Ne ölj!

Tiszteletes úr vagy alezredes úr? Különös kombináció, ha valaki lelkész és katona egyben. Az ön számára melyik az erősebb parancs: a jézusi, vagy amit a felettesétől kap?

Fogós kérdés, hiszen valóban kettős jogállású intézmény a tábori püspökség. Az egyház delegálja a lelkészeket a szolgálatra, azonban a katonai reguláknak kell engedelmeskednünk. Akkor vetődhet fel igazán, hogy melyik az első, amikor olyan parancsot kapunk, ami ellenkező lehet a hitbéli meggyőződésünkkel. Számunkra első a Szentírás. Istennek legyen hála, hogy negyedszázados szolgálatom alatt egyszer sem okozott komoly dilemmát egyetlen katonai parancs végrehajtása sem.

Aki egyenruhát visel, annak fegyvert is kell fogni. A tábori lelkészi szolgálat újraindulásakor komolyan felvetődött a kérdés, hogy lelkiismereti okokból megtagadhatja-e a lelkész a fegyverviselést. Akkor a minisztérium megadta nekünk erre a szabadságot. Mára a szolgálatunk kinőtte ezt a gyermekbetegségét, bár a katonák úgy tekintenek ránk, mint Isten szolgáira, mi, protestáns tábori lelkészek kézbe vesszük a pisztolyt, és igen jól bánunk vele.

„Ne ölj!” Rövid és kategorikus parancs, de ennyire egyértelmű, mint ahogyan hangzik?

Istenellenes dolog ölni. Katonaként is azt valljuk, hogy bűn szándékosan kioltani a másik ember életét. Talán sokan nem tudják, hogy a lőgyakorlatokon a katona lövése ugyanúgy nullát ér akkor, ha szíven találja a bábut, mintha mellé lőne, ugyanis nem megölni, hanem harcképtelenné kell tenni az ellenfelet.

De a katona kezében fegyver van, és azért, hogy élesben is használja, ha kell.

A katona alapvetése a hazaszeretet, célja pedig az, hogy megvédje a hazáját. Arra esküszik fel, hogy az élete árán is megvédelmezi a rábízottakat. Nehéz kérdés, hogy vajon el lehet-e ítélni valakit azért, ha elveszi mások életét a haza védelme közben.

Isten teremtményei vagyunk. Ha az egyik ember megöli a másikat, Isten alkotását semmisíti meg. Ezek szerint lehet erre mentség?

A kategorikus válasz, hogy nem, mégis lehet felmentést adni. Mondok egy példát: az öngyilkosság is vétség a „Ne ölj!” parancs ellen. A történelemben sok olyan emberről tudunk, akik azért vetettek véget önkezükkel az életüknek, hogy másokat védjenek vele. Ilyenek voltak például azok, akiket a Gestapo börtönében kínoztak, néhányan emberek százait mentették meg azzal, hogy inkább elmenekültek az életből, mintsem elárulják a társaikat. Nehéz kérdés ez, hiszen a katonák készek az életük feláldozására a hazáért, de mások szemében ettől még gyilkosnak tűnhetnek.

Mózes idejében is volt „önvédelmi háború”, amikor nem számított gyilkosságnak az élet kioltása. A tízparancsolatban a héber rácáh szó szerepel, ami a bosszúvágyból elkövetett gyilkosságot tiltja. Ma is ez érvényes?

Az isteni törvény úgy szól: „Ne ölj!” Ezek örök törvények. Az Úristen előtt derül ki az, hogy miként tartottuk be a törvényt, hiszen ítélőszéke előtt ott áll majd a katona, a rendőr, az újságíró, a lelkész és mindenki más.

Pál apostol rómabeliekhez írt levelében ezt olvashatjuk: „Ne álljatok bosszút önmagatokért, szeretteim, hanem adjatok helyet az ő haragjának, mert meg van írva: Enyém a bosszúállás, én megfizetek – így szól az Úr” (Róm 12,19). Mit jelent ez?

Pál apostol réges-régen túljutott a szemet szemért, fogat fogért ószövetségi elven. Azt tanítja, hogy az ember ne fizessen rosszal a rosszért. Az élethez kell egyfajta belső nyugalom, amellyel a bántásokat el tudom szenvedni, és nem akarok mások felett bíráskodni. Az Úristen majd elrendezi, amit jónak lát. Az Úr Jézus az utolsó ítéletben elválasztja az egyiket a másiktól, és az üdvözülőket állítja jobb keze felől, az elkárhozókat a bal keze felől.

Jézus azt mondja, hogy legyünk könyörületesek az ellenségeinkkel, sőt, tegyünk jót velük és imádkozzunk értük. Hogyan lehetünk erre képesek?

Az imádság sokat segít önmagunknak is, hogy készek legyünk jót cselekedni, de arra is való, hogy a Mindenható „kezét” megmozgassuk az imádságunk által, hogy könyörüljön a gonoszon. Jézus mindig példa lehet előttünk. A főpapi kihallgatáson arcul üti egy poroszló, de nem üt vissza, csak rákérdez: „Miért ütsz?” Ez a jézusi alapállás, nem a bosszú.

Teológiailag nem helyes a felvetésem, mégis megkérdezem, hogy létezik-e nagyobb bűn, mint elvenni valaki életét?

A dogmatikus professzorok biztosan sokkal árnyaltabb választ tudnának adni a kérdésére, de az igaz, hogy az ember ezt gondolja. Tábori lelkészként is arra ösztönzünk mindenkit, hogy ne ellenségnek tekintse a másikat. A szolgálatom alatt inkább az áldozattá válás keserűségét éltem át többször, amikor a missziókban meghalt valamelyik katonatársunk, és el kellett őt búcsúztatnunk. Jézus szerint nincs nagyobb szeretet annál, mint amikor valaki az életét adja a barátaiért. Katonaként úgy vélem, nincs nagyobb áldozat annál, mint amikor valaki a hazájáért hal meg.

Hogyan lehet a háború, ezáltal a halál közelében létezni nap mint nap?

Amikor Irakban teljesítettem szolgálatot, gyakran indult ki a táboron kívülre egy-egy konvoj. Egy idő után a katonák a parancsnokuk elé álltak, és azt mondták, hogy addig nem hagyják el a tábort, amíg a lelkész nem imádkozott értük. Attól kezdve a katonai eligazítás után mindig jöttek hozzánk a katonák, levették a sapkájukat, elcsendesedtünk, elmondtunk egy Igét, és együtt imádkoztunk. A katonákban önmaguktól született meg az igény, hogy az Úristen segítségét kérjék a küldetésükhöz, ez jelentett számukra megnyugvást. A háborúban, amikor közel érzi magához az ember a golyót, és akár hallja is a sistergését a füle mellett, önkéntelenül odafordul Istenhez.

Egy ideig éltem külföldön, ahol rendszeresek voltak a lövöldözések és a merényletek. Szégyellem bevallani, de egy idő után már nem rendített meg az sem, ha letakart holttesteket láttam a buszmegállóban. Hozzá lehet szokni, hogy a halál körülvesz?

Egyfajta megkeményedés óhatatlanul beköltözik az ember szívébe, életébe. Amikor kezdő lelkész voltam és a koporsó mellé kellett állni, majd’ kiugrott a szívem a helyéről. Ez persze nem jelenti azt, hogy ma ne érezném át ugyanúgy a hozzátartozók fájdalmát. Ha a katonák elvesztik egy társukat, alig várják, hogy a lelkész megjelenjen közöttük, mert a halálra nincs emberi válaszunk. Amikor elveszítjük egy bajtársunkat, az egész tábor együtt imádkozik, Igével bátorítjuk a katonákat, és ezután talán könnyebb szívvel indul mindenki a nyugalmára vagy a másnapi szolgálatra. A külszolgálatban elhunyt katonák koporsóit a lelkipásztor kíséri a repülőgépig, és itthon is a lelkész fogadja a lezárt koporsót a családdal együtt. Hangsúlyozom, hogy itt nem a lelkész személye a fontos, hanem rajta keresztül az Úristen jelenléte. Mennyire más, amikor valakitől így búcsúznak el! Sokan vannak, akik az Úristentől távol élték le az életüket, de eltemetni valakit Isten nélkül mégsem lehet.

Hogyan tudnak a lelki terheiktől megszabadulni a katonák? Nem titok, hogy főként a külföldi szolgálatot követően néhányan nem tudják feldolgozni a negatív élményeiket, és a droghoz vagy az alkoholhoz nyúlnak, de vannak súlyosabb esetek is.

Nincs az az erős lelkiismeret, amely mindent kibír. A katonáknak is mindig azt ajánljuk, hogy ne cipeljék a terheiket! Vigyék az Úristen elé a bűneiket, kérjék Jézus kegyelmét. Az alkohol és a drog nem megoldás, ezt mindenki tudja, legfeljebb átmeneti enyhülést ad. Vannak tragédiák, amelyeket át kell élnünk, de Jézus mindannyiunk bűnét elvette, ezért kezdhetünk tiszta lappal, új emberként.

Az orosz–ukrán háború kitöréséig biztonságban éreztük magunkat itt, Európa közepén. Most azt látjuk, hogy milliók pakolják be egy kis bőröndbe életük megmaradt darabkáit, és menekülnek. Az emberiség ismét elbukott ezzel a háborúval?

Az emberiség megint azt próbálja megoldani Isten nélkül, amit nem lehet, csak ővele. Nekünk Magyarországon komoly biztonságot jelent a NATO-tagságunk, sokat költünk az ország védelmére is, tehát emberileg mindent megteszünk. Érdemes azonban emlékezni, hogy a világnak olyan pontján élünk, ahol megfordult tatár, török, német, szovjet, és nem tudhatjuk, hogy mit hoz a holnap. Ha valaki igazán biztos jövőt szeretne a családjának, a népének vagy önmagának, akkor az Úristen kezébe kell kapaszkodni, mert most van az a helyzet, amikor senki más a mi kezünket meg nem foghatja. Nincs olyan emberi erő, amely százszázalékos biztonsággal megvédhet minket, csak Istenben bízhatunk.