Nagy János lelkipásztor öröksége

Az elemi iskolát a szülőfalumban végeztem. Olyan szegények voltunk, hogy tankönyvre sem volt pénzünk, de mindent megtanultunk az iskolában. Gyermekként gyakoroltuk a tiszteletet, tudtuk, a szüleinket azzal szeretjük, ha teszünk értük: felsepertük az udvart, elmentünk a tejcsarnokba a savóért, hogy a disznó hízzon. Büszkék voltak ránk szorgalmunkért és megbízhatóságunkért. Szép emlékem, hogy hazaérve a templomból vasárnaponként szószéket készítettem a hatalmas kertünkben, és elmondtam onnan, miről prédikált a pap... Mindenkinek végigkíséri az életét a gyermekkora, és rányomja bélyegét szárnyalására vagy hátul maradására. Nekem főként édesanyám miatt nagyon sokat jelentett. Drága törődéssel vett körül minket, még százéves korában is így fogalmazta meg ezt: „Minden lépésedért imádkozom, fiam!” Erőforrásunk, hogy szeretteink vagy Isten népe könyörgésekkel kísérik az életünket. Nekem a gyermekkor maga volt a megnyílt mennyország. Még akkor is, amikor 1945-ben a falunkba bevonuló orosz hadsereg bennünket is sorba állított, hogy kivégezzenek, mivel majdnem minden család elásta az értékes javait, és a mi gödreinket nem találták meg. De közöttük is voltak hívők: a parancsnok, aki éppen bejött a kivégzőhelyre, és mint kiderült, orosz Bibliát olvasott, megvédett. Életem egyik nagy csudája volt, hogy édesanyámmal és testvéreimmel megmenekültem a haláltól! Akkor is ez a hívő orosz parancsnok gondoskodott édesanyámról, amikor őt három golyótalálat érte. A háború végén a mi bibliás barátunk bejött meglátogatni minket. Olyan szegények voltunk, hogy az életet fenntartó ételek is hiányoztak. Sokszor az átvonuló orosz hadsereg jóvoltából élelmeztek minket. Ez a nélkülözés 1950-ig jellemző maradt. Édesanyám varrónőként csodálatos gyermekruhákat készített, hetenként a falu piacán árultuk, ebből élhettünk. Így jutott kenyér mindennap az asztalunkra. Húst csütörtökön és vasárnap ettünk. Egyetlen cipőnk volt, amelyet a tél kivételével nem hordtunk máskor, csak vasárnaponként az istentiszteletre. Minden március 15-én mezítláb masíroztunk a Petőfi-kertben lévő szoborhoz. Énekeltünk, és igazi örömmel adtunk közösen hálát a háború túléléséért. A faluban lévő mozit gazdag rokonunk, Keresztúri Artúr üzemeltette. Annyira vágytunk rá, hogy ismereteket szerezzünk!

Akkor nem volt erre más lehetőségünk, csak a film. Rokonunk felfedezte, hogy használni tud minket: a mozijegyeket a rokonságából kikerülő gyerekek kezelték. Ennek révén ingyen megnézhettük a filmeket. Az elemi iskola elvégzése után Maglódon kitanultam a kereskedői szakmát, majd Budapestre mentem bronzművesképzésre, de nem nagyon tetszett. Útkeresésem a budapesti Tutaj utcai tanoncotthonba vitt 1948-ban. Abban az évben államosították, és hamarosan kiebrudaltak néhányunkat, mert Bibliát találtak a párnáink alatt. Lelkigondozás szempontjából a Pozsonyi úti református templomhoz tartoztunk. Draskóczy László lelkész apánkként bánt velünk. Ő 1948 őszén úgy látta, érdemes tanulmányaimat a berekfürdői diakónusképzőben folytatnom. 1949 és 1951 között kitűnő képesítéssel végeztem el, Karcza Sándorral és Török Ernővel laktam egy szobában. Mindhármunkból lelkész lett. A vizsgáztatóbizottság egyenesen a teológiára irányított: hat elemivel, a középiskola elvégzése előtt lettem egyetemi hallgató! Azonban az állam illetékesei szemmel tartottak minket, és a debreceni teológiáról kényszermunkára deportáltak a honvédséghez. Utána Budapesten szinte mindent elölről kellett kezdenem. A 7–8. osztályt és a középiskola első évfolyamát egy év alatt végeztem el. A gimnázium után továbbra is kereskedelmet tanultam. Ennek köszönhetően harminc évig vezető beosztásban dolgoztam a gazdasági életben. 1957-ben halt meg édesapám. Súlyos tüdőbetegséggel jött haza a háborúból 1947-ben. Legkisebb gyermekként szinte gondviselője és vigasztalója voltam, amíg a szülőfalum otthonom lehetett. Haláláig szegény maradt, mégis, amíg módjában állt, sokakat gazdagított. A háború előtt saját kis cipészműhelyével még jobb módúnak számított. A piacokon ismerték a kiváló termékeiért. Földi élete alatt csak kevés igaz barátja van az embernek. Ilyen volt a háborús idők alatt, egészen az ötvenes évek végéig Karcza Sándor szintén lelkész, és akit az élet épp olyan kegyetlenül megpróbált, mint engem. Amikor a diakónusképzőbe mentem Berekfürdőre, szinte magammal vittem őt. Ő is ott szerzett alapokat a további életéhez. Két másik fontos barátról emlékezem meg: Tóth Attila és Terescsényi Ágoston katolikus teológusok voltak, és velem, a reformátussal szenvedtek együtt a kegyetlen Rákosi-rezsimben munkaszolgálatosként, mivel egyházi tevékenységet folytattunk (1952). Ágostontól hamar elválasztott az élet, ő végül Rómában a pápai csillagvizsgáló intézet egyik munkatársaként dolgozott. Tóth Attilából azután mégsem lett pap, mert megnősült. Egész életemben szinte a kísérőmmé vált, sokszor missziós útjaimon is. 2014-ben váratlanul hazament. A barátság önzetlenségére sok jó példát kaptam, akik a Krisztus útján járásomban társaim lehettek: Tisza Imre, Maczi István, Tóth Árpád, Gráf Elemér, Batiz Dénes, Molnár Gyula, Bartha Tibor, Dobos Ágoston, Sarkadi Nagy Pál, Mézes Zsigmond, Dobos Károly, Bősze Emil, Cseh József, Bihari Dezső, Bokros Béla, Bugaszky Mátyás, Visky Ferenc, Széplaki Kálmán, Mák Pál, Borbély Béla, Pálúr László, Elek Lajos, Hegedűs Loránt. Ők Krisztusban aludtak el, példaképei voltak a nyájnak, és jelentős szerepet játszottak a magyarországi evangéliumi ébredésben. Íme, mégis: ha ujjhegyre kell szednem, több barátom volt a keskeny úton, akikkel együtt haladtunk Megváltónk felé, Jézus Krisztushoz. Iskoláim elvégzése után megnősültem. Ez a házasságom sajnos nem sikerült, de egy lányunk született. Másodszor is házasságot kötöttem, 1964-ben világra jöttek ikreink, Etelka és Katika. Eközben beépültem a budapesti Baross téri gyülekezetbe, harminc évig voltam presbiter. Hívőként végeztem világi munkakörömet. 1979-ben lehetővé vált, hogy ifjúkori álmomat valóra váltsam: munkámmal párhuzamosan elvégeztem a teológiát, majd Tánczos Zoltán lelkész adott munkaterületet Budafokon, Albertfalván és Kelenvölgyben. Közben Németh Géza lelkésztársammal Budapesten, a Csaba utcában lévő pincehelyiséget szolgálati hellyé tettük a levelező tagozaton végzettek számára. Az Erdélyből érkező menekülteket is itt tudtuk fogadni. 1986-ban Vértesacsára rendeltek ki, minden romokban hevert. Több mint öt éven át újítottuk fel a templomot. Visszaszereztük az elvett iskolát, építettünk gyülekezeti házat – de a reformátusaink keményszívűsége nem engedett fel. Meg is mondták nekem: „Mi csak azért akartunk ide lelkészt, hogy minket eltemessen.” Olyan szomorú voltam, mint Jézus Názáretben, hol a hitetlenség miatt már nem tudott csodát tenni. Felmentésemet kértem az esperesemtől. Máról holnapra Isten más munkaterületet mutatott meg, a külmissziót. Ezt annak köszönhetem, hogy útjaim során Ukrajnába is eljuthattam, Kárpátalja magyarlakta területeire. Nagydobronyban jó barátságba kerültem Horkay László esperessel, aki ígéretemet vette, ha eljön az ideje, kész leszek sorsközösséget vállalni szolgálataikban. Így történt, hogy Gulácsy Lajos püspökhelyettes magyarországi látogatásán örömmel nyugtázta az ottani szolgálatra való jelentkezésemet. A magyar történelemoktatás alig tanított valamit az ukrajnai magyarságról. Az 1970-es évek végén, a ’80-asok elején megdöbbenve hallottuk: Kárpátalján, az országon kívül, százötvenezer magyar testvérünk él. Ezért jutottunk néhány más lelkésszel arra: míg a missziós lelkületű testvérek közül a legtöbben nyugati irányba indulnak, nekünk mást mutatott Isten: némelyikünknek oda kell mennünk, ahova más nem akar. Szomorúsággal töltött el minket az a felismerés, hogy a határ másik oldalán élő magyarjaink nagyobb gondot jelentenek missziós szempontból, mint bármely nép a világon. Ezt húzta alá az ódzkodás: a felkínált lehetőségekre és kérésekre e területen nem érkezett jelentkező. Úgy látszik, egyedül nekem tudta az Úr a lelkemre kötni, hogy ne féljek semmitől, mert ő velem lesz mindenkor, ha segítségül hívom. Eltökéltem, ezekben a nehéz időkben is csakis reá fogok számítani. Hegedűs Loránt pártfogásával és ajánlásával 1991 májusában megkezdtem szolgálatomat Ungváron, a kommunisták fő fészkében. A gyülekezeteket a hatalom által kinevezett presbiterek irányították. A papnak csak vasárnap volt lehetősége a templomba bemenni. A parókiát a hatalom emberei birtokolták. Így a magyarországi református egyháztól kapott megbízólevelemet az államhatalomnak kellett bemutatnom. Megígérték, majd ők „vigyáznak rám”. Mindjárt kijelentettem, nekem olyan Uram van, aki jobban tud vigyázni rám a világ minden hatalmánál. Két hétig nem is volt a fejem hova lehajtani Ungváron, így ez idő alatt minden este más gyülekezetbe hurcoltak szolgálni a kísérőim. Végül egy özvegyasszony, Torma Irénke osztotta meg velem a házát, míg egy év után sikerült „visszaverekednem” a parókia egy részét. Teljesen magamra voltam hagyva, mint egykor Uram. Sorkosztra kényszerültem, se pénz, se posztó. Pál helyzetében éreztem magam: minden nyomorúságom ellenére felettébb való volt az örömöm. Ezzel mentem Kárpátalján még ötven gyülekezetbe a magaméi mellett, hogy az evangéliumot hirdessem. Különleges lehetőséget kaptam azzal is, hogy az ukrán rádió magyar adásában heti fél órában – Petykó Ágnes pártfogásával – az Ige hirdetője lehettem tizenhárom évig. Részt vállalhattam Urunk kegyelméből a kárpátaljai nagy ébredésben, amely ezekben az időkben kezdődött.