Ne redukáljuk magunkat!

Ha papíron találkozom egy valaha elhangzott prédikációval, az olykor még teljesebbé teszi a befogadását. Újraolvashatom egy-egy mondatát, bekezdését, a szoros olvasás után végigszáguldhatok a teljes szövegen, ceruzával széljegyzetelhetem a megértetteket és az olvasás közben támadt felismeréseket, továbbgondolásokat. Mindez élesztheti az istentisztelet-látogatás esetleg megcsappanó vágyát is.

Két puha fedelű, immár agyonfirkált könyvecskét tartok a kezem ügyében, a Kálvin Kiadó adta ki őket a Magyar Református Igehirdetők elnevezésű sorozatában. Prédikációskötetek, mindkettőt Steinbach József püspök válogatta egy-egy, életművét tekintve XX. századi súlypontú igehirdetőtől. Az egyikük: Boross Géza (1931–2010) teológusprofesszor, huzamosabb ideig budapest-törökőri lelkipásztor. Másikuk: Farkas József (1914– 1999), a Gyulai Pál utcai (Budapest-Klauzál téri) gyülekezet alapító lelkipásztora. Általában egyik nap az egyik, másik nap a másik könyvből töltekezem, a közvetlen bibliatanulmányozás mellett. Ezt a ritmust, megfigyeltem, az írja olykor felül, ha az átlagosnál szorultabb helyzetben érzem magam, vagy éppen valami olyan szellemi fickándozásra támad vágyam, amely igeközelben marad. Az első esetben Boross Géza Engem pedig betölt az Úr Lelke, a második esetben Farkas József A világ tele van Istennel című könyvét részesítem előnyben.

Boross Géza prédikációi a jelen merítésben jórészt vázlatosabbak, szikárabbak, Steinbach József utószavából (mindkét könyvben lebilincselő a püspöki tanulmány is!) megértem, miért. A gyakorlati teológiát oktató néhai professzortól sokszor valóban inkább prédikációvázlatok maradtak fenn, pontosan azért, mert az igehirdető kedvelte a kötetlenebb szószéki értekezést, azokról viszont ritkábban maradtak fenn felvételek. Még sincs az embernek hiányérzete, annyira az örök mondandók tárulnak elevenen a hívő szívvel olvasók elé. Itt az időnkénti vázlatosság is a megértés felé segít. Mint amikor a folyóparton sétáló a ködben meglátja egy hídkolosszus részleteit, és képzeletében kiegészíti a látványt a túlpartig és tovább.

Kedvencem a könyvben az úrvacsoráról szóló tizenegy (!) részes sorozat. Ezekre a sákramentumunkról szóló értekezésekre felfűzi a hitünk számtalan lényegi elemét. Azt olvashatjuk egy helyütt, a magán-, illetve a magam-módján-keresztyénség ellenében: „A gyülekezet nem »olyan, mint a test«, hanem Krisztus valóságos teste. Ha pedig ez így van, akkor könnyű megvilágítani, miért nincs egyéni táplálkozás. Azért, mert ha a kezemet akarom táplálni, a lábamat is táplálom. A kéz nem mondhatja, most csak én eszem, a lábam majd egyen később, máskor.” Milyen buzdító sorok, hát még ha valaki gyülekezeti viszályt él át keresztyén közösségében, és távol maradna e sákramentumtól, holott az – Boross egy találó metaforája szerint – „Isten szeretetének transzparense”.

Bevallom, Farkas József prédikációiba enyhe előítélettel készültem elmerülni. Nem azért, mert Boross Géza szinte mérnöki precizitású kifejtéseihez képest első pillantásra csapong, hanem mert köztudomásúlag fesztelenül hozza szóba eretnek, ateista, illetve nem bibliai hitű gondolkodók némely tézisét is. Azonban azt kellett tapasztalnom, hogy összességében mindezt az Ige magyarázatának a szolgálatába állítja. Még ha lelkesen említi is Freud, Jung pszichológiai kategóriáit, sosem állítja Farkas József, hogy a Logosz, a pneuma vagy éppen a kegyelem megfeleltethető bármi egyébnek. „Még ezt a jungi képletet is korrigálni kell – írja a Freudot jó irányban meghaladó pszichológusról. – Igaz, hogy ablak nyílik a tudatalattinkban az egész emberiségre, de lehet antennát tenni az ablakba ott bent, a mélységben. […] amelyik a szellemieket, a pneumát, a dzoét veszi, veheti.”

Farkas József ugyanabban az igehirdetésben emlékezetesen arra buzdít, ne redukáljuk magunkat testre, testi életre, se a Bibliát ne redukáljuk úgy, mintha abban csak nagyszerű vallásos meg erkölcsi igazságok volnának...