Ne vedd vissza a szívedet!

Nem is arra figyelek föl leginkább, hogy közvetlenül az istentisztelet előtt öt perc csend áll be a csaknem százötven ember között. Nem az a legjellemzőbb, hogy egy saját gyülekezeti énekeskönyvből vett modern énekkel indítanak, amelyet szintetizátorral, gitárral, dobbal és fuvolával felszerelkezett zenészcsapat kísér az úrasztala közeléből. Bár könnyűzenei ének, a szövege nem sekélyes, az előadásmód is méltó, mégsem ezt tartom alapvető benyomásomnak az ezredfordulón épült rákoskeresztúri templomban. Még csak nem is azt, hogy egy másik énekléshez ugyanilyen magától értetődően nyúlnak a hívek a református énekeskönyvért, amelyből azután orgonaművészi kísérettel énekelik a klasszikus gyülekezeti énekeket és dicséreteket.

A lényeg a közvetlen, bensőséges igehirdetői hang, amely már az életből vett apró, de érzékletes példákkal is az Istenhez hajthatja a szíveket. Ez nem feltétlenül a lelkipásztor kilététől függ, hiszen ahogy a gyülekezet vezetője, úgy a keresztelést végző beosztott lelkésznő is alkalmazza. Rövid sákramentumi prédikációjában felhozza, hogy ez az egyéves kislány baba-mama körökön meg a keresztelés-előkészítő családlátogatáskor mindig valami „ajándékkal” – keze ügyében lévő tárggyal – tipegett oda hozzá. Odanyújtotta mosolyogva, de amikor a lelkésznő átvette volna, gyorsan vissza is húzta tenyerét az ajándékkal együtt. Ebből Sebőkné Babos Boglárka az egész hallgatóságnak tudott üzenni: bátran adjuk oda a szívünket Jézusnak, és ha már odaadtuk, ne vegyük vissza azt!

Már Sóskuti Zoltán gyülekezetvezető lelkipásztor áll a mikrofon mögött. Mielőtt a szószékre fölmenne, az úrasztalánál tolongó gyerekekhez szól. Pár percben azt tudatosítja a kisiskolásokban, hogy ők is a református keresztyének nagy családjához tartoznak. S milyen nagy ez a család? Akkora, hogy a rákoskeresztúriakhoz hasonlóan még számtalan templomban összegyűltek a reformátusok e vasárnap délelőttön Jézus Krisztus nevében. Az interaktivitást az egyik kisiskolás kezdeményezi a lelkésszel: – Engem is megkereszteltek! – kiáltja közbe lelkesen, nyilván még az iménti liturgikus esemény hatása alatt egy fiúcska. Nevetés a padsorokból. A lelkész derűsen válaszol valamit, maga is apró dialógusokat kezdeményez, majd elbocsátja a gyerekeket, akik sugárzó arccal sietnek a gyermek-istentiszteletre: megint beszélgethettek a lelkész bácsival.

Az életről szól a prédikáció. Efféle erős mondatai vésődnek a jegyzetfüzetembe: „A Biblia nem életellenes, csak kevesli, amit magamtól életnek tartok.” Vagy: „Mennyit gondozod a nap folyamán azt a létet, amelyet Istentől kaptál?”

Dehogy is kárhoztatja ez az igehirdető a biológiai, a lelki és a szellemi életet. Tudatosítja, Isten szeretné, ha átélnénk és élveznénk mindazt a szépet, amelyet a teremtésben vagy éppen az emberi alkotásokban, sőt, az alkotás képességében nekünk adott, egy kiskerti virág elültetésétől a művészi tevékenységig. De attól óvna az Úr, hogy rajtunk is ez a mondás teljesüljön: „Ötvenévesen gyanakodunk, hetvenévesen már biztosan tudjuk, hogy elszúrtuk…” Például mert ráébredtünk azokra a visszahozhatatlanul elszalasztott alkalmakra, amikor nem fordultunk oda a szeretetünkre utalt embertársainkhoz.

Mi, akik a padsorokat megtöltöttük, beleértve a feltűnően sok fiatalt is, kapiskáljuk már: amikor a prédikátor a görög dzóé szót említi, az Istentől kapott, mennyei látást nyújtó új életről beszél. Annak birtokában Isten átitatja egész valónkat, eljuttat az üdvösségre – hiszen amint említi, több más idevágó Ige mellett: „Akié a Fiú, azé az élet...”

A hirdetés bár az átlagnál hosszabb, mégsem untató. A lelkipásztor továbbra is uralja a figyelmünket. Szóba hozza például, hogy a diakóniai szolgálatban állók adományokkal keresik fel a kerület egyik anyaotthonát, hogy közeleg az anyák napi istentisztelet, amelyen az anyák és kicsinyeik előre mehetnek áldásért, hogy előző nap testvérek lefestették a kerítés egyik oldalát, hogy volt egy remek ifis találkozó a rákosmenti ifjúsági csoportok között, s hogy rövidesen tizenhét konfirmandus tesz fogadalmat ebben a templomban. Beszél a minapi zsinati ülésről, amely „mértékadó és tiszta” nyilatkozatot adott ki. Hirdeti az elutazós gyülekezeti nagytábort, „amelyre Éva testvérünk már lelkesen szedi az előlegeket…”

A hirdetés másik fele specialitás. Köszönti a lelkipásztor a születésnapos egyháztagokat – de hogyan is? Mindenkit név szerint, és elidőzik egy pillanatra a szolgálatánál vagy valami megjegyezhető vonásánál, például hogy „Törökbálintról jár ide”, „a keresztelői kancsót mindig ő készíti az úrasztalára”, vagy: „énekszóval is szolgál a kórházban”. Úgy látszik, itt a lelkész mindenkit személyesen ismer, számontart, és kihasználja a köszöntést, hogy a testvéreket elhelyezze a többiek fejében. Öt születésnapost számolok. Sóskuti Zoltán cirkál a padsorok között, személyesen adja át nekik az igés képeslapot – amelyet egyébként, mint megtudom, olyan gyülekezeti tag készít el igényesen, akinek ez a szolgálata.

De hogyan került a látókörömbe éppen ez a közösség most, miért készítem friss kíváncsisággal ezt a gyülekezeti riportot? Nos, számomra a hitelesség pecsétje a lelkipásztoron és a gyülekezeten az, ami egy ismerősömmel történt…

Néhány éve irodai telefonszámát kiböngészve közbenjártam Sóskuti Zoltánnál egy fiatalemberért, hogy fogadják be soraikba. Feltártam a lelkész előtt: korábban alkohol- és drogfüggésben szenvedett, majd az addiktológiai kezelés nyomán gyógyszerfüggővé vált. Szinte ráment a fiatalsága a folytonos válságra. Felkaroltam, ösztönöztem a hitre jutásban. A fiú töménytelen igehirdetést hallgatott meg, elolvasta a teljes Szentírást, napi olvasmánya ma is, evangéliumi irodalom mellett. A napi gyógyszermennyiséget sikerült leszorítania, de továbbra is szorong, ha társaságban van, holott nagyon vágyna már lelki otthonra, saját gyülekezetre.

Sóskuti Zoltán pár éve a telefonban minden szabódás nélkül azt felelte, küldjem csak hozzájuk a fiút. Fogadóóráiban hosszasan lelkigondozta, aminek gyümölcseként az istentiszteleteken is fel-felbukkant. Végül maradéktalanul meggyökeresedett a rákoskeresztúri reformátusok között. Igaz, ma már Zsófi, a lelkészfeleség mint orvos és mentálhigiénés segítő szakember foglalkozik vele, aki az ingyenes szakellátás következtében alkalomról alkalomra nyitottabban van jelen a gyülekezetben. Annak mikrovilágába is beleszövődött: az egyik házi bibliakör alkalmait látogatja.

Egy kerti bejáratú közösségi kisteremből, amelyet bunginak hív az ottani ifjúság, épp most vonul ki a korosztályok szerint elkülönülő gyerekórai csapatok egyike. Helyükre ülünk be egy olyan, sokgyerekes házaspárral, amely kulcsfontosságú szolgálói feladatokat lát el az egyházközségben.

Egy gyártó cég ügyvezetője ül velem szemben a feleségével együtt, nagy felelősségű állása mellé tetemes szolgálói feladatot vállalt. Soltész Sándor felesége már régóta hitben járt, amikor egy istenkeresőknek szervezett Keresztkérdések-sorozat hatására a férj is megtért Rákoskeresztúron.

– Kerestem magamat, ki vagyok – emlékezik vissza. – Bennem az volt a kérdés, hogy amit a keresztyének mondanak, csak ideológia-e, vagy feltétlen igazság. Mérnökként az átlagnál konkrétabb bizonyítékra vágytam…

Sándor bizonyos abban, hogy Szentlélek-élménye volt az elpecsételés. Az egyik sorozati alkalom után, a templomból kilépve egy másik Keresztkérdések-résztvevő hosszasan bombázni kezdte ugyanis a kérdéseivel. Ezekre ő valahogy mind érdemben tudott választ adni, akkori tudásán és meggyőződésén messze felül. Ez döbbentette meg, ebben vélte megtapasztalni Krisztus lelkének a hatalmát maga felett.

– Utána már nem volt kérdés számomra, hogy ő van – mondja. Sándorban indíttatás ébredt, hogy élje is azt, amit a szájával vallott, vagyis a Megváltójához igazítsa az életét.

A belső fordulat olyan intenzív volt, hogy a lelkipásztor a következő évben már megbízhatta a Keresztkérdések egyik csoportbeszélgetésének moderálásával. Később átvehette mind a kezdő, mind a haladó sorozat szervezését is. Ráadásul közben vezetője lett az egyik házi bibliakörnek.

– Próbálom elősegíteni, hogy Isten építhesse a lelkeket – így látja szolgálatai lényegét Soltész Sándor. A házi bibliakörrel kapcsolatban hozzáteszi: – Eredetileg tényleg házaknál gyűltünk össze, de ez tarthatatlan lett, mert már tizenöten kellett volna elférni egy-egy lakás nappalijában… Így „visszaérkeztünk” a templomba. A hét ilyen házi bibliakörből két másik is elérte azt a létszámot, amely már csak gyülekezeti helyiségekben kezelhető!

Ámulatomra arról is értesülök: összesen vagy kilencvenen járnak házi bibliakörökbe, ami óriási arányt képvisel az istentiszteleten átlagosan megforduló százharminc-százötvenes összlétszámon belül. Még ha jobbára a hagyomány híve vagyok is, elgondolkodom: ilyen létszámot, ennyi bibliatanulmányozó embert hasonló méretű gyülekezet hagyományos bibliaórája sosem vonzana…

Soltészék 2004-ben költöztek ide. Sándor felesége, Réka jelenleg az egész diakóniai szolgálatot irányítja. A kisgyermekes családanya valaha értelemszerűen a gyermekmunkában kezdett szolgálni. Egy idő után már a gyermek-istentiszteletek teljes rendszerének irányítását vitte, közösen egy asszonytestvérrel.

Miután azonban elvégezte a pasztorálpszichológia szakot és mediációt tanult, a gyermekek korosztályától a felnőttek, sőt az idősek felé fordult, elvállalta a diakóniai szolgálatok kézben tartását. – Szeretek idősekkel foglalkozni, ahogy a tizenöt fős munkatársi csapat egésze is – közli. – Számontartjuk a hetven év felettieket, különösen azokat, akik már nem tudnak gyülekezetbe járni, de éhezik az Igét. Felhívjuk, látogatjuk őket, odafigyelünk egészségügyi állapotukra, szükségleteikre. Ha kell, orvoshoz visszük őket, kiváltjuk a receptjüket, bevásárolunk.

Sándor feleségétől hallok még a helyi diakóniával szorosan együttműködő sofőrszolgálatról, sőt barkácsszolgálatról – ez újabb gyülekezeti specialitás –, amelynek átlagos feladata egy-egy polc felfúrása, zárcsere, lötyögő konnektor megigazítása rászoruló időseknél, betegeknél.

Azt is elmondja Réka, hogy a lelkipásztor feleségével, Zsófival próbálják erősíteni a gyülekezet lelkigondozói hálózatát, minden korosztály számára. Ilyen civil igyekezettel sem találkoztam még a korábbi gyülekezeti látogatásaim során…

Sebőkné Babos Boglárka beosztott lelkész váltja a házaspárt. Az ő történetében fontos, hogy bár az újpest-belsővárosi gyülekezet ifijében tért meg – édesapja korai halála után egy évvel –, mindig is ide, illetve a rákosligeti anyagyülekezethez tartozott családilag. Itt kapta Istentől az első érintéseket is, a jelenlegi főgondnok, Hajdú Csaba feleségének gyerekhittanóráin. (A főgondnok házaspár ma is példaadó a keresztúri hívek között.)

Bogi másodéves teológushallgató volt, amikor Sóskuti Zoltán elkezdte itteni szolgálatát. Arra kérte a lányt 2007-ben, segítsen az ifialapításban. Több hónap vívódás után hagyta ott az újpesti ifit és mondott igent arra, hogy részt vegyen a rákosligetiek plántálta rákoskeresztúri gyülekezet önálló életre segítésében. Meghatottan emlékszik vissza 2009-es nyári táborukra, amikor kiugróan sok fiatal jutott hitre.

Hatodéves teológus korában itt lett segédlelkész, később beosztott. De mivel előzőleg férjhez ment, és jöttek a gyerekek, a szolgálatnak mintegy nyolc évre véget vetett az anyaság és a vele járó gyes. Ez idő alatt otthon volt, tudatosan kevés szolgálatot vállalt. Tavaly tért vissza félállásban. – A vezető lelkipásztor utóbb is támogat az anyaságomban – fűzi hozzá a mai helyzethez. – Nem akar elszakítani a családomtól, délelőtti szolgálatokkal bíz meg, a prédikálás mellett a baba-mama kör, a hittanórák, a gyerekmunka és persze a keresztelés feladatköre tartozik hozzám.

Sajátos rákoskeresztúri vívmányra bukkanok Bogi beszámolója nyomán is: a keresztelési kapcsolattartói szolgálatra. A gyülekezetből mindig van valaki, aki kapcsolatot tart a megkeresztelt gyermek szüleivel. Gyerekprogramok előtt mindig küld meghívót, születésnapon vagy karácsonykor képeslap dukál, vagy éppen tájékoztatja az iskolás korba lépők szüleit a hittanlehetőségekről. A konfirmanduskorig kísérik így a gyerekeket a keresztelési kapcsolattartók, az itt kereszteltek ezért csak kisebb számban tűnnek el. Ahogyan az édesanyák is, akiket Bogi lelkigondoz, látogatva, rájuk telefonálva, illetve chatelve, e-mailezve velük.

– Mitől ilyen barátságos Sóskuti Zoltán? – szegezem utolsó keresztúri beszélgetőtársamnak a kérdést. A lelkipásztor hárít: eleve barátságos gyülekezetet talált itt, lelkész elődei is ilyenek voltak: Szombathy Gyula, a templomépítő és Szabó Lajos.

– Arra építettünk – használ többes számot a vezető lelkipásztor –, amit kaptunk, tehát nem velem kezdődött.

A már nem egészen fiatal, de modorában, küllemében vitathatatlanul fiatalos tiszteletest hajdan az vonzotta ide, hogy részben lakótelepi környezetben, „panelben” kell újat létrehoznia. Így számol be erről: – Nincsenek tradíciók, te alakítod ki a formákat, kölcsönhatásban az ide belépők váradalmaival. Erős missziói elköteleződés volt bennem arra, hogy meghódítsuk a panelben lakó embereket… Fiatal lelkészként rajongtam az amerikai gyülekezetépítős könyvekért. Az egyikben alapszabály, hogy föl kell mérni, milyen típusú, hitállapotban, szociológiailag, érdeklődésben, ízlésben milyen emberek járnak a gyülekezetbe, és ennek megfelelően kell az alkalmakat felépíteni. Kiderült, mennyire sokfélék a munkástól a mérnökig, a tipikus pestitől a kárpátaljaiig. Ami gyakori, hogy nincs egyházi múlt… A sokféleség miatt arra törekedtem, hogy mindenféle zene, alkalom, sokféle megszólítás legyen jelen a gyülekezetben. A hagyomány és a modern elemek együtt jellemeznek minket, de az arányok szilárdak, ügyelek arra, hogy egyik se lógjon túl a másikon.

Hogyan „értek össze” – érezhetően – a „leves ízei”? – Szeretetkohézió van köztük – hangzik a felelet. – Összetartozás, törődés egymással, elfogadás. Nem ítélkezünk. Az ítélkezőbbek valahogy előbb-utóbb elmennek közülünk.

Bár Zoltánt annak idején kétségtelenül inspirálták a már említett amerikai könyvek, ma már úgy látja, nem elsősorban a módszereken múlik a gyülekezetépítés. – Kezdetben tartottunk egész napos rendezvényt az Újlak utcai általános iskola előtt. Színpad, koncert, sátorok, szórólap. Egyetlen ember nem jött be ettől a templomba. A lényeg: legyen élő és bensőséges az igehirdetés, a lelkész szeresse a gyülekezetet, és a tagok is szeressék egymást.

Még egy dolgot hangsúlyoz, a feltétlen őszinteség kívánalmát. És itt ő is meglep egy további vívmányukkal.

– Nálunk hitvallásos konfirmáció van – árulja el –, vagyis csak az konfirmálhat, aki nem megjátssza magát, hanem őszintén gondolja. Ellenkező esetben arra kérem, maradjon még egy évet az előkészítő „konfifiben”. Ez nem apasztja a konfirmálóink létszámát, idén tizenheten tesznek fogadalmat; még sosem voltak ennyien. Motiválja őket, hogy utána az ificsoport hivatalos tagjává válnak. Még ha később elsodorná is némelyiküket az élet, lesz mire visszaemlékezniük, mert a konfirmációjuk, az istenkapcsolatuk megvallása őszinte pillanat volt. De ha az sem őszinte, akkor hova, mihez térnek vissza?!

Végül a hivatásgyakorlása során olykor kísértő belső feszültségéről beszél Sóskuti Zoltán, amely abból adódik, hogy a keresztúri gyülekezet növekszik, így nehéz – ahogy ő fogalmaz – „bepásztorolnia” az összes gyülekezeti tagot.

– Meggyőződésem, hogy pásztorságra van ajándékom Istentől, erre predesztinált már az is, hogy Gyökössy Bandi bácsi gyülekezetében tértem meg. Munkatársaimban, például a házi bibliakörök vezetőiben viszont maradéktalanul megbízom, megértettem: amire nekem már nincs időm vagy erőm, Isten másutt, más által kipótolja.