Négy évtized együtt

Még mindig szakad a hó, amikor megállok a Miskolc-Avasi Református Egyházközség lelkészi hivatala előtt. A hóesésben még fenségesebb látvány a száz méterre álló gótikus református templom, a megyeszékhely egyik legjelentősebb turisztikai látványossága, ahol mintegy ötszáz évvel ezelőtt még Dévai Bíró Mátyás is prédikált. Még mielőtt magába szippantana a karnyújtásnyi távolságú tapintható történelem, megérkezik kis fehér autóján Hangó István lelkipásztor is, aki a kapu nyitása közben észrevesz és behív.

De a történelmi emlékekhez nem kell felsétálni a templomba, megteszi a parókiaépület is, amelynek földszintjén, egy hosszú és meglepően magas folyosó végén, fehérre mázolt vasajtó mögött kapott helyet a lelkészi hivatal, az épületnek ez a része az 1700-as évekből való. Itt ülünk le beszélgetni Hangóné Birtha Melindával és férjével, hogy felidézzék a lelkészi szolgálatban eltöltött közel negyven évüket.

A helyiségben a félhomályt felváltja a villanyfény, Melinda hellyel kínál. Miközben Istvánra várunk, az asztalon heverő REforrás magazint, a Tiszáninneni Református Egyházkerület negyedéves kiadványának tavaly decemberi számát kezdem el lapozgatni. Kiderül, hogy az újság főszerkesztője ül velem szemben, így gyorsan megtudom, hogy idén, a korábbi gyakorlattól eltérően, az egyházmegyék egyes gyülekezeteire fókuszálnak majd a lapban, de továbbra is kiemelten kezelik a kerület turisztikai látnivalóit, református szálláshelyeit is, amelyek nem mindenki előtt ismertek.

Közben megérkezik István, kezében akkora pogácsákkal, amekkorákat még sohasem láttam, majd beszélgetni kezdünk.

Hamar kiderül, hogy Melinda lelkészcsaládból származik, és egészen különleges okból döntött úgy, hogy édesapja nyomdokaiba lép. – Tizenkét-tizenhárom éves voltam, édesapám ekkor Tuzséron szolgált, amikor egy teológuslány érkezett hozzánk legációba. Tulajdonképpen ez a felismerés, hogy nők is lehetnek lelkipásztorok, hozta az első indíttatást, és ennek hatására döntöttem el, hogy felvételizek a debreceni református gimnáziumba, majd onnan a teológiára – mondja, majd elismeri azt is, hogy a gimnáziumi évek alatt volt, amikor elbizonytalanodott. – A gimnázium második vagy harmadik évében valamikor arra gondoltam, hogy lehet, mégiscsak orvosi egyetemre kellene mennem – vallja be.

Melinda 1981-ben érettségizett, abban az évben, amikor az első női református lelkipásztort felszentelték. Végül a teológiát választotta, mert nézőpontja szerint bizonyos értelemben a lelkész is orvos, csak nincs körülötte vér, amellyel nem szeretett volna mindennap találkozni.

– Nagyon sok lelkészgyerek panaszkodik, hogy milyen sanyarú sorsa és nehéz gyermekkora volt. Velük ellentétben én nagyon szerettem gyerekként lelkészcsaládban élni, és úgy gondoltam, hogy ha felnövök, ott is lelkészcsaládban szeretném folytatni – ismeri el személyes motivációját a lelkipásztor, négy gyermek édesanyja. Végül legbelső indíttatását is megosztja. – Számomra jelentős volt a konfirmáció, nem csak azért tettem hitvallást, mert szokás volt. Igazán akkor nyílt ki az értelmem és a szívem is, attól kezdve ahol lehetett, segítettem a gyülekezetben, például a gyermek-istentiszteletekben, de volt, hogy édesapám korábbi szolgálati helyén, az olcsvai református templom kis harmóniumán kísértem egy szólamban az éneket a vasárnapi istentiszteleteken.

– Én bányásztelepülésen nőttem fel a hatvanas években – kezd bele saját történetébe István. – Még szinte be sem tettem a lábam a helyi általános iskolába, a szüleim már akkor úgy gondolták, hogy én majd abba az egyetlen református középiskolába fogok járni, amely abban az időben létezett. Elképzelésük lassan nyílt titokká vált a faluban – emlékszik vissza a lelkész.

– Érdekes, hogy engem emiatt semmilyen atrocitás nem ért a felsőnyárádi iskolában. Voltak kisebb fejcsóválások, de a jegyeimet – sok más, hithű családból származó, református középiskolába igyekvő gyermekkel ellentétben – nem rontották le, sőt, időnként talán még jobbakat is kaptam, mint ami indokolt lett volna. Persze a gimnáziumban sokat kellett pótolnom, de ettől függetlenül csak jó emlékeim vannak erről az időszakról.

István édesapja úgy gondolta, hogy ha a fia a debreceni refibe jár, onnan az útja egyenesen a teológiára vezet majd.

– Bármilyen pálya került is szóba, nem ellenezte, de a beszélgetést mindig azzal a mondattal zárta, hogy „a teológia mégiscsak jobb lenne”. Pedig a gimnáziumban a kémia ment a legjobban. Országos versenyeken indultam, kitűnőre érettségiztem belőle, viszont a nyelvekkel mindig rosszul álltam, különösen az orosszal. A nyelvérzék hiánya a teológia szempontjából nem feltétlenül volt előnyös – ismeri el István, aki a mezőgazdasági pályát gondolta el magának. – A jegyeim alapján felvételiznem sem kellett volna az adott intézménybe, elhatároztam, hogy oda megyek, mégis valami megmagyarázhatatlan okból az utolsó pillanatban másként döntöttem. Az osztályban összeírták, ki hova megy majd tovább, amikor hozzám került az ív, én beírtam a teológiát. Most, több mint negyven év távlatából hittel vallom, hogy az adott pillanatban életem Ura sokkal jobban tudta, mire van szükségem, mint én magam. Az évek múlásával egyre távolabb került tőlem a termőföld, és egyre közelebb jött hozzám a lelkészi szolgálat minden öröme és szépsége.

Melinda akkor került a debreceni refibe, amikor István harmadikos volt. Elmondásuk szerint az iskolában látásból ismerték egymást, de akkor még „nem foglalkoztak” egymással. – Végül a teológián ismerkedtünk meg, és nem egészen két évvel később össze is házasodtunk. Negyedévesen így együtt helyeztek ki szolgálatba bennünket Aggtelekre, majd néhány héttel később Jósvafőt is megkaptuk, mert az ott szolgáló lelkipásztor házaspár a Dunamellékre költözött. Így kezdődött a szolgálatunk 1984 szeptemberében ezen a két településen, majd később újabbakat kaptunk. A pásztorolt gyülekezetek száma az ott eltöltött húsz évünk alatt többször változott, de többnyire hét településen voltunk jelen – foglalja össze tömören szolgálatba állásuk történetét Hangó István. – Igyekeztük szorgalommal végezni. A húsz év végére nekem már tízezres nagyságrendű szolgálatom volt, akár már nyugdíjba is mehettem volna, amikor negyvennégy évesen idekerültem Miskolcra – mondja tréfálkozva.

Elkerekedett szemmel nézek a hatalmas szám hallatán. Látva zavaromat a lelkész magyarázatba kezd. – Egy vasárnap nyolc istentiszteletet tartottunk, reggel kilenc órától egészen délután öt óráig, és voltak hétközi alkalmaink is. Egy évben átlagosan harmincötezer kilométert tettem meg, többnyire saját autóval – mond még egy elég magas számot a lelkész. – Körülbelül húsz autót nyűttünk el eddig – teszi hozzá. István saját bevallása szerint nagyon szereti az autókat, de a rábízott gyülekezeteket még jobban. Talán ezért is lepődtek meg az egyik kis hegyi falu lakói egy behavazott, téli vasárnapon, amikor még a busz sem indult el a településre, viszont a református lelkész megjelent a Trabantjával, hogy megtartsa a vasárnapi istentiszteletet.

Az Aggteleken és Jósvafőn eltöltött mintegy húsz esztendőre boldogan emlékeznek vissza. – Sok helyen a nyolcvanas évek eleje nem a legszebb időszak volt, mi mégis irigylésre méltó éveket élhettünk ott. Valahogy ezeken a településeken megmaradt valami a húszas-harmincas évek ízéből. A lelkésznek olyan tekintélye volt, mint a tanítónak vagy az orvosnak – emlékszik vissza István. Felidézi, hogy ha átsétált a Jósvafőn akkor még működő egyetlen vendéglátóegységen, hogy gyermekcsoportoknak ebédet rendeljen, még a nyolcvanhárom éves vendég is felállt, és síri csönd támadt, vagy amikor a temetéseken megérkezett a lelkész a ravatalhoz, mindenki levette a kalapját. – A tisztelet mellett az alapvető jóindulat volt a jellemző, nem lehetett érezni, hogy kommunizmusban élünk, semmilyen formában, semmilyen helyen – teszi hozzá.

A Hangó házaspárnak négy gyermeke született az aggteleki szolgálati évek alatt, elmondásuk szerint idilli gyermekkoruk volt. – Ez is közrejátszott abban, hogy amikor meghívtak bennünket Miskolcra, először nemet mondtunk – ismeri el Melinda. – Nekünk megvolt a kialakult életünk. Persze, meg kellett szervezni, hogy a gyerekek eljárjanak mondjuk zeneiskolába és egyéb foglalkozásokra, de mindannyian jól éreztük magunkat, a gyülekezet is szeretett bennünket, nem volt okunk a váltásra – részletezi, majd elmondja azt is, hogy végül miért mondtak másodjára igent az avasi felkérésre.

– Egyrészt a gyülekezeteink nagyon megértők voltak, másrészt aznap, amikor nemet mondtunk, a napi Ige Mózes könyvéből szólt, amikor Isten azt mondja Ábrahámnak, hogy menjen el, és attól a naptól kezdve áldás lesz az életén. Ezért vagyunk itt – mondja a lelkésznő.

István bevallja, hogy a felkérés elfogadásában közrejátszott az is, hogy szereti a kihívásokat. – Láttam, hogy az akkor kétszázhúsz fős gyülekezetnek nagy terhet jelentenek a nagy épületek, az óriási templom és a temető, nem is beszélve az akkori rossz közbiztonsági állapotokról – mondja, majd hozzáteszi, hogy számára az, avasi presbiterekkel folytatott egyik beszélgetés is meghatározó volt a döntésben. – A későbbi főgondnok, akkor még presbiter Csukás doktor szavai ragadtak meg. Ő mondta, hogy az avasi történelmi gyülekezet, a református egyház egyik ikonikus templomával, és ha nemet mondunk, mi lesz az ő sorsuk? – idézi fel a lelkipásztor.

A házaspár legkisebb gyermeke négyéves volt, amikor Aggtelekről Miskolcra költöztek, ahol jó összetételű, jó szándékú és rendkívül nagyvonalú gyülekezet fogadta őket. – Aggteleken nemcsak egyházi, hanem világi kapcsolatok révén is megismertük a környezetünkben élőket és a lehetőségeinket. Én például Aggteleken tagja voltam a képviselőtestületnek, és voltam alpolgármester is. Az, hogy volt rálátásunk a világi dolgokra és a társadalmi kapcsolatokra, nagy segítség volt abban, hogy gyorsan bekapcsolódhassunk egy városi gyülekezet életébe – mondja Melinda. Elismeri, az avasi szolgálat kezdetén nagy nehézséget okozott számára, hogy nehezebben jut információhoz a városban, mint falun, ahol mire a parókiáról kilépve eljutott a boltig, képbe került, és meg tudta beszélni az aktuális ügyeket.

Aztán egy-két év elteltével megszokták és kiismerték az új környezetet, és őket is megismerte a város. – A gyerekek fogalmazták meg egyszer, hogy amikor idekerültünk, milyen nagynak tűnt a város, nem ismert bennünket senki, ahogy mi sem másokat. Két év múlva pedig ha végigmentünk a főutcán, már sokan köszöntek nekünk. De az átmenet nem volt könnyű – mondja Melinda.

Miskolcon már nem kellett vasárnaponként nyolc istentiszteletet tartani, de szabadidőből nem lett több. Az avasi templomon az elmúlt húsz év alatt mindig volt valami felújítanivaló, aminek adminisztratív feladatait István végzi. Melinda több iskolában és óvodában oktat hittant a hagyományos lelkészfeladatok ellátása mellett, illetve úgy, hogy az évek alatt mindkét lelkipásztor számos tisztséget és feladatot kapott egyházmegyei és egyházkerületi szinten is. Hogy vasárnap éppen ki prédikál, nincs kőbe vésve, az, aki jobban ráér.

István nem bánja az új feladatokat. – Hiába vagyok hatvanon túl, még min-dig annyira érdekel a lelkészi szolgálat, hogy örülök az új kihívásoknak. Igaz, nem feltétlenül mindnek, mert ami nem korosztályba illő, az nehezebben megy, de szívvel-lélekkel dolgozom ma is, és nagyon jól érzem magam az egyházban.

– Két különböző személyiség vagyunk, mint ahogy az Isten teremtési rendjében van: a férfi és nő együtt alkot egy egészet, a két különböző személyiség kiegészíti egymást – mondja Melinda. – Nem mondom, hogy nem voltak nehézségek az elmúlt közel negyven közös évünk alatt, de számomra minden perce élmény volt – teszi hozzá István.

Elkerülhetetlen az a kérdés is, hogy érezték-e életük alakulásán Isten munkálkodását. A házaspár határozott igennel válaszol. István példaként felhozza a gyermekkori iskoláját, ahol nem akadályozták a továbbtanulását, vagy a néhány évvel ezelőtti balesetét, amikor egy nyári bibliaóra után az udvaron álló vén cseresznyefáról próbált szüretelni egy létrán egyensúlyozva, de leesett, és nyílt lábszártörést szenvedett. – Amikor a vezető főorvos azt mondja, hogy emberileg ők mindent megtettek, a többi már az Istenen múlik, akkor ennek érzi az ember a súlyát – mondja István, aki a hét hónapos gyógyulási idő alatt végig bízott az Úrban, és személyesen tapasztalta meg az imádság erejét.

– Amikor az avasi gyülekezetben a beiktatásunk alkalmával elhangzottak a köszöntések, az egyik Ige Ézsaiás próféta könyvéből szólt, és azután végigkísérte egész szolgálatunkat – emlékszik vissza Melinda: „De akik az Úrban bíznak, erejük megújul, szárnyra kelnek, mint a sasok, futnak és, nem lankadnak meg, járnak, és nem fáradnak el.” (Ézs 40,31) – Ezért vagyunk ott, ahol vagyunk, és ezért vagyunk mindennap hálásak.