Most van itt az ideje igazán

Milyen örökséget hoz gyermekkorából?

Az egyik legfontosabb számomra a családi indíttatás. Szegény, tanyasi környezetben születtem, ahol a közösségnek és a hitnek megtartó ereje volt. Az emberek megfigyelték a természet törvényszerűségeit, semmi nem zavarta meg őket, egyszerű életet éltek, ami kérdésként merült fel, számukra könnyen eldönthető volt. A szüleim a tanyaszomszédokkal, az ismerősökkel őszinte, bensőséges közösségi életet éltek. Ha vasárnap nem mentünk el a templomba, nagyapám úton hazafelé beugrott hozzánk és megkérdezte: csak nem beteg valaki a családban? A gyülekezetben is számontartottak, nekik is, nekünk is hiányzott, ha nem voltunk jelen. Az ifjúsági órák, a közös zenekarunk erősítették az összetartozást. Nagyon hálás vagyok, hogy a zene része lehetett az életemnek. Bár, ha visszagondolok, elég furcsa, hogy egyszerű parasztszülők miért íratták zeneiskolába a gyereküket. Hegedülni tanultam, és eleinte nagyon mérges voltam, mert egyedül gyakorolni szörnyű, de amikor a zenekarban együtt szólalt meg két-három vonós hangszer, a karácsonyi ünnepség a menny előszobájává vált, máig felejthetetlen a számomra. Ugyanígy éltem meg a templomi éneklést is. Ezeket az emlékeket semmivel sem lehet pótolni. A termelőszövetkezetek szervezését gyerekfejjel, mindössze hétévesen éltem át a tanyán, ahol a nehéz megélhetésért a feltétlen szabadságot kaptuk cserébe. Beköltöztettek bennünket Újfehértóra, szinte földönfutóvá váltunk, még a mindennapi megélhetés is gondot jelentett. Soha nem felejtem el a tanyán töltött utolsó esténket, amikor megkérdeztem édesapámtól, vajon a Mikulás megtalál-e engem az új helyen. Az egész életemet végigkísérték ennek a folyamatnak az eseményei.

Miben tapasztalta meg Isten jelenlétét?

Pályaválasztás előtt, nyolcadikos koromban az osztályfőnököm azt írta a papírjaimra, hogy kulákgyerek nem való értelmiségi pályára, pedig csak gimnáziumban akartam továbbtanulni. Mégis, a bezárult ajtó Isten keze munkája volt. Ugyan politikai okokból nem engedtek gimnáziumba, ám a mezőgazdasági szakközépiskola természetes közegemmé vált, hiszen a mindennapi életemből táplálkozott. Most már így látom, de gyerekként rettenetesen meg voltam sértődve, hogy nem oda mehettem, ahová akartam – mégis oda kerültem, ahová kellett. Gyakran álltam válaszutak előtt. Életem első munkahelyén is megtapasztaltam Isten vezetését, ahol egy próbát, kísértést kellett kiállnom, és bár végül távozni kényszerültem, ez a lépés megmentette az életemet. Későbbi állásaimban szintúgy kerültem éles helyzetekbe. Isten felkészítő munkája folytatódott. A következő beosztásomban nemet mondtam egy méltatlan kérésre, és nem volt más választásom, felmondtam, rögtön kinyílt azonban egy másik ajtó, vezetőnek hívtak. Talán soha nem kerültem volna ilyen pozícióba, ha akkor, ott nem a nehezebbik utat választom harminchárom évesen, két kisgyermekkel. Isten megtanított, hogy kiálljak az igazság mellett, vagy nemet mondjak még akkor is, ha az a nehezebb, mert úgy helyes. A keskeny út soha nem lesz könnyű, de biztonságos.

Hogyan segítette a hite?

A rendszerváltó generációhoz tartozom. Az agrártudományi egyetemen az 1987 és 1992 közötti években összedőlt alattunk a megszokott világ, mire végeztünk, minden megváltozott. Talpon maradni és megküzdeni egy teljesen új valósággal hitet próbáló. Kelet-Magyarországról elkerültem az ország nyugati csücskébe, Mosonmagyaróvárra. Otthon a gyülekezet az életünk minden területét meghatározta, ezzel szemben Mosonmagyaróváron a református gyülekezet elenyésző kis közösség volt. Emlékszem, egyedül ültem a hátsó lócán a templomban, később az egyetemen számonkérték, mit kerestem ott. Döntsem el, pirítottak rám, pap leszek vagy agrármérnök. Eszem ágában sincs pappá szenteltetni magam, válaszoltam, agrármérnök szeretnék lenni, de vasárnap templomban a helyem. A hitem a kapaszkodóm, amely segít eligazodni az élet viharaiban. A szilárd értékek fontosságát akkor értettem meg igazán, amikor szülőként szembesültem gyerekeim tőlem eltérő látásmódjával. Azzal adtam jó irányt az életüknek, hogy megmutattam és megtanítottam nekik, hol vannak biztonságban, és azon belül belátásuk szerint dönthettek. Megértették, az út szélén vannak olyan korlátok, amelyeket veszélyes eltávolítani, ugyanis nyugalmat adnak a családnak és kiegyensúlyozottságot a gyerekeknek. Sokan tartottak szigorú apának, mert a Pápai Református Kollégiumba járattam a lányomat és a fiamat. Pedig jó felkészítést kaptak, könnyen tanultak tovább, megszerezték az orvosi és a közgazdászdiplomát. Vitték magukkal a családi hagyományokat, és itt kanyarodnék vissza a közösség és a hit szerepére. Mennyire fontos, hogy a családi otthonban estéről estére olvassuk a Bibliát, amelyből mindenki erőt meríthet! Ott cseng a fülünkben egy-két mondat, amely meghatározza az egész következő napunkat. Ebben a kemény világban elengedhetetlenek ezek a források.

Mi ad támaszt a hétköznapokban?

A naponkénti bibliaolvasást máig megőriztem. Imádkozom és kérem Istent azért, hogy napi teendőimet jól el tudjam végezni, legyen velem, tegyen alkalmas eszközzé. A sokféle és sokrétű megméretés között szüntelenül tapasztalom, hogy megpróbáltatik az erőm. Gyakorlatilag az egész ország agráriumának szervezéséért és irányításáért vagyok felelős. Ha jó döntést hozok, annak mindenki örül. Ha rossz az eredmény, rám nehezedik a terhe. Szükségem van lelki erőre, hogy tudjam, jót akartam, jól csináltam, jó lesz, meg vagyok győződve, hogy az adott helyzetben a legjobbra törekedtem. Néhány évvel ezelőtt feleségemmel Svájcba utaztunk, és megálltunk a reformáció genfi emlékművénél. Eszembe jutott Illyés Gyula verse. Elővettem a telefonomat és felolvastam. Azt a kérdést feszegeti, vajon megérte-e. Mennyi küzdelem, mennyi nehézség övezte az egyház születését, működését! A költő mégis határozott igennel válaszol, megérte, hiszen megmaradtunk, megerősödött a magyarságunk, itt élhetünk, ezen a földön. Zajló viharos tengerhez hasonlítható egész világunkban minden egyes templom, kis közösség egy-egy biztonságos rév. Ezért szeretek elmenni vasárnap a gyülekezetbe, leülni és azt mondani, de jó itt megpihenni.

Szereti járni a vidéket, sokakkal beszélget. Hogy bírja erővel?

Minden találkozásom lehetőség a kapcsolatok mélyebb építésére. Egy fárasztó nap után néha arra gondolok, nehéz lesz még részt venni lakossági fórumon, gazdatalálkozón. De bármennyire kimerültnek érzem is magam, amikor megérkezem, a közösség mindig új erőt ad. Végül felfrissülve, hálásan távozom és megállapítom, milyen jó, hogy itt voltam. A találkozók résztvevőitől gyakran elhangzanak tartalmas gondolatok, amelyek muníciót adnak a következő napokhoz. Számos döntés és rendelet született ezeknek a fórumoknak a következményeként. A jövő januárban életbe lépő törvényt a gazdálkodók új generációjáról például egy idős földműves őszinte panaszának alaposabb átgondolása segítette elő. Jelenleg minden harmadik magyar gazda nyugdíjaskorba lépett, a nemzedékváltás elengedhetetlen az agráriumban, hogy biztosítsuk a jövőnket, ne szűnjenek meg a gazdaságok, többen élhessenek mezőgazdasági munkából, fennmaradjon a magyar élelmiszer-termelés. A másik kedves emlékem a Törökszentmiklósi Református Oktatási Központ idei megnyitójához kapcsolódik. Az intézményben református óvoda, általános iskola, valamint szakképző iskola, technikum és gimnázium kapott helyet. Az ünnepi tanévnyitó istentiszteleten beszédet mondtam. Ennek az egyházközségnek évszázadokon keresztül nem volt középiskolája, most harmincévnyi kitartó munka gyümölcse érett be, és elérték, hogy az óvodától a középiskoláig minden szinten van református oktatás a városban. Amikor ott álltam a templomban a gyerekek előtt, leírhatatlan érzés volt. A jelen lévő esperes elmondta nekem a zsúfolásig telt, háromszáz éves épületben, hogy itt még nem beszélt miniszter. Hirtelen a magvetés példázata jutott eszembe. Magot vet a gazda és a lelkész is: előbbi a növényét, utóbbi az Igéjét. Közben a konkoly együtt nő a búzával, és mindnyájan küzdünk vele. Próbáljuk óvni a magot, a növényt, hogy a jó talajban fejlődni tudjon, el ne satnyuljon. Törökszentmiklóson a régi református kollégiumok mintáját vették alapul, a város és a környék legnagyobb oktatási intézményét hozták létre. Munkájuk eredményeként jó talajba hullt a magvetés. Ezért álltam ott örömteli szívvel, hiszen az oktatási központ jól megalapozott képzést nyújt majd. A 90. zsoltár éneklésekor jóleső érzéssel töltött el, hogy református vagyok. Hitünk olyan alap, amelyre a 21. században is nyugodtan építhetünk. Tévedés azt gondolni, hogy már nincs szükség rá. Most van itt az ideje igazán, ebben az identitásválsággal küzdő világban.

Van-e olyan bibliai gondolat, amely végigkíséri az életútját?

Számtalan gondolat megmarad bennem az olvasott Igéből, mindennap más. Változatlan viszont, hogy Isten feltétel nélkül szeret bennünket, nem érdemeinkért vagy eredményeinkért. Semmit nem tudunk tenni azért, hogy jobban szeressen, vagy a halálunk után üdvözüljünk. Az Istenből áradó kegyelem tesz bennünket azzá, amik vagyunk. Erre a hihetetlen igazságra építhetünk. Rohanó hétköznapok, túlfeszített tempó, mindennapi kihívások: ilyen a miniszter élete. Nélkülözhetetlen, hogy legbelül meg tudjam őrizni a hit kincsét. Használjuk az Istentől kapott talentumokat, vállaljuk a döntések kockázatát, végezzük kitartóan a munkánkat, hiszen Isten ezután mondhatja ki: „Jól van, jó és hű szolgám, a kevésen hű voltál, sokat bízok rád ezután, menj be urad ünnepi lakomájára!” A legnehezebb elöl menni és utat mutatni a többieknek, reményt adni minden egyes nap. Megmagyarázni a nehéz helyzeteket, kiutat találni belőlük. Saját erővel ez nem megy. Semmi mást nem szeretnék, csak azt, hogy életem végén elmondhassam, nem éltem hiába: „Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam, végezetre eltétetett nekem az igazság koronája, amelyet megad nekem az Úr, az igaz bíró ama napon.”