Negyven év szolgálat

Frissen sült sajtos pogácsával kínál Szabóné Csökmei Edit, miután leülünk beszélgetni vele és férjével, Szabó Józseffel, hogy visszatekintsünk negyvennyolc évnyi közös szolgálatukra, amelyből négy évtizedet egy helyen, a Törökszentmiklósi Református Egyházközségben töltöttek lelkipásztorként. A pogácsa mellé egy kis fadobozból teát is választhatok.

Amíg a filter a gőzölgő vízben ázik, a nyugdíjas létben eltöltött közel két hónap tapasztalatairól kérdezem a házaspárt. – Akkor költöztem át ide, amikor október elsején befejeztem a lelkészi szolgálatot – mutat körbe Szabó József. – Ezt a helytörténeti gyűjteményt a város háromszázadik évfordulójára alapítottam. Az intézmény vezetése továbbra is az én feladatom, itt kezdtem meg az aktív nyugdíjas éveimet – tájékoztat a művészettörténész-diplomával is rendelkező lelkipásztor. Az egyik polcra mutat, amelyen vaskos dosszié pihen. – Abban vannak az elmúlt negyven évben elkezdett, de be nem fejezett helytörténeti és egyháztörténeti munkáim, ezeket fogom folytatni – jelenti ki határozottan.

Szabóné Csökmei Edit sem hagyott fel teljesen a szolgálattal, bár ideje egyre nagyobb részét hat unokájának látogatása teszi ki. – Főállású nagymamaként egyfolytában cikázom – mondja a lelkész, aki nyugdíjazása után is a helyi nőszövetség elnöke marad. Továbbra is ő tartja a tagoknak a szerdai bibliaórát, de jut ideje a betegek vagy az idős miklósi gyülekezeti tagok látogatására is.

– Alig másfél hónapja vagyok nyugdíjas, de eddig voltaképpen minden héten volt valami szolgálatom. Az viszont biztos, hogy az advent szokatlan lesz – véli Szabó József. – Barátkozom a gondolattal, hogy már nem az „enyém” a szószék – teszi hozzá.

A házaspár negyvenéves szolgálatáért egy szeptember végi istentiszteleten mondott köszönetet a törökszentmiklósi gyülekezet. A két megüresedett szolgálati hely betöltésére korábbi lelkészeik lányát és annak férjét kérték fel.

– Hálásak vagyunk Istennek a negyven békés, alkotó évért Törökszentmiklóson; szinte mindent, amit egy vidéki lelkész elérhet, megkaptam tőle: a legkülönbözőbb egyházi tisztségekben szolgálhattam az egyházmegyétől elkezdve a zsinati tanácsi tagságig, ez nekem igazi örömet jelentett – mondja Szabó József.

Mind a ketten a Debreceni Református Kollégium diákjai voltak, József egy osztállyal Edit felett járt, és ez így maradt a teológián is, ahol bár tudtak egymásról, eleinte nem mutattak érdeklődést a másik iránt. Ehhez Németországba (az akkori NDK-ba) kellett utazniuk, ahol két külön csoport tagjaként a berlini pályaudvaron látták meg egymást. Később a teológián már keresték a kapcsolatot, egymásba szerettek.

– Egy szombati napon tette le Jóska a kápláni vizsgáját, a rá következő szombatra tűztük ki az esküvőt – veszi át a szót Edit. – Novemberi menyegző volt, most ünnepeltük a negyvenhatodik évfordulónkat – fűzi hozzá. Eközben Edit a kollégium első női seniora volt, József pedig segédlelkész a Nagytemplomban. A fiatal házasok a fiúinternátusban kaptak szolgálati szobát, első gyermekük még itt született, majd első közös szolgálati helyükre költöztek, Hajdúsámsonba.

Kihelyezésük előtt József Sárospatakon is szolgált segédlelkészként, a kollégiumban könyvtárosi feladatokat is ellátott, s közben meg is szerette ezt a munkát. Annyira, hogy felvételt nyert az ELTE Bölcsészettudományi Karának művészettörténet szakára, el is végezte. Sárospatakról ismét Debrecenbe került, a Széchenyi-kerti gyülekezet segédlelkésze lett, majd a teológia könyvtárának gondozására is felkérték.

– Hajdúsámson akkor még csak hétezer lelkes település volt, meglehetősen tönkrement gyülekezettel, mégis igazán szerettünk ott szolgálni – emlékszik viszsza Szabó József. – Így volt! Nekem az lett az első szerelem – teszi hozzá a felesége.

Józsefnek az ottani szolgálat egyben sajnos a tudományos pályája végét is jelentette, mert bár beiratkozott az ELTE doktori iskolájába, ahol művészettörténetből írt volna disszertációt, de nem végezhette el. – Annyi pénzünk sem volt, hogy Debrecenbe bejárjak, nemhogy bárhol kutatómunkát végezhessek. Viszont a gyülekezet bőségesen ellátott bennünket élelmiszerrel, a hollandok felöltöztettek, nem volt hiányunk – emlékszik vissza.

– Annyi pótmamája volt a három kislányunknak, hogy sosem kellett gyerekvigyázót fogadnunk. Nagyon szerettem a sámsoni gyülekezetet, sírva jöttem el – idézi fel emlékeit Edit is.

Öt év hajdúsámsoni szolgálat után, 1984- ben kerültek a Nagykunságba, Törökszentmiklósra. – Érdekes volt a falusi környezetből a városira váltani, más jellegű elvárásokkal találkoztunk. Azelőtt kerékpárral jártam a falut, a szórványt, bárkihez bármikor bemehettem, mindenkivel lehetett kapcsolatot építeni. Itt már abban az időben is be kellett jelentkezni a látogatás előtt, és a lelkészi hivatalban félfogadási rendet kellett kialakítani, mert olyan sokan jöttek az ügyeiket intézni vagy a lelki gondjaikat megbeszélni, hogy általában reggel nyolctól délután ötig, de gyakran tovább is nyitva volt a hivatal – beszél a váltás első tapasztalatairól Szabó József.

A munkamegosztás is hamar kialakult a két lelkipásztor között: a vasárnap reggeli kilencórás családi, ifjúsági és gyermek-istentiszteletet Edit tartotta, ahogyan a hétközi gyermek- és ifjúsági foglalkozásokat is, a vasárnapi tízórás templomi alkalmat József, ő járta a szórványt: Szajolt, Rákóczifalvát, Kengyelt és Tiszatenyőt, ünnepnapokon Surjánt és Szakállast is, valamint az ő feladata lett a hivatal vezetése. A délutáni alkalmakon felváltva szolgáltak.

A lelkész házaspár első lépése a roskadozó tetejű, vizes falú református templom rendbetétele volt, mellette párhuzamosan befejezték az új parókia építését, mégis, amikor negyvenéves szentmiklósi szolgálatuk meghatározó állomásairól kérdezem őket, nem ezt említik először. – Az elsők között voltunk, akik visszakérték államosított iskolájukat 1991-ben – emeli ki Szabó József, aki 1994 és 2002 között a Jász-Nagykun-Szolnok megyei közgyűlés alelnöke is volt.

A szintén romos iskolaépületet felújították, tornatermet építettek. József a munkálatokat szervezte, felesége a lelkiségért felelt, és a hittanoktatás elindításán szorgoskodott. – Ő a kereteket hozta létre, én meg a belső tartalmat – fogalmaz Edit. – Ezzel párhuzamosan elkezdtünk templomot építeni Szajolban, ahol azóta szépen megerősödött a gyülekezet. Míg a sportcsarnok viszonylag gyorsan elkészült, a templom nyolc évig épült, végül szép kis ékszerdoboz lett. Ma már parókiája, gyülekezeti terme és önálló lelkészi állása is van – sorolja Szabó József.

Néhány év „pihenés” után az általános iskolát óvodával bővítették, ezzel egy időben megnyitották a gyülekezet szeretetotthonát, amely azóta is működik. – Ennek a folyamatnak a lezárásaként végül átvettük a Székács Elemér Szakközépiskola fenntartását, ezzel a gyülekezet régi vágya vált valóra: középiskolája is lett. Az egyszerűbb ügyintézés érdekében megalakítottuk a Törökszentmiklósi Református Oktatási Központot. Ebbe tagozódott be a néhány éve alapított Noé Református Bölcsőde is. Így ma már a bölcsődétől az érettségiig és a technikusképzésig mindent helyben tudunk nyújtani – mondja József, aki még ma is az oktatási központ igazgatótanácsának elnöke. Kiemeli, hogy mindezeket egyedül Isten segítségével érték el, aki jó munkatársakat adott melléjük.

Azt is megtudom, a szolgálatukhoz mennyi tanácsot, lelki segítséget kaptak az egykori erdélyi püspöktől, Csiha Kálmántól, aki nyugdíjasként számtalanszor szolgált a törökszentmiklósi gyülekezetben, illetve a Nagykunsági Református Egyházmegyében, amelynek Szabó József esperese is volt 2003 és 2013 között. – Sokat tanultam tőle az alázatról: már nyugdíjasként fáradhatatlanul járta a Kárpát-medencét, nem az idős ember kényelmét keresve vállalta a szolgálatot a legkisebb faluban, a legegyszerűbb körülmények között is.

Ma már nem tartjuk hagyományos lelkipásztori tevékenységnek, de a rendszerváltozás után egyre gyakrabban nyújtottak szállást olyanoknak, akiknek éppen szükségük volt rá. – Elkezdtek jönni keletnémetek, hollandok Románia felé, vitték a segélyeket, de elég gyakran visszadobták őket a határon. Akkor még a kapunk előtt haladt el a 4-es főút, és szinte naponta aludt nálunk valaki, én pedig mindig meg tudtam teríteni az asztalt. Az erdélyi testvéreknek gyakran a parókia előtt robbant le az autója, közülük is sokat vendégül láttunk – emlékszik vissza Szabóné Csökmei Edit, hozzátéve: – Emlékszem olyan esetre, amikor a parókia egyik szobájában keletnémetek, a másikban erdélyiek aludtak.

– Az egyik legemlékezetesebb az volt, amikor Demeter József szászrégeni lelkész barátunk advent idején késő este beállított hozzánk kilenc római katolikus pappal, hogy megszállnának nálunk. Szerencsére volt kolbászunk, szalonnánk, így nem maradtak vacsora nélkül – idézi fel az egyik kiemelkedő esetet Edit.

– Rendkívül színes, változatos életünk volt, soha nem lehetett tudni, mit hoz a holnap. Sosem voltunk depressziósak, nem égtünk ki, nem roskadtunk magunkba, Isten mindig megsegített – jelenti ki József.

Mindketten Isten áldásának tartják, hogy negyven évig szolgálhattak Törökszentmiklóson. – Ritka az ilyen, az itteni reformátusok több nemzedékét is megismerhettük. Hálás dolog megkeresztelni valakit, végigkísérni a gyermekkorát, megesketni, majd megkeresztelni, konfirmálni az ő gyermeküket is – véli Edit. Hozzáteszi: – Az első osztályos tanítónővel mindig meglátogattuk az elsősöket, láttam, hogyan élnek, közel kerülhettem a családhoz, néha az én vállamon sírták el bajaikat.

– Istentől vezetett emberként lehetséges nem kiégni a szolgálatban. Nekem szívmelengető érzés volt megtapasztalni, hogy negyven év után is szeretettel gondolnak ránk, hívnak, hogy jöjjünk, hadd lássanak bennünket. Ha egy vasárnapon például az unokák miatt nem vagyunk itt, délután már csörög a telefon, érdeklődnek, merre járunk, mi van velünk – mondja Szabó József.

Meglátása szerint a lelkészi hivatás nem korlátozható a jogi határokkal, az az egész földi életre szól, az elhívást pedig nem befolyásolhatja az sem, hogy mikor hova helyezik az illetőt, az ő esetükben most éppen nyugdíjba. – Én továbbra is lelkipásztornak tartom magamat, és ahova lehet, ahova hívnak, megyek – jelenti ki József. – Örülünk annak, és hálásak vagyunk Istennek mind a ketten azért, hogy meg tudtuk tartani azt, amit annak idején megfogadtunk a lelkészi esküben, nem a magunk erejéből, hanem az ő segítségével – teszi hozzá.