Múlt, jelen és jövő egy asztalnál

Halmaj a Borsod-Abaúj-Zemplén vármegyei Hernád-völgy egyik jelentős települése, amelyet már a középkorban is említenek az oklevelek. A falut évszázadok óta a római katolikus hagyomány jellemzi, a görögkatolikusok és reformátusok kisebb számban éltek itt. A vasút kiépülése és a közeli ipari központok – mindenekelőtt Miskolc és a Sajó-völgy üzemei – számos családot vonzottak ide, mert innen könnyen megközelíthetők az ottani munkahelyek. A betelepülők között több református is akadt, ők pedig hozták magukkal hitüket, és fokozatosan közösséggé szerveződtek, de sokáig saját templom nélkül gyakorolták a vallásukat.

Bár a falu lakossága a XVI. században reformátussá lett, és az 1595-ös összeírás szerint temploma is volt, mást nem tudni róla, csak hogy utóbbi fából készült. A halmaji reformátusság az ellenreformáció hatására az 1700-as évekre teljesen felőrlődött, és el is tűnt. A jelenlegi gyülekezet viszonylag fiatal, magja a nyolcvanas években alakult ki: ez a mag azonban jó földbe hullott, szárba szökkent, majd termést hozott. Ennek egyik kézzelfogható eredménye a kalotaszegi stílust idéző templomuk, amelynek négy fiatornyos magaslata tövébe most asztalokat és székeket hordanak a hívek a délutáni szeretetvendégséghez.

MAGTÁRBÓL TEMPLOM

Mindezt vidám októberi napsütésben teszik a halmaji reformátusok, akik gyülekezeti napra készülnek. Ez már az ötödik alkalom, amelyre Rásony, Berencs, Kázsmárk és Kiskinizs híveit is várják. Az öt egyházközséget közös lelkipásztor szolgálja: Barna Sándor, a Tiszáninneni Református Egyházkerület immár egy éve hivatalban lévő püspöke. A készülődők között őt is felfedezem, amikor belépek a hatalmas templomkertbe.

Már sokan sürgölődnek a napfényes udvaron, például a fiatal gondnok, SzilágyI György, aki alkalmi kalauzként vezet végig a gyülekezeti központban. Ugyanis Halmaj már úgy épített templomot a kilencvenes években, ahogy azt napjainkban szokás, azaz a komplexum egy helyszínen szolgálja a modern egyházközség igényeit: szakrális tér, kisebb-nagyobb termek, szállásként is funkcionáló szobák és lelkészlakás.

Önkéntes idegenvezetőm felidézi, hogy a helyi reformátusság 1982-ben megvásárolt egy házat a faluban, a benne kialakított kis imaterem lett állandó helyszíne a halmaji istentiszteleteknek, előtte a híveknél, családi körben tartottak alkalmakat. Tíz évvel később már kicsinek bizonyult a helyiség, így az egyházkerület segítségével megvették a termelőszövetkezettől a magtárat, amelyből – évek alatt – kialakították az egyházközség otthonát.

A torony alapkövét 1993-ban tették le, ezzel párhuzamosan haladt a templomtér átépítése, ám mindenekelőtt gyülekezeti termet hoztak létre, ahol addig is összejöhettek. A templomteret hivatalosan öt évvel később adták át, de még ekkor sem volt teljesen kész: hiányzott a padló és számos kiegészítő berendezés is, például a csillárok. A központ más helyiségeit leginkább saját erőből újították fel vagy formálták át az évek alatt.

KÖZÖSSÉGET ERŐSÍTŐ ÉPÍTKEZÉS

A torony aljában kis gyülekezettörténeti kiállítás fogadja a betérőket: számos fénykép állít emléket a templomépítésnek.

– Édesapám volt a gondnok abban az időben, emlékszem, amikor a betongerendákat kellett feltenni a helyükre, lejött a klubba, összeszedte a fiúkat, és velük együtt emelték be a súlyos elemeket – idézi fel a múltat. – Én még kicsi voltam az efféle munkához, de azt megengedték, hogy az egyik elektromos emelőgép gombjait kezeljem.

Ez az időszak a gyülekezet minden tagjának meghatározó élménye, olyan emlék, amely nemzedékeket köt össze. Mindenki, akivel alkalmam nyílt beszélni, felidézett valamit ebből az időből, még a legidősebb tag, a kilencvenéves Rétiné Nagy Mária, Mariska néni is: például azt, hogyan főztek hatalmas üstökben az asszonyok, miközben a férfiak keverték a maltert vagy betonoztak.