„Nem akarta leegyszerűsíteni az életét”

– Elhívása, elhivatottsága annyira egyértelmű volt, hogy sohasem firtattuk, miért ment a teológiára, egyszerűen nem merült fel a kérdés – mondja szabadkozva Osváth Zoltán, Osváth Viktor lelkipásztor, a legendás kecskeméti kórusvezető egyik fia, amikor annak igyekszünk utánajárni, hogyan indult el pályáján a huszadik századi református egyházzene hőskorának kulcsfigurája.

A tősgyökeres református családból származó Osváth Viktor édesapja latin–magyar szakos tanár, író, az Aszódi Evangélikus Gimnázium igazgatója, édesanyja zongoraművész, Chopin-specialista, nagy karrier várományosa volt, aki azonban fia születése után egy héttel meghalt. Gyerekkorától kezdve hegedült, zongorázott és orgonált, lelkes, tehetséges kórus- és zenekartag volt középiskolájában, amikor a felvételire került a sor, mégis a teológiát választotta. 1939-ben kezdte el Budapesten tanulmányait, a háború előtt, 1944-ben szerzett oklevelet, majd Cecén, Vezsenyben és Budapesten is segédlelkészkedett, miközben 1948-ban kántortanítóként végzett Kecskeméten. A néhány száz fős Vezsenyben 1952-ben lett önálló lelkész. Akkoriban nem számított egyedi esetnek, hogy tehetséges, esetleg nagy karriert befutott lelkipásztorok kerülnek a nélkülöző kisfalvakba. A szomszédos Tiszavárkonyon szolgált például a börtönt is megjárt Fekete Péter, akivel Osváth jó barátságot ápolt.

– A szüleim alaptapasztalata volt a mélyszegénység – ugyanakkor a közösségből áradó szeretet is. Volt, hogy a parókiának négy-öt hónapig hatvan fillér volt a vagyona, és mégsem éheztek. Mindig jött valaki, aki hozott nyulat vagy csirkét, tojást, zöldségeket, ahogy falun szokás. A vezsenyiek nem nézték volna jó szemmel, hogy éhezik a lelkészük – mondja Osváth Zoltán, aki kamaszkorában országjáró biciklitúrái alatt sokszor megtapasztalta az egykori gyülekezeteik szeretetét, sőt olyan közösségekét is, amelyekben csak kották fejlécéről tudhatták, kicsoda Osváth Viktor. – Ha valahová betértem szállásért és kiejtettem édesapám nevét, mindenki lelkendezve, legendákat mesélve emlékezett az egykori lelkipásztorra, akár úgy is, hogy személyesen sohasem ismerte.

Osváth Viktort 1960-ban választották lelkész-kántorrá a kecskeméti református gyülekezetben, régi diáktársak hívására. Feladatai inkább a kántori oldal irányába húztak, amely a többezer fős egyházközségben óriási munkát jelentett: – Reggel fél tíz körül kiment a temetőbe, és délután ötre ért vissza: mindennap volt három-négy temetés. A lelkészek cserélődtek, ő viszont maradt énekelni. Sohasem mondta volna, de tudtuk, fájlalja, hogy nem tud annyiszor prédikálni, mint korábban – mondja fia. Ám ha nem is a szószékről, Osváth Viktor mégis prédikált, tanított: Goudimelt, Praetoriust, Bachot, na és persze Gárdonyit, Ádám Jenőt.

Amikor megkezdte kecskeméti munkáját, Pungur Józseftől jól szervezett énekkart örökölt, a kórus azonban az ő keze alatt vált országos hírűvé. Persze a cél nem a hírnév, hanem annak elérése volt, hogy mindenki tudjon és szeressen énekelni.

Osváth Viktor abban az évben végezte el a kántortanítói iskolát, amikor új énekeskönyve lett az egyháznak. 1960-ban ez a kötet már tizenkét éves volt, mégis szükség volt arra, hogy minél inkább elmélyítsék az egyháztagokban az énekek ismeretét és közös kinccsé váljanak. Osváth Viktor először azokat a Bach-korálokat vette elő, amelyeket a fekete énekeskönyv is tartalmazott. Látva, hogy sok ének még nincs több szólamban feldolgozva, énekről énekre haladva elkezdte megharmonizálni a dallamokat kórusa számára.

– Komponálni csak teljesen nyugodt körülmények között tudott: vagy éjjel írt, vagy pedig rendszeres éves elvonulásán. Amikor a mátraházi lelkészüdülő üzemszünetet tartott, a néhány fős személyzeten kívül csak ő tartózkodott az épületben. Egy hetet vagy tíz napot töltött ott, és mindig új kórusdarabokkal tért haza. Visszatérése után esténként kézzel kottázta az új darabok egyes szólamait. Külön a basszust, külön a tenort, a szopránt, az altot, hogy mindenki meg tudja tanulni a sajátját – emlékezik vissza az alkotó fia. Miután a negyven-ötven főből álló kórus mindegyik tagja számára tollal lekottázta a szólamokat, a gyülekezet nagy írógépével vitte fel az énekek szövegét a lapokra. Valószínűleg nem túlzunk, ha azt mondjuk: minden bizonnyal másképp állt a kottákhoz és a karnagyához az egyszeri énekkartag, amikor egy-egy új, tintával írt darabot vett a kezébe.

Osváth Viktor munkája nem volt hiábavaló: nem csupán kórusára, hanem énekfeldolgozásaira is egyre többen figyeltek fel. – Vezérelve az volt, hogy ne nehéz darabokat írjon, hanem olyan műveket, amelyeket az egyszerű falusi kórusok is képesek megtanulni – mondja Osváth Zoltán. A hetvenes években már kórusvezetők fordultak hozzá darabokért: a kisebb gyülekezetek énekkarai nem mindig tudtak négy szólamban énekelni, Osváth Viktor pedig személyre szabott átiratot készített számukra. Ezért több művéből akár három-négy verzió is létezik. Munkáit a kántorképzőkön ma is gyakran forgatott Egyházzenei vezérfonal második kötetében is meg lehet találni. A Kádár-rendszer idején kiadott, nagyjából egyharmadában Osváth-műveket tartalmazó kötet hamar elterjedt a református kórusok között, hiszen akkoriban külföldi nyomtatott kottákhoz nehezen fértek hozzá az énekkarok.

A Kecskeméti Vég Mihály Énekkar – amely nevét éppen Osváth Viktor vezetése alatt kapta – kilencvenéves jubileumára készült kiállítás molinóján ez olvasható a karnagyról: „Számára a kórus családi közösség volt. Szívének és házának ajtaja nyitva állt minden kórustag előtt, aki meg akarta osztani vele bánatát vagy örömét.” És valóban: bárkit kérdezzünk Osváth Viktorról, az első szavaiból azonnal felsejlik, hogy kedves, melegszívű ember volt, akire nem lehetett haragudni – és aki maga sem tudott haragudni senkire.

– Nem adta alább és nem akarta leegyszerűsíteni az életét. Látta, hogy a kórus igazán jó közösség, és hitbeli családként is az. Számára pedig a legfontosabb az volt, hogy mindent hittel csináljon. A próbák elején igét olvasott, imádkozott. Úgy érezte, kötelessége, hogy ne szóródjanak szét az emberek, így hát termelte az énekelnivalót – mondja fia arról, miért írt Osváth Viktor folyamatosan új darabokat az énekkarnak, miért szentelt munkája mellett heti kétszer két órát a kóruspróbának, miért másolt kottákat és tartott zenés áhítatokat.

Osváth Viktor neve eggyé vált a Tahi Egyházzenei Hetekkel és a debreceni kántorképzővel. Fontosnak tartotta, hogy az egyházközségekhez tartozó énekkarok saját gyülekezetük elé állva rendszeresen énekeljenek. Különösen kedvelte az úgynevezett zenés áhítat műfaját. Ilyenkor egy-egy bibliai gondolat mentén állították össze a repertoárt, az egyes darabokhoz pedig rövid magyarázatot fűztek. Mindez egyetlen célt szolgált: hogy minden református magáénak érezze, megértse és ezáltal használni tudja az énekeit. Használni, hiszen az ének eszköz: út az Istenhez. Épp ezért születésének századik évfordulóján, szeptember 26-án este Kecskeméten zenés istentiszteleten emlékeznek Osváth Viktorra.

Osváth Viktor a nagy terhelés alatt hamar elfáradt a munkában. 1981-ben vonult nyugdíjba, súlyosbodó betegsége miatt 1984-ben a Schweitzer Albert Szeretetotthonba került, ahol utolsó erejével a bentlakókból kórust szervezett. 1985-ben, hatvannégy évesen hunyt el.

Osváth Zoltán szerint manapság, amikor nem a szocializmussal és a kottasokszorosítás tiltásával, hanem az érdektelenséggel kellene szembenéznie, édesapja valószínűleg ugyanazt tenné: – Énekelni tanítaná az embereket – megtalálná hozzá az eszközeit.