Négyszemközt, sötétben

– Bekötöm a szemed! – mondja egy mosolygós tinédzser, mellette Ruszka Sándor református lelkipásztor, a társulat vezetője. – Biztonságban leszel, nyugodtan csináld a mozdulatokat, amelyeket a szereplők egyértelművé tesznek a számodra! – bátorít. Mély lélegzetet veszek, hiszen nem tudni, mi vár rám a következő bő tíz percben. De az biztos, hogy valaki megfogja mind a két kezemet és vezet.

– Amikor megszülettél, áradt feléd a szeretet. Mindenki nagyon várt. Öleltek, simogattak, mesét mondtak neked. Még gondolkodni sem tudtál, de a szíved úgy érezte, hogy a világ legcsodálatosabb helyére érkeztél: melegség, szeretet, elfogadás. De ekkor hirtelen minden megváltozott – meséli lágy hangon a narrátor. Majd hirtelen: – Az újszülötteket keressétek! Egy sem maradhat életben! – kiabálnak körülöttem, miközben megérkezem Mózes történetébe.

Már babaként himbálódzom a Níluson, a sötétben csak hallom a víz csobogását, a fáraó leányának és társalkodónőinek hangját. Eközben érzem a kiszolgáltatottságomat. Pontosabban Mózesét, aki most én vagyok.

– Támadsz, visszalépsz! Támadsz, visszalépsz! Jegyezd meg, a jó katona legfontosabb tulajdonsága az összeszedettség és a fegyelem – sulykolja kiképzőm, a kezembe kardot ad, suhintok vele. Hiába ismerem a történetet, sosem gondoltam bele Mózes kettős identitásába: zsidó testvér, fáraóunoka. Az előadás előtt csak a zsidóság megmentőjét, Isten barátját láttam benne, nem pedig az embert, akire fényes jövő várt a palotában, vagy a gyilkost, akinek lelki és egzisztenciális bukássá vált az élete.

Miután lekerül rólam a cipőm a csipkebokornál, áldással indítanak útnak. „Írd át álmaim, amire akarod, cseréld ki vágyaim, amire akarod, töltsd be életem, amivel akarod, ölelje jövőmet, egészen át karod!” – énekli a társulat a Zámír Projekt dalát, miközben egy női hang beszél hozzám: – Indulj, Isten most téged küld! Éld az életet, amelyet csak te élhetsz! Végezd a küldetésed, amelyet csak te végezhetsz!

Egy ószövetségi ember életútja mintegy húsz jelenkorira van hatással csak aznap, amikor meglátogatom az Erdélyi Ifjúsági Keresztény Egyesület (IKE) láthatatlan színházának társulatát a Csillagpont fesztiválon. A szereplők hiába tinédzserek, az előadás a főszereplőben így is tele van intimitással.

Ruszka Sándor húsz évvel ezelőtt kezdett el láthatatlan színházzal foglalkozni. – Ez egy sűrített evangelizáció. A módszer rendkívül intenzív, amelyben gyakran egy bibliai történet szereplőjévé válik a vezetett. A forgatókönyv folyamatosan váltakozik a Szentírás és a saját élettörténete között. A szavak, a hanghatások érzelmeket váltanak ki, a Szentlélek munkája szinte kézzelfoghatóvá válik. A fesztiválokon állandóan túljelentkezést tapasztalunk. Ma, miután online megnyitották a regisztrációt, három másodperc múlva az összes hely betelt – osztja meg velünk.

Megtudjuk tőle, hogy Erdélyben is kevesen foglalkoznak láthatatlan színházzal a reformátusok között, mivel csapat- és időigényes feladat. A kézdivásárhelyi gyülekezetnek sajátos módszere a csapat-összeállításra, hogy minden konfirmandusukat átvezetik egy előadáson. A diákok felének nagy élmény, ezért amikor csatlakoznak az ifjúsági közösségükhöz, az IKE-csoporthoz, a színházban is szerepet vállalnak. – Sokszor úgy akarunk prédikálni a fiataloknak, hogy előbb nem szántjuk fel a talajt, hogy a mag a földbe jusson. Ez hiba. A láthatatlan színház egyfajta előkészítése a talajnak mind az előadók, mind a résztvevők oldaláról – vallja.

– Vannak rövidebb, kevesebb szereplős történeteink is. A legtöbbet játszott, általam vezetett előadás négyszereplős volt, de a jól kidolgozottak mindig egy történeten kísérnek végig és sokszereplősek, hogy minél több érzékszervet megmozgassanak. Így mintha csak egy ember szolgálatára készülnénk a csapattal. Nikodémus története jut eszembe erről. A Szentírás legfontosabb mondatát Jézus nem fényes nappal, sok embernek jelentette ki, hanem egyetlen egynek, éjjel: „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen” – olvassuk János evangéliumában. Az egyszemélyes szolgálatnak időnként sokkal mélyebb a hozadéka – nyomatékosítja.

A Mózes elhívása című előadást három végzős diák írta és rendezte – Kuron-Muszka Zselyke, Boldizsár Norbert és Nagy Balázs –, a vezetők pedig finomhangolták. A tizenhét-tizennyolc éves fiatalok az IKE-csoportjuk teológiára készülő idősebb tagjának szánták búcsúajándékként a darabot. Zselyke diktált, Balázs fogalmazott és gépelt, Norbert főként a technikai megoldásokért felelt. A forgatókönyv megírása és a rendezés így is hónapokba telt. – A legjobb barátunk a szinonimaszótár volt. Az is megtörtént, hogy órákig csak ültünk, és semmi sem jutott eszünkbe, amit leírhattunk volna – eleveníti fel Kuron-Muszka Zselyke. – Egy kis szobában hárman, egy-egy pohár víz, a Biblia és a Google-dokumentumok társaságában folyt az alkotás – jegyzi meg Boldizsár Norbert.

Kíváncsiak vagyunk, mi segített Mózes helyébe képzelniük magukat. – Olvastuk és olvastuk a történetet. Át kellett szellemülnünk, és azért esett Mózesre a választásunk, mivel az ő élete a születésétől az elhívásáig részletes és kivitelezhető – mondja Zselyke és Balázs.

Bár a forgatókönyvet és a narrációt mindhárman kívülről tudják, maguk is átmentek vezetettként a darabon. – Váratlanul ért, hogy hatást gyakorolnak azok a jelenetek is, amelyekre nem számítottam, például Mózes álmatlan éjszakja, miután megölte az egyiptomit – magyarázza Zselyke.

Nagy Balázstól megtudjuk, hogy a vezetettek, a főszereplők jó része könnyes szemmel távozik tőlük, de olyanok is akadnak, akik csak mosolyognak a tapasztaltakon, akár a gyilkosság jelenetén is. Norbert az ellenkezőjére is tud példát: – Az áldozatot játszom. Az egyik alkalommal a vezetett teljesen beleélte magát a bántalmazásba, a temetésnél is megfogta a lábamat, hogy valóban ott vagyok-e, és csak hányta rám a földet, hányta rám – idézi fel. Arról is beszél, hogy ugrálnia kell a szerepei között: az egyik percben a szerető apát, a másikban a segítségért kiáltó áldozatot játssza, ami megterheli. A fiatalok négy órát szolgálnak egyhuzamban. A nap eseményeit egy közös öleléssel, imával vezetik le, vagy egy gyors körkérdéssel beszélik át.

A szolgálat a fiatalok hitére is hatással van. – A főszereplőt vezettem be, amikor rátekintettem a kezeimre, és azt éreztem: ahogy én ezt az embert, úgy vezet engem is Isten ebben a szolgálatban – eleveníti fel Nagy Balázs. Zselykéből szinte kibuggyan a vallomás, miszerint a saját elhívásának az embereken való segítést érzi, amelyben a láthatatlan színház számára a kiteljesedés tere.

Vészesen telik az idő. Kezdődik a nap, a következő főszereplő már várakozik az előadásra, de azért sikerül gyorsan még a kulisszatitkokra is kitérni.

– Egy leeresztett, puha labdát ütlegelnek a vezetettek, ez imitálja az emberi testet – mondja Nagy Balázs. A földön fekvő vizes lavórt hirtelen nem is tudom jelenethez kapcsolni. – Amikor Mózest ráteszik a Nílusra, hallja a víz csobogását – siet segítségemre Boldizsár Norbert.

Egy-egy váratlan helyzetet még az előadás szereplői sem bírnak ki nevetés nélkül. – Tavaly Jónás történetét dolgoztuk fel, és az IKE-fesztivál harmadik napjánál jártunk rendkívül fáradtan, amikor az egyik vezetett az angyal és az ördög párbeszédénél elkezdte követni a két narrátort, a fejét kapkodva közöttük. Ezt még sikerült nagy nehezen nevetés nélkül megállni, de azt már nem, amikor egy komoly jelenetben, amikor Jónást elnyeli a cethal, a vezetett a kezét a feje mögött összekulcsolva úgy feküdt a matracon, mintha a tengerparton pihenne – eleveníti fel mosolyogva Norbert a tréfás történetet.

A keresztyén láthatatlan színház elengedhetetlen zárómomentuma a lelkigondozói beszélgetés. A csapatban a feladatot Ruszka Sándor felesége, Margó vállalta az elmúlt években. – A történet láthatatlansága teszi bensőségessé az élményt a főszereplőben. Olyan életkérdéseket érint, amelyekhez könnyű kapcsolódni – árulja el, ahogy azt is, hogy ezúttal maga is vállalt feladatot az előadásban, a többi mellett ő indítja útnak a vezetettet, és ez őt is felkavarja. – A láthatatlan színházban rá kell érezni a főszereplőre. Figyelve a rezdüléseire, az ő lelkiállapotához alkalmazkodva igyekszem jelen lenni. Áldást kérni vagy áldássá lenni számomra a legnagyobb szolgálat, célkitűzés. Az áldás általában senkit sem hagy hidegen, egy kicsit a keresztyén mivoltunkban renget meg – zárja beszélgetésünket.