év elteltével ismét megpróbálta. A második felvételinél már oly mértékben lett rosszul, hogy félbe kellett hagynia. Eközben férje befejezte tanulmányait a fogorvosi karon, vidéken kapott állást. Összeházasodtak, majd Katalin Herédről Budapestre feljárva végezte el a fogászati asszisztensi képzést.

– Mielőtt második fiunk, Csabi beteg lett, napi csendességünkben megérintett a korinthusiakhoz írt Ige: „Isten pedig hűséges, és nem hagy titeket erőtökön felül kísérteni...” Rosszul csengett a szívünkben. A férjemmel egymástól kérdezgettük: „Lehet, hogy valamilyen baj fog történni?” – szünetet tart, majd keserűen és halkan hozzáteszi: – Hát, történt... Viszont az Úr nem adott többet annál, amit el tudtunk hordozni – miközben kimondja a mondatot, újra erőre kap.

Három és fél hónapos volt Csabi, amikor a körzeti orvos valamilyen egyéb okból meglátogatta a családot, és rendkívül sápadtnak találta a gyermeket. – Még aznap elvittük Hatvanba, a főorvosnő középfülgyulladásra gyanakodott, viszont csütörtökre már jelentkeztek az agyhártya-, agyvelőgyulladás tünetei: a kézfejtartás, tarkómerevség. Egészségügyi dolgozók voltunk, a diagnózis fejbe vágott bennünket, Istenre bíztuk a gyógyulását – eleveníti fel. Az erős antibiotikumos kezelés ellenére is romlottak a leletek.

– A férjem belépett a kórterembe, és annyit kérdezett: „Olvastad?” Mire én: „Igen.” – Katalin sírni kezd, úgy folytatja: – Ézsaiás könyvének ötvenhetedik fejezete így szólt hozzánk: „Meggyógyítom őt!” Rendíthetetlenül hittünk ebben. Nyugalomban néztük végig, amíg az orvosok fejvesztve rohangáltak a gyerekosztály és a laboratórium között, és egy hét múlva váratlanul megygyógyult. – Katalin már nem könnyezik, de kezeit továbbra is szorongatja, egyre mélyebben fúrja bele a kanapéba. Az orvosok úgy vélték, maradványtünet-mentesen tért haza a kisfiú. Az első problémák háromévesen jelentkeztek nála, majd fokozatosan jöttek elő. Nem beszélt, neveléstanácsadói vizsgálaton megállapították, hogy sosem fog tudni írni-olvasni. Kisegítő iskolába íratták be, ahol jól haladt, logopédus foglalkoztatta, sok otthoni gyakorlással mégis megtanult írni és olvasni, verseket mondott kívülről, bár beszélt, nem közölt önálló gondolatokat. Harmadik osztályban kedves tanítónője jó szándékból megbuktatta, remélve, hogy az évismétlés jót tesz majd a tanulmányi eredményének. Viszont az új közösségben megváltozott.

Gyakran kiállították a tanterem elé, mondván, nem lehet tőle órán tanítani, pedig a korábbi években nem volt rá ilyen panasz. Később derült ki, hogy viselkedésének hátterében molesztálás állt. – Diáktársa áldozata lett, az eseményeket órán boszszulta meg, ön- és közveszélyessé válva. Bánt bennünket, hogy mindebből semmit sem észleltünk, nem értettük, hogy menekülési, önvédelmi, bosszúterveket rajzolgat magában. Esténként a gyerekekkel együtt olvastunk Igét, együtt imádkoztunk és beszéltük meg a napi történéseket, mégsem vettük észre. Igaz, ekkor még nem beszélt hozzánk – vallja meg Katalin.

A házaspárnak kilenc év alatt öt gyermeke született. Az ember egy beteg csemete után általában kétszer is meggondolja, vállal-e következőt. Katalinnak ez meg sem fordult a fejében, bár sokat vádolták emiatt őket, mégis nagy családot szerettek volna. Csabi magatartási problémái csupán tízéves korától, az iskolai trauma után jelentkeztek. Hogy a kisfiút megfelelő szakemberhez járassák, a család felköltözött Budapestre, egy panelházi lakásba. Csabi gyakori hangos és agresszív viselkedése miatt nehezen teltek a tinédzserévek. – Jött a tanács a lelkésztől, családtagtól, barátoktól, hogy a négy testvérére tekintettel adjuk intézetbe. Voltak próbálkozásaink, de mindenhol kudarcot vallottunk. Az egyik helyen úgy vélték, tizenhárom évesen túl szocializált ahhoz, hogy beadjuk, abba belehalna. Ma nem találnánk olyan intézményt, amely befogadná őt, igaz, nehezen szakadnánk el tőle. Nem a könnyebb utat választottuk, de ehhez Isten sok segítséget adott nekünk – osztja meg az édesanya. Nem csak a házaspár életét, a gyerekeik ifjúságát is meghatározta testvérük betegsége. A család összefogott, hogy elláthassák a teendőket, miközben Csabát fogyatékosok napközi otthonába hordták. Sokat vigyázott rá Katalin édesanyja, húgára is mindig számíthatott.

A házaspár élete Csaba hogylétével párhuzamosan periodikusan változik. – Nyugodt időszakban két-három hétig éjjel-nappal alszik, pihen. Különböző praktikákkal érem csak el, hogy felkeljen az ágyból, mivel „nem akar, még álmos, még alszik, nem éhes”. Viszont kap egy falatot: „Jaj, Csabi, hát nedves a fejed alatt a párnahuzat, ülj föl!” Ha felült, kap még egyet, akkor kifordítom a lábát az ágy szélére: „Nézd, itt van még egy falat. Tudod mit? Fogd meg ezt a tányért, vidd ki a konyhába!” Ezzel kijött közénk és ehetünk. Ezt semmilyen intézményben nincs idő végigvinni. Mi is csak azóta tudjuk megtenni, amióta nyugdíjasok lettünk. Több erőnk és türelmünk van, amióta nem kell tanítani, dolgozni sietni. Aktív korunkban sok feszültséggel, szervezéssel járt ez – magyarázza. – Három hét elteltével elkezdi jól érezni magát, ilyenkor szolgálatkész, kedves, vidám fiú, idegen talán meg sem mondaná, hogy értelmi fogyatékos. Megölel, megköszöni, hogy megszültem. Majd eluralkodik rajta a beszédkényszer. Ahogy telnek a napok, egyre hangosabbá válik, később már kiabál, korábban üvöltésig fajult a helyzet. Mániákussá válik, régen agresszív volt, van, amikor most is az. Három hétig nem lehet aludni tőle – magyarázza fájdalmas őszinteséggel. Egy kis nyöszörgést hallok a másik szobából átszűrődni, férje, Csaba bácsi szeretettel megjegyzi: „Csabi az.” A házaspár egyszer sem használja állapotára a köznyelvi jelzőt, én sem teszem.

Kérdésemre, hogy csalódott-e Istenben, Katalin így válaszol: – Nem mondanám, viszont sokszor perlekedem vele, nem értem, meddig tart ez még, és mi ezzel a célja. Néha még a miértjeimet is felemlegetem, bár azzal nem érdemes foglalkozni, csak lehúznak. Kamaszkorában sokszor ismétlődött meg éjjel fél tizenegykor, hogy az önkívületben lévő Csabit fiútestvérei és édesapja fogta le, feküdt rá, hogy vége legyen a tombolásának. A nehézségek miatt elkezdtem a szomszédhoz hasonlítani magunkat. Istent vádoltam: „Uram, ő nem ismer, nem szeret téged, mégis két egészséges gyermeket adtál neki, pedig állandóan piszkálódik velünk.” Elkeseredésemben úgy láttam: nincs értelme a kis Csaba és az én életemnek, elmegyek érte az iskolába, és többé nem jövünk haza – az édesanya hangja remeg kissé, el sem hiszem, amit mond, csak a szavak közti szünetből és a szeméből látni, hogy öngyilkos szándékai voltak. – A férjem térden állva kérlelt, hogy imádkozzunk, az az egyetlen megoldás, de már nem tudtam. Azt gondoltam, a család többi tagjának is így lesz a legjobb. Három napba telt, mire túljutottam rajta, és soha többet nem fordult meg hasonló a fejemben – tekint vissza. Átélték, hogy mindenre van erejük Krisztusban. – Ő számontart bennünket, tud a dührohamokról, erőt ad, nem kapunk több terhet, mint amit elbírnánk, amit el tudnánk hordozni, habár sokszor mondtam: „Uram, ez már több!” – teszi hozzá.

Csengetnek, megjön a fotósunk, gyorsan fel kell szárítani a könnyeket, tereljük a szót a kevert meggyes tésztára. Csabit is kihívják közénk – közelebb lépek a kollégához –, kedvesen köszön, mint egy négyéves kisgyermek, vált pár szót az édesapjával. Mindenki örül, hogy fotózni is hagyja magát. Megkóstolja a süteményt, majd szelíden elköszön tőlünk: „Szervusztok!”

A szülők hangsúlyozzák, öt gyermekükből ő volt az első, aki befogadta az Úr Jézust. Csabi tízéves lehetett, amikor a Salétrom utcai gyülekezetben a Jézus élete című filmet vetítették, amelynek a végén elhangzott a megtérők imádsága. – A kocsiban hazafelé magától megszólalt: „Befogadtam az Úr Jézust”, majd az osztályfőnökének is bizonyságot tett. Ettől kezdve fejezi ki az érzéseit, a saját gondolatait, és ezután mondta el, mit tett vele az osztálytársa – osztja meg Katalin. Hajdúék hiszik, hogy Isten országában neki is helye van, és az életben ez a legfontosabb. – Talán Isten nem a testét akarta meggyógyítani, hanem a lelkét – vélekedik. Kérdésünkre, hogy tudja-e látni benne Isten megváltott gyermekét, amikor agreszszív, így válaszol: – Olyankor azt mondjuk: ez nem ő. Akinek éveken keresztül egyetlen mondat volt az esti imádsága: „Köszönöm, Úr Jézus, hogy meghaltál értem!” – az nem lehet olyankor is ő. Esendőségét, fogyatékosságát kihasználja a másik hatalom is, akkor az nem az én fiam – magyarázza.

Bár a házaspár fizikailag egyedül él Csabival, még sincsenek magukra hagyva. – Állandó imatémája vagyunk a gyerekeinknek, nehéz időszakban naponta telefonál mind a négy. A gyülekezet is imádságban hordoz. Ha a fiunk jól érzi magát, és elmegyünk a templomba, nagy szeretettel fogadják a testvérek, a lelkészünk is számontartja. Barátaink, ismerőseink is mindig emlékeztetnek rá, hogy imádkoznak értünk. Ez segít elviselni a terheket, magunktól nem lennénk képesek rá. Sok olyan történetet ismerünk, amelyben az apuka lelépett a beteg gyerek mellől, Isten bennünket mégis megtartott egymás és a család számára, ez az ő végtelen ajándéka – vélekedik Katalin.

Az édesanya szerint hitelesnek tartják vigasztalóként. – Egy kedves ismerősöm elvállalta anyósa ápolását. Miután elszólította a beteget az Úr, odajött hozzám: „Nehéz helyzetekben mindig rád gondoltam, ha ti ezt bírjátok, akkor nekem is kell!” – meséli egyik történetét a sok közül.

Kicsúszik a kérdés a számon, lát maga előtt „happy endet”, boldog befejezést? – Mi így is boldogok vagyunk, ez nem a körülményektől függ. Túl a hetvenen múlik felettünk az idő, a gyerekek is féltenek bennünket. Hiszünk benne, hogy Isten idejében elrendezi Csabi lakhatását. Nem szeretnénk a testvéreire hagyni, ő a mi felelősségünk, a helyzetére viszont még nem találtunk megoldást.

Elköszönünk egymástól. Nem tudok semmi bátorítót mondani, esetlenségemet Katalin segíti ki: – Örülnénk, ha egy emberrel többen gondolnának ránk imádságban. – Így lesz.