Az áldozatban nem önsajnálattal adjuk az időnket, a tudásunkat, a munkánkat Istennek, hanem hálából – emlékeztet bennünket Hajdúné Tóth Lívia. A lovasberényi lelkipásztor szerint az áldozat nem cserebere, hanem olyan ablak, amelyen keresztül beengedjük az Úr áldását az életünkbe. Hangsúlyozza, ha a körülöttünk lévők nem értékelik a teljes odaszánásunkat a szolgálatban, gondolkodjunk el, a helyünkön vagyunk-e.
Határozzuk meg az áldozat ószövetségi fogalmát!
A történelemben az ember – vallásától függetlenül – mindig is érzett belső késztetést arra, hogy áldozzon Istennek, aki megalkotta, megteremtette. Egyrészt feltételezték róla, hogy elvárja, másrészt ajándékaikkal, felajánlott cselekedetekkel igyekeztek befolyásolni az akaratát, hogy az irányítást a kezükben érezzék. Isten ezért szabályozza pontosan ennek a rendjét a népe életében.
Krisztus áldozatát áldozattal kell-e meghálálnunk?
Manapság a szónak negatív felhangja van, a megítélését az is meghatározza, hogyan tekintünk Krisztus áldozatára, látjuk-e, hogy nem tehetünk hozzá és nem vehetünk el belőle. Újszövetségi emberként talán a legnagyobb küzdelmünk elhinni: egyszeri és megismételhetetlen, ezért a teendőnk csupán annyi, hogy Jézusra bízzuk az életünket, aki elé naponként letehetjük a bűneinket. Részünkről ezután minden áldozat csupán hálából fakadhat, nem mártíromságból, nem kényszerből vagy az akaratunk megvalósulása érdekében. Talán mindannyian tettünk már fogadalmat Istennek szorult helyzetünkben, akár egy iskolai szituációban, súlyos betegségben vagy gyászfolyamatban – neki nincs szüksége erre, csak szándékunk komolyságát fejezhetjük ki általa.
„Csatornát nyitunk az áldásnak...”
És hogyan hat ránk az áldozat?
Példát mondok: egy diákunknál súlyos betegséget állapítottak meg az orvosok, a kollégákkal összeszorult szívvel követjük a fejleményeket. Tőlem apró áldozat, ám minden reggel hamarabb ébredek, legyőzöm a fáradtságomat, hogy az Úr elé vigyem a fiút, tusakodjam a gyógyulásáért, valamint erőt kérjek a családjának. Nekem van szükségem arra, hogy kifejezzem: fontosak a számomra, és hiszem, Isten gondoskodik róluk. Ezáltal könnyebben elfogadom az akaratát, bármit hozzon is a jövő. Ha a szerelmünknek örömet szeretnénk szerezni, akkor ahhoz a legjobb módot keressük, hasonlóan a hálaáldozathoz. Istennek szeretnénk kedveskedni az életünkkel, a cselekedeteinkkel, miközben magunk gazdagodunk. Ha a gondolataink az Úr akaratát kutatják, akkor őt egyre inkább beengedjük az életünkbe, mi pedig annál derűsebbé válunk, és az emelkedett lelkiállapotunkat a többiek felé is sugározzuk majd, jó lesz a közelünkben lenni. Tudjuk, hogy a problémáinkkal fordulhatunk Jézushoz, a szorongásainkat Isten elé vihetjük. Csatornát nyitunk az áldásnak, mint amikor kitárjuk az ablakot, amelyen keresztül beáramlik a napfény, a friss levegő.
A szolgálat is hálaáldozat, amely könnyen válik először túlterheltséggé, majd képmutatássá. Hogyan vegyük észre, ha már nem az eredeti szándék vezérel?
Jellemző a keresztyénekre, hogy hatalmas lelkesedéssel vetik magukat a szolgálatokba, ám a kezdetben lelkesítő visszajelzések idővel elmaradnak, a gyülekezeti tagok lassan elfáradnak, azután elkezdik önmagukat sajnálni. Az utóbbiban jók vagyunk, gyakran azért nem változtatunk, mert szeretünk a figyelem középpontjában lenni. Ameddig az áldozatunk hálából fakad, áldás származik belőle ránk és a környezetünkre. Ha már csupán kötelességtudatból, netán megfelelési vágyból szánjuk Istennek az időnket, energiánkat, megkeseredünk, és ez a körülöttünk lévőkre is kihat. Hosszú évek áldozatos szolgálatában természetes a megfáradás, azonban ha ezt észrevesszük, kérjünk segítséget! Illés a látványos áldozatbemutatástól a Karmel-hegyen népszerűvé, szinte sztárrá válik, mégis összetörik lelkileg. Az Úr azonban nem hagyja magára a barlangban, hanem megmutatja neki önmagát a halk és szelíd hangban; mintha azt mondaná: „Illés, ennyi időd volt az önsajnálatra, most feladatba állítalak!” Elismeri a jogos megfáradásunkat, megmutatja, hogy nem vagyunk egyedül, majd feladatot bíz ránk.
Hajdúné Tóth Lívia lovasberényi lelkipásztor, hitoktató. Férjével négy gyermek szülei. Teológiai tanulmányait a Károli Gáspár Református Egyetem Hittudományi Karán végezte. Intézményi lelkészi feladatait a Reményik Sándor Református Általános Iskola, Alapfokú Művészeti Iskola és Óvodában látja el.
Ha a hálaáldozatért nem várunk is dicséretet, akaratlanul él bennünk a vágy a tiszteletre, megbecsülésre. Ha mégis mellőzöttséget érzünk, azt hogyan rendezhetjük Istennel, valamint a körülöttünk lévőkkel?
Méltó a munkás a maga bérére, és az elvégzett munkának megvan a jutalma, az áldása. Ha az ember úgy érzi, hogy odaszánja magát, becsülettel dolgozik, önfeláldozó életet él, mégsem tapasztal megbecsülést, szeretetet, elismerést, ott nincs rendben valami. Nem biztos, hogy a szolgáló hibája, talán a környezet nem megfelelő a számára. A körülöttünk lévők akadályai is lehetnek Isten áldásának. Vegyük észre, ha fel kell állnunk és tovább kell mennünk, különben örömtelenekké válunk, majd kiégünk: engedjük, hogy Isten új utat mutasson! Talán véget ért a feladatom, amelyet rám bízott, többé már nem én leszek az alkalmas ember. Talán a magvetést bízta rám, viszont az utánam jövő plántál, öntöz, és Isten adja a növekedést, vagy az aratással bízott meg, és arra a helyre hív, ahol az aratnivaló sok, de a munkás kevés. Tartsunk önvizsgálatot, hiszen úgy tudunk a feladatainkra összpontosítani, ha harmonikus az életünk, a munkahelyen inspiráljuk egymást, biztonságban, szeretve érezzük magunkat. Az intézményeinkben dolgozókról tudom, hogy a helyükön vannak, mivel a munkaidő végeztével nem sietnek el. Mintha húznák az időt, tesznek-vesznek, ötletelnek, segítenek egymásnak, otthon érzik magukat. Ha szóvá teszem, úgy felelnek: „nem teher”, „szívesen”. Az igazi hálaáldozatban többet teszek, mint amennyi a kötelességem, van ajándék időm, amelyet ráadásként, mint a második mérföldet adom; ezt már nem kötelező cipelnem, mint a római katona felszerelését Jézus példájában.
„Az élet nem rólam szól, ezért a nehéz helyzetekben ne sajnáljam önmagamat”
Eszerint az áldozatnak nem kell mindig tudatosnak lennie?
Vallom Kálvin szavait: „Szívemet égőáldozatul az Úrnak szentelem!” – ez életforma. Ahogyan a lélegzetvételem sem tudatos, hanem reflexszerű, a hálaáldozattá válás sem az. Az Istenre sem kényszeresen gondolok, hanem egyszerűen a terében élek és lélegzem. Időnként tudatosan ülök le imádkozni, hogy elkérjem vagy megköszönjem Istennek a napomat, vannak minőségi pillanataink; de vezetés közben is imádkozom, odasóhajtok egy-egy problémát elé. Így vagyok az áldozattal is. A legkisebb gyermekünket várva mindent megtettem volna, hogy ne végződjék a negyedik terhességem is császármetszéssel. Közeledtek a napok, és egyre nehezebb volt ismét odaszánni magam a műtéttel járó szenvedésnek, az azt valószínűleg követő lassú, nehéz felépülésnek, erős fájdalmakkal. Rettenetesen féltem, majd arra jutottam: miért sajnálom magam?! A felépülésem időtartama jó esetben egy hónap, rossz esetben kettő, ha komplikációk lépnek fel, fél év. Nem adnék ennyit a gyermekemért, aki akár száz esztendőt is megélhet?! Ez nem áldozat! Az élet nem rólam szól, ezért a nehéz helyzetekben ne sajnáljam önmagamat! Végül minden jól alakult, noha meg kellett birkóznom a gondolattal, és ki kellett mondanom: „Uram, nem tudom, mi vár rám, most mégis mindent leteszek a kezedbe, és elfogadom, ami jön. Ha nehéz lesz, nem sajnálom önmagam, hanem a fáradtsággal, a fájdalommal együtt boldogan adom az életemet, mivel tudom – jót készítesz.”
Vizsgáljuk meg a Biblia első áldozatának történetét. Kain az első ember, akiről leírja a Biblia, hogy áldozatot mutat be, Isten mégis Ábelére tekintett.
Szűkszavú a leírás Mózes első könyvében, és nehéz ez a bibliai történet, ha az első, automatikus emberi reakcióinkon keresztül vizsgáljuk, felvetve a kérdést, hol van ebben Isten igazsága. Az első, amit megértettem belőle: hálás vagyok, amiért újszövetségi emberként nem kérdés számomra Isten igazságossága. A második: ki vagyok én, hogy az ő szuverenitását, igazságosságát kétségbe vonjam? A láthatatlan Urat a látottak alapján mérjük patikamérlegen? Milyen jó lett volna, ha a haragra gerjedő Kain megbeszélte volna Istennel a történteket, aki igyekezett őt megállítani: „…a bűn az ajtó előtt leselkedik, és rád vágyódik, de te uralkodjál rajta!” Azaz a harag rossz tanácsadó. Az Úr nem a kézzel fogható áldozatra, hanem a szív szándékára tekint. Ez most kötelesség, félreértelmezett vallásosság, törekvés Isten akaratának befolyásolására, vagy csupán hála, köszönet és öröm?
„A hitemre tekintve Isten csodát cselekszik”
Mondhatjuk, hogy az Úr Kainnal többet foglalkozott, mint Ábellel? Hiszen próbál a szívére beszélni.
Isten személyes Isten, mindenkivel annyit foglalkozik, amennyire szüksége van. A jó pásztor hosszú utat jár be az elkóborolt bárányáért. Az apa várja a tékozló fiát, amikor meglátja, eléfut, felöltözteti és lakomát szervez neki, azután kimegy az idősebbik fiához, hogy beinvitálja. Ezekben a képekben Isten személyessége jelenik meg. Kaint is figyelmeztette. A szeretetnyelvünkön szólít meg bennünket, hátat fordíthatunk neki szabad akaratból, de ő így is várja a tékozló fiát, hogy magához ölelje. Sohasem vonhatjuk kétségbe az alapigazságot: Isten szereti az embert, viszont nem tűri a bűnt. Kaint is szerette, hiszen a gyilkosság után megjelöli, hogy ne ölhessék meg. Isten az élet Istene.
Állíthatjuk egymás mellé az elsőszülött embert, aki megölte a testvérét egy áldozatért, és Isten egyszülött fiát, Jézus Krisztust, aki viszont önmagát áldozta fel értünk?
Erős ez a kép. Nagy csalódás lehetett Évának, hogy elsőszülött gyermeke nem a Messiás, aki a kígyó fejére tapos, hanem az, aki az első gyilkosságot elköveti. Mélypontja ez az emberiségnek, ezért dolgozta föl számos író, festő is. Magunktól csupán a bűnt gyarapítjuk. Krisztusnak kellett eljönnie, hogy a kígyó fejére taposson, a félelmünket a haláltól, a bűneinket felvigye a keresztre, és örök életet ajándékozzon nekünk.
Tehet bennünket próbára Isten áldozatkéréssel 2024-ben, mint egykor Ábrahámot Izsákkal?
A szülői szív tragédiáját élte meg Ábrahám, amikor Isten arra kérte, áldozza föl a sokáig várt fiát, Izsákot, az öröm, a nevetés gyermekét. Ő mégis elindul. Legszívesebben számonkérnénk: „Milyen apa az ilyen?!” „Miért nem alkudozik, mint azelőtt Sodomáért?!” Az ősatya az Istennel járt úton ekkorra megértette: aki lehetetlen körülmények ellenére is teljesítette az ígéretét, gyermeket és örömöt adott az életükbe, sokkal nagyobb a félelmeinél. Mennek a hegyre, Ábrahám kapaszkodik a mennyei ígéretbe: annyi utódja lesz, mint csillag az égen, vívódik önmagában. Az áldozatról is annyit felel a fiának: „Isten majd gondoskodik bárányról…” És amikor odaérnek, átéli a szabadítást. De a csodát csak az Isten ígéretébe belekapaszkodó ember élheti át. Ragadjuk meg, és vállaljuk érte az áldozatokat, ha kell! A családi életet is csak hittel menedzselhetjük jól. Ha Isten családot adott nekünk és megígérte, felneveljük a gyermekeinket, anyaként ne sajnáljam magam, hanem tegyem a feladatom, mivel beteljesedik az ígéret, még ha annyi mindenről le kell is mondanom! A hitemre tekintve Isten csodát cselekszik.
Plusz egy kérdés. Úgy fogalmazott, a hálaáldozat bennünket tesz boldogabbá. Így működne a tized is?
Anyagi dolgokban mi, keresztyének sajnos szégyenlősek vagyunk, noha erről többet kellene tanítanunk egymást. Lovasberényben igyekszünk ennek eleget tenni, noha nem hirdetjük külön az adakozást, kicsiny gyülekezetünk anyagi helyzete mégis minden évben kedvezőbb, hiába jött a Covid, azután az energiaválság. Amikor az ember hálás, hogy van hová tartoznia, felelősséget szeretne vállalni a közösségéért. Sajátjának érzi, amiért szívesen áldoz, nem méricskél, nem nézi a gyülekezet árcéduláját, hanem örömmel adja, ha kell, ha segít, akár a tizedét is. Ha süteményt sütök, örülök, ha van kit megkínálnom. Ha szeretek Isten közelében lenni, az ő közösségéhez tartozni, akkor igyekszem ezt az anyagi javaimmal is kifejezni.
A cikket elolvashatják a Reformátusok Lapjában is, amelyben további érdekes és értékes tartalmakat találnak. Keressék a templomokban és az újságárusoknál!