Tímár Sára zenéje ismert és ismeretlen hazai tájakon, régmúlt korokon, valamint műfajokon átívelő kalandozásra hívja a hallgatóságát, miközben a népdalok egyszerű, kristálytiszta, húsba vágó szavaival ébresztgeti lelkünket az örök kérdéssel: ki vagyok én, és miért vagyok a világon? A Junior Prima díjas énekesnő megosztotta velünk gondolatait a népzene és a szakralitás kapcsolatáról, a személyes hit megtalálásáról, valamint a hagyományos népi kultúra továbbadásának nehézségeiről.
Énekesnőként, zeneszerzőként, zenepedagógusként dolgozik, a férje zenész és hangszerkészítő. A családjuk életét otthon is körbefonják a dallamok?
Alapvetően igen, bár a kislányom érkezése után egy ideig azt éreztem, nem tudok énekelni. A szülés nehéz élményként maradt meg, és hiába gondolnánk, hogy egy énekes a bánatát is kidalolja magából, nekem mégsem adta ez magát. Izgultam is, milyen lesz hat héttel Luca születése után színpadra lépni a Zeneakadémián, ahol lemezbemutató karácsonyi koncertet adtunk. Nem szerettem volna elhalasztani ezt a kiemelt alkalmat, ezért úgy döntöttem, nekifutok. Abban a másfél órában teljesen kikapcsoltam a színpadon, jelen tudtam lenni. Ez az élmény annyit adott, hogy úgy döntöttem, folytatom a zenekari munkáimat Luca érkezése után is. Eleinte nem akartam megtörni azt a szent csöndet, amikor ez az icike-picike, törékeny élet a testem közelségében aludt, de idővel jött a dúdolás az altatáshoz, pár hét elteltével pedig megszólaltak belőlem a dalok is. A kezdeti nehézségeken túljutva örömmel töltött el a tudat, hogy a kisbabámat – a szakmánkból kifolyólag – már a várandósságom hónapjaiban is dallamok vették körül, a népzene szeretetét a köldökzsinóron keresztül adtuk át neki. Most három és fél éves, máris elhívása van a néptánc iránt, folyamatosan dől belőle az ének, még improvizál is. Nem ültetjük le iskolásan, hogy megtanítsuk neki ezeket, egyszerűen ráragad, amikor magammal viszem a próbákra és a Dalfonókra.
Mit kell tudni az utóbbiról?
A Dalfonó a saját kezdeményezésem, kortól és képzettségtől függetlenül gyűjtöm egybe Szentendrén a dalolni vágyókat. A sorozatot az a cél keltette életre, hogy az éneklés révén kapcsolódni tudjunk egymáshoz, valamint gyarapítsuk a népzenei tudásunkat. Hiszek abban, hogy nem csak a gyerekek, a felnőttek is szeretnek énekelni, csak lehet, hogy nincs alkalmuk vagy bátorságuk hozzá. A Dalfonó egy-egy órát nyújt arra, hogy együtt lehessünk a magyar népdalok ölelésében, Szabó Dániel cimbalomkíséretével. Úgy látom, sok anyukának szüksége van arra, hogy ne csak a gyerekfoglalkozásokon, hanem olyan jellegű alkalmakon is részt vehessenek, amely kifejezetten nekik szól. Az itt tanultakat aztán ők is átadhatják a saját gyermekeiknek, így történt ez régen a paraszti társadalomban is. Szeretem a népdalokban rejlő sokszínűséget, képesek mindig valami új dolgot megértetni velünk. A művészet egyik szerepe, hogy segítse az embereket a lelki élményeik feldolgozásában, vagy épp elgondolkodtassa őket. Hálás vagyok, hogy a hangszalagjaim által megajándékozhatok másokat ezekkel az üzenetekkel, és velük is megoszthatom ezt a szent időt.
Korábban megfogalmazta, hogy olyan szövegeket, témákat választ a dalaihoz, amelyekben hiteles tud maradni. Van olyan dal- vagy versszöveg, amelyhez különös személyes kapcsolódás fűzi?
Weöres Sándor Talizmán című költeménye azonnal megszólított a malomkerékszerűen hömpölygő soraival. Az élet körforgásáról szóló verset a capella zenésítettem meg, az Ének a határtalanról című lemezemen hallható. Az utolsó versszak csodálatosan tömöríti magába Weöres Sándor költészetének lényegét: „Születek születni / meghalok meghalni / születek meghalni / meghalok születni.” Ennek a gondolatnak az esszenciája jelenik meg a férjem, Hargitai-Halászi Lehel Körforgás című versében is, amelyhez Branford Marsalis háromszoros Grammy-díjas amerikai dzsessz-szaxofonostól kértem kölcsön a dallamot. A szöveg így hangzik: „Ha lenézel a földre, porszem vagyok a fűben. Keltsél szelet, felszállok, talán még ma meghalok, talán még ma porszemhalált halok. Ha felnézel az égre, a csillagos nagy égre, a sok csillag ott ragyog, mosolyukban ott vagyok, a mosolyukban én is ott vagyok.” Amikor ezt a lemezt bemutattuk, különösen foglalkoztatott az élet körforgása, mert épp egy súlyos betegség esélye lebegett a fejem felett. Nem tudtam, mi lesz velem, de ezek a dalszövegek segítettek a szembenézésben a halállal, és még akkor is megmaradtak előttem felkiáltójelekként, amikor kiderült, nincs akkora veszélyben az egészségem.
A Hálaének című albumon református énekeket dolgozott át népzenei stílusban. Mi állt ennek a különleges vállalkozásnak a hátterében?
Olyan egyházi énekeket szerettem volna összegyűjteni, amelyek továbbéltek a nép ajkán különböző helyi változatokban. A hagyományos paraszti kultúrában Isten dicsőítése ilyen módon is része volt az emberek mindennapjainak, így idővel hozzátoldották a saját díszítéselemeiket is. Kalotaszegen személyesen tapasztaltam meg, hogy a helyiek a megszokott zsoltároskönyvi dallamokat az arra a tájegységre jellemző díszítésekkel énekelték. Ez a tapasztalat különösen is megszólított, hiszen én úgy nőttem fel, hogy tilos volt a népdal a templomban, mert „nem odaillő”. Izgalmas feladat volt összeválogatni a Hálaének dalait. Eleve sok egyházi éneket ismertem már, mivel Miskolcon kántorképzőn vettem részt Berkesi Sándor és Berkesi Boglárka vezetésével, a Szentendrei Református Gimnáziumban töltött nyolc évem során pedig sokáig zenei szolgálattal vettem részt a hétkezdő áhítatokon. Viszont amikor elkezdtem átnézni az összes református éneket, rájöttem, hogy közel sem ismertem minden zsoltárt és dicséretet. Igyekeztem olyanokat választani, amelyek dallama, hangulata, sorszerkezete közelebb áll a népzenéhez, esetleg átültethető egy-egy tájegység dallamvezetésére. Az albumon különböző ünnepkörökhöz kapcsolódó egyházi énekek és szakrális témájú népdalok is felcsendülnek. Az elkészült számokkal – nagy örömömre – nemcsak a népzenét sikerült beemelni a templomba, hanem az egyházi zenét is el tudtuk vinni a templom falain kívülre. Mégis, a legnagyobb ajándék számomra az volt, amikor a Zeneakadémián tartott lemezbemutatót az idős, alig-alig kimozduló lelkész nagyapám eljött meghallgatni, és felállva tapsolt. Sokat jelentett számomra együtt megélni azt, milyen csodás harmóniában áll egymással a magyarságunk és a hitünk.
Ez az összefonódás már csak azért sem lehet erőltetett, mivel a szakralitás kezdetektől fogva része a népzenének.
Így van, példát vehetünk a régi korokról és a hagyományos kultúráról. A paraszti társadalom mindennapjaiban sokkal mélyebben volt jelen a hit, mint ma. Keretet adtak az ünnepkörök, a jeles napok, fontos eleme volt az életüknek, amikor a hétköznapi munkából kiszakadva közösen imádkoztak, összejártak kántálni. A zsoltárokat nemcsak a templomban, hanem profán környezetben, például a földeken dolgozva is énekelték.
Korábban szóba került a kalotaszegi látogatása, emellett viszont számos más településen is kutatta a helyi népdalkincset. Milyen élményeket szerzett ezeken a gyűjtéseken?
Aki népzenével foglalkozik, egyfajta belső igény hajtja, hogy megismerje a különböző tájegységek zenei kultúráját. Szinte „kötelező kör” felkeresni azokat az embereket, akik még beleszülettek a népi hagyományokba. Sajnos már kevesen élnek azok közül, akik a népdalokat még a szüleiktől tanulták. Elképesztő, milyen gazdag tudásuk van ezeknek az idős mestereknek – persze mindent fejből énekelnek. Emellett magatartásukkal, életfelfogásukkal is tanítanak: nem énekelnék úgy, mint most, ha nem éreztem volna meg személyesen ennek az erejét. Sokan, akikkel találkoztam, rendkívül puritán módon élnek, csak kevés tárgy veszi körül őket. Ez is közrejátszhatott abban, hogy egészen különleges értékrendjük alakult ki, másra figyelnek az életben. A zenét önkifejezésre használják, a faluban mindenki tudja, kinek melyik a nótája. Ezeket a közösségeket mindig is erős összetartás jellemezte, nem engedtek be bármilyen idegen hatást, dalt vagy néptáncelemet a kultúrájukba. Csodálatos, mennyire odafigyeltek egymásra, ami sajnos kiveszett az elidegenedő világból. Engem kifejezetten vonz ez az összetartó, anyagiaktól független életmód.
Tímár Sára és zenekara színpadra lépett a református egységnap ünnepi gálaműsorán május 23-án, a debreceni Kölcsey Központban. Előadásukban a református énekek népzenei feldolgozásai csendültek fel, például a 42. zsoltár kalotaszegi és húsvéti énekek moldvai stílusban.
Vannak népzenei „kapuőrök”, akik vitatkoznak azon, mi az igazi népzene, ki művelheti és hogyan?
Sokszínűek vagyunk, változatosan gondolkozunk a népzenéről, világzenéről, ezek felhasználásáról, műfaji keveréséről. Ízlés kérdése, hogy szentségtörésnek vagy izgalmasnak tartja-e valaki a népdalfeldolgozásokat. Egyben biztos vagyok: ha jó zenét adunk az emberek elé, az mindenkire hat. A népdalokban évszázadokon keresztül letisztult esszencia rejlik, nincs, akit ne érintene meg, ha hallja, ne kezdene el járni a lába. Bennem sokáig létezett kérdésként, merhetek-e népzenei elemeket használni versek megzenésítéséhez vagy egyházi énekek átdolgozásához. Városi lány vagyok, ezért éltem meg kettősséget azzal kapcsolatban, színpadra állítható-e a magyar népzene, van-e szükség arra, hogy így, konzerválva tálaljuk. Hosszú ideig mindenkinek meg akartam felelni, hogy elismerjék és szeressék a munkásságomat. Ma már tudatosan figyelek rá, hogy ne ez motiváljon, hanem a saját értékrendemet képviselve zenéljek. Az a célom, hogy a zenét kifejezési eszközként használva tiszta üzeneteket adjak át a hallgatóságnak. Úgy gondolom, a népdaloknak elsősorban nem a színpadon, hanem közösségi éneklésben kell elhangozniuk, ez az eredeti funkciójuk. Ugyanakkor egy-egy vásárban vagy koncerten népzenét hallva újra és újra rádöbbenek, milyen hatást tud gyakorolni rám a magyar népdalkincs gazdagsága. Ilyenkor megerősödöm abban, hogy szükséges ezt ilyen módon is átadnunk az embereknek.
Milyennek látja a magyar népzene jelenét?
A táncháztalálkozókon csodálatos megtapasztalni, hogy országhatáron innen és túl rengetegen foglalkoznak népzenével, néptánccal, hagyományos képzőművészettel és szakmákkal. Ugyanakkor az iskolában vagy egy-egy zsűrizés alkalmával látom, mekkora szakadék tátong az országban a régiók népzenei oktatásának színvonala között. Nagy hiányosság, hogy a zenepedagógusok nem kerülnek közel a magyar népzenéhez a tanárképzés alatt, így a gyerekeknek sem tudják továbbadni. Van, ahol nem is énekelnek az énekórákon, ezáltal kimarad az általános iskolai oktatásból a népdalok mély ismerete. Elkeserít, hogy míg például a balkáni országokban büszkén lobogtatják a hagyományos népi kultúrát, addig Magyarországon nem mernek énekelni az emberek. Egyebek mellett ezért kezdeményeztem a Dalfonót is, ezért tanítok zeneiskolában, tanárképzésben, hogy egyre többek meríthessenek a saját kultúrájukból, és merjék használni a hangjukat. A Magyar Művészeti Akadémiától kapott ösztöndíjamnak köszönhetően online oktatási segédanyagokat fogok létrehozni, amellyel a pedagógusok munkáját kívánom segíteni.
Mi a zenepedagógusi hitvallása?
Azt gondolom, az énektanár feladata elsősorban az, hogy lelki feltöltődést, élményeket nyújtson a gyerekeknek. Ne csak énekeljünk, beszélgessünk is, a zenét önkifejezésre és léleképítésre használjuk! A népdalok rólunk, a mindennapi helyzeteinkről szólnak. Öröm látni, amikor ezt a tanítványaim is megélik, például amikor tréfás dalokat vagy anyák napi köszöntőket énekelnek.
Mit jelent önnek a református identitás?
Gyerekkoromban lelkes templomba járóként nagy rajongással kapcsolódtam az egyházhoz. Lelkészcsaládból származom, a családi ünnepeken és találkozókon mindig is a középpontban állt a közös igeolvasás, imádkozás. Azután következett nyolc év az egyházi gimnáziumban, így a családi alkalmak melletti hétközi áhítatok, hittanórák, istentiszteletek között egy idő után már levegőért kapkodtam. Távolságra lett szükségem ezektől, úgy éreztem, csak így találhatok rá a személyes megszólításra. Nem akartam betanult hittel élni. Idővel rájöttem, nem várhatok látványos, bibliai jelekre, nem fog megjelenni előttem egy arkangyal, hogy legyek jó keresztyén. Ahogyan haladtam előre az önismeret útján, rádöbbentem, hogy ez a csodás teremtett világ, amelyben élünk, magának Istennek a kinyilatkoztatása. Ennek a felismerésnek a mentén szép lassan, csöndben megérkeztem – visszataláltam – a hithez. Büszke református vagyok, ugyanakkor nagy tisztelettel fordulok más vallások felé. A hitemről ezért nem csupán a saját felekezetem előtt szeretnék vallani, a zenémen keresztül, egyháztól függetlenül mindenkinek szeretném közvetíteni az isteni szeretet üzenetét.
A cikket elolvashatják a Reformátusok Lapjában is, amelyben további érdekes és értékes tartalmakat találnak. Keressék a templomokban és az újságárusoknál!