Na’Conxypán teremtője

„de semmi vész gyerekeim
sajnálnotok fölösleges
világokat varázsolok
amikor akarom

szemem húnyom s belső faláról
elém nyüzsög Nakonxipán
orrom előtt datolya kókusz
zeppelinforma marcipán”

– olvasható Kormos István Nakonxipánban hull a hó című versében. A költeményt Gulácsy Lajos festő (1882–1932) azonos nevű alkotása ihlette. De hol is van ez a Nakonxipán? Juhász Gyula költő – Gulácsy jó barátja – szerint valahol Japán és a Hold között kell keresgélni. Ezek alapján ugyan kutathat utána a kedves olvasó, de fel kell hívjuk a figyelmét, eddig senki sem járt sikerrel. Nem csoda, Nakonxipán csupán a festő elméjében létezett.

Lyka Károly művészettörténész így jellemzi a Gulácsy által teremtett világot: „testetlen asztrál lények lakják, felfoszlott formájúak, sápadt színük csak éppen dereng, cselekvésük erély nélkül való imbolygás. Némelyik színné vált illatnak hat… Ott nincs erő, nincs akarat, nincs semmiféle mérhetőség. Mint felesleges lom, ki van vetve belőle a gondolkozásnak ama sínje, amit mi a földön logikának nevezünk…” A leírás ijesztően hat, leginkább egy mákonyos lázálomra emlékeztet. Nem véletlenül. Gulácsy labilis, gyenge idegzetű személyiség volt, aki a képzelet világába menekült a valóság elől, mert látta, érezte annak töröttségét. Na’Conxypán sem jelentette a tökéletességet a számára, tájai, lakói néha bárgyúak, ijesztőek, csúnyák voltak, de minden misztikus feszültség ellenére mégis játékosak és mesések. „Mindig színesebbnek láttam és értékesebbeknek kedvenceimet a valóságnál. Elkényeztetett a művészi látás. Elámított, mint bűvész a közönséget. Többet tett: hipnotizált, Don Quijote lettem volna, ha egészen elkábulok. De én csak félig álmodva élem a világot. Egyik szememmel a hazug, édes álomképek káprázatába bámulok, a másik szemem mindig a valóságot figyeli. Így tudom értékelni a hazugságok erejét és nagyságát. A valóság sokszor fakó és hazug. A művészet hazugsága színgazdag, tartalomdús, cizellált, mint a nemes fém, mint az ötvözetlen tiszta arany” – fogalmazott a festő.

Ihletet főként Itáliai utazásaiból merített, az olasz kisvárosok ódon terei és kertjei mély benyomást tettek rá, hatásuk egyértelműen felfedezhető Na’Conxypán sejtelmes és misztikus világában. Gulácsy játszott a témákkal, stílusokkal, színekkel és karakterekkel, maga is szívesen öltözött fel középkori, reneszánsz jelmezekbe. Leveleit gyakran úgy írta alá: „Na’Conxypán hercege” vagy „Lord Gulácsy of Na’Conxypán”. Az általa teremtett univerzum azonban ugyanúgy hordozta magával a valóságot is uraló zűrzavart és feszültséget. A Nagy Háború kitörésének híre Velencében érte, az idegei pedig nem bírták el ennek a terhét. Ekkor került először kórházba, majd szanatóriumba. Édesanyja hozatta haza 1915-ben Budapestre, ahol ugyan felépült, de egyre inkább bezárta maga mögött Na’Conxypán városának kapuit. Két év múlva visszaesett, és bekerült a budapesti egyetem ideg- és elmeklinikájára. Itt találkozott hosszú idő után újra Juhász Gyulával. „Mikor évek múltán a pesti klinikán újra találkoztam vele: nem akart megismerni. Egy új világot teremtett magának, meséből, költészetből, múltból és képzeletből, amelyben Botticelli és Watteau találkoztak; a padovai kertek illata elvegyült a velencei lagúnák leheletével; amelyben kolostori barátok és párizsi bohémek együtt társalogtak, és a klinika homályos üvegablakos folyosója a Sóhajok hídja lett; és a kertben a Mediciek ünnepélye folyt aranyos napsütésben” – emlékezett vissza az ugyancsak mentális problémákkal küzdő költő. Ezt követően még kiengedték a klinikáról, de nem sokkal később visszakerült, immár végleg. Élete hátralévő részét elmegyógyintézetben töltötte.

Életműve rendkívül sokoldalú és művészettörténetileg nehezen behatárolható, a festés mellett pedig íróként is tevékenykedett. Akár az első magyar sci-fi-szerzőként is aposztrofálhatnánk Gulácsyt, akinek különös történetei és versei festményeihez hasonlóan Na’Conxypán univerzumába kalauzolnak bennünket, ám gyakorta teljesen más érzelmeket szólaltatnak meg. „A költő vette ki az ecsetet a festő kezéből. Máskor pedig, gyakrabban, ez a költő nyújtotta oda neki, hogy fessen” – jegyezte meg róla Kosztolányi Dezső. Ezen felül kritikákat is írt, illetve a modern irányzatokra nyitott Thália Társaságnál tervezett színházi díszleteket.

Ezt a roppant gazdag életművet igyekszik felölelni a Magyar Nemzeti Galéria időszaki kiállítása, amely a művésznek a nagyközönség számára már ismert remekművein kívül több, nemrégiben azonosított alkotását is bemutatja. Ezen felül a festő kéziratait, róla készült fotókat, illetve kortársak képeit is megtekinthetik a látogatók, bepillantást nyerve a századforduló kulturális életébe. Gulácsy művészete – eredetisége mellett – univerzalitásra törekszik: „Az én örökségem az egész História d’Arte […] Mindent összefoglaltam, amit csak kiböngészhettem a múlt különlegességei közül, természetesen magam alkotta rendszertelenül rendszerezett rendszer szerint” – írta. A teljesség felé való sajátos igyekezete nem pusztán a művészeti ágak és irányzatok közötti kalandozásokban merült ki. Akarva-akaratlanul megfogalmazott valamit abból az általános érzületből, ami az emberi faj sajátja, a töröttség érzete, a teljesség hiánya, amelyet pusztán valami földöntúli, valami emberfeletti, mindenható tölthet be.