Nem csak feljegyzés

Teljes izgalomban, a ruhámat igazgatva vonultam a torony felé. Majdnem elfelejtettem, hogy nem a templomajtóban kezdünk. Úgy kellett visszaszaladnunk az irodába, hogy a szertartás előtt aláírjuk az anyakönyvet. Jelentéktelen formaság, gondoltam, míg a ruha uszályát igyekeztem védeni a templomkert porától. Az ismerős irodában óriási nyitott könyv feküdt az asztalon, valahol az utolsó oldal környékén nyitották fel, a bejegyzések sora valamikor a múlt században kezdődött. – Ez már örökké itt lesz – mosolygott rám valaki, és átnyújtotta a tollat. – Most már indulhatunk.

A református anyakönyvezés kezdeti időszakában biztosan nem formaságnak tűnt, hogy valakit felvettek az egyházi nyilvántartásba. Ezt már az esküvőm után két évvel tudom meg Szatmári Judittól, aki a Dunamelléki Református Egyházkerület Ráday Levéltárát vezeti. Mint elmondja, a három részre szakadt Magyarországon az egyházkerület a reformáció terjedésével a hódoltság területén alakult ki, emiatt kevés írásos dokumentuma maradt meg a török kiűzése előtti időből, így anyakönyvről sem tudnak. A Habsburg Birodalom részeként újra egységesült Magyarországon – Erdélyt leszámítva – hivatalos dokumentumként a katolikus anyakönyveket fogadták el. – Ugyan az evangélikusok, reformátusok is vezettek nyilvántartásokat a házasságkötésekről, temetésekről és keresztelőkről, de a területileg illetékes plébános a katolikus anyakönyvbe is bevezette az aktuális eseményeket. Ebből persze rengeteg probléma fakadt, hiszen ha az anyakönyvben a pap elírta a felekezeti hovatartozást, azon már nem lehetett változtatni. A nyilvántartásba vett illető ahhoz az egyházhoz tartozott, ahova bejegyezték. Nem lehetett azt mondani, ez véletlen, hiba, elírás történt. Ez mai, szabadsághoz szokott fejjel szinte elképzelhetetlen – mondja Szatmári Judit, majd félmosollyal hozzáteszi, bőven akadt visszaélés a bejegyzések körül, így II. József uralkodásáig sok sérelmük volt a protestánsoknak.

Amennyiben egy településen a református közösség nem önálló anyaegyházközségként, hanem leányegyházként/filiaként működött, a református felekezetű híveknek házasságkötésük alkalmával a katolikus plébánosnak is meg kellett fizetniük a stólát, jóllehet szolgálatával nem éltek, hiszen házasságukat a legközelebbi református prédikátor áldotta meg. A protestánsok II. József türelmi rendelete (1781) után lélegezhettek csak fel. – A rendelet után a későbbi törvények, például az 1792-es törvény már a felekezet elhagyását is megengedte: így akit korábban tévesen katolikusként jegyeztek be, ám református családhoz tartozott – hosszú procedúra után – hivatalosan is áttérhetett más felekezethez. A vegyes házasságok szintén sokáig problémát jelentettek, hiszen ilyenkor katolikus pap előtt kötötték meg a frigyet, és a gyermekek is katolikusok lettek. Ezért a protestáns felekezetűek mindig törekedtek a saját felekezetükön belül társat találni. – Ennek megváltoztatására még többet kellett várni: 1848-ban a 20. törvénycikk mondta ki a magyarországi egyházak egyenrangúságát. Vagyis ettől kezdve szabadon lehetett áttérni bármelyik bevett felekezetre, és bármelyiknél köthettek érvényes házasságot, a gyermekeket vegyes házasság esetén a meggyőződés szerinti hitben nevelhették – mondja Szatmári Judit. Úgy tűnik, protestáns egyházhoz tartozni, akár anyakönyvi listában szerepelni felért egy hitvallással.

Az anyakönyvnek persze a felekezeti hovatartozás, az identitás meghatározásán kívül fontos nyilvántartó funkciója is volt. A nyilvántartás vezetésének egy-egy újonnan kötött házasságkor nagy jelentősége volt, hiszen ha nem a településen belülről választott valaki magának társat, bizonyítani kellett, hogy a kívülről érkező azonos felekezetű és nem házas: azaz nincs saját településének anyakönyvében bejegyzett házassága, vagy a halotti anyakönyvvel bizonyíthatta, hogy egykori társa már nem él. Az is kideríthető volt egy-egy anyakönyvből, hogy milyen rokoni fokon áll a pár, azaz szabadon házasodhat-e.

Semleges adathalmaz – gondolhatnánk az anyakönyvekről, ám egy-egy könyv sokkal több mindent árul el gyülekezetéről, egykori lelkészéről, mint gondolnánk. Csak egy 1828-as országgyűlési rendelet mondta ki, hogy az anyakönyveket milyen szabályok szerint kell vezetni, és másolatukat pedig az illetékes hatósághoz be kell küldeni. Szükség volt tehát egy rendeletre, amely strukturált, táblázatos formában kéri az adatok nyilvántartását. Korábban sok helyen folyó szöveggel, egyéb megjegyzésekkel tarkítva készültek a bejegyzések. – Abban az időben, amikor elkezdték egy-egy eklézsia anyakönyvét, más néven matrikuláját vezetni, a lelkésznek általában csak egy könyve volt. Ez volt a „mindeneskönyv”. Ugyanabban a kötetben vezette a keresztelések, házasságkötések és temetések idejét. De sokszor érdekességeket is feljegyzett: mikor érkezett a prédikátor a gyülekezetbe, természeti csapás vagy más katasztrófa érte a települést, vagy éppen az anyakönyvi bejegyzést bővítette ki azzal, hogy ikergyermekek születtek egy családban, esetleg valaki nem szokványos körülmények között hunyt el. Sokszor azt is följegyezték a könyvbe, ha valamilyen váratlan vagy különleges esemény történt az eklézsiában, de rajzok is akadnak egy-egy könyvben – mondja Szatmári Judit.

Csak néhány darab anyakönyv található nálunk, az egyházkerületi levéltárban, hiszen ezek a kötetek általában a gyülekezetek féltve őrzött kincsei: benne áll múltjuk, történetük. Vigyáznak rá. Akadtak elnéptelenedő egyházközségek, amelyekből megőrzésre hozzánk került néhány anyakönyv, vagy éppen a trianoni határon kívülre került eklézsiából menekítettek át – mondja a levéltárvezető. Mint elmondja, a Dunamellék gyülekezeteiben az 1700-as évek közepétől maradtak meg leginkább az anyakönyvek, de ebben a kerületben található a Magyarországi Református Egyház legrégebbi matrikulájaként nyilvántartott kötet is: a kiskunhalasi református anyakönyv, amelybe 1678-ban kezdték el jegyezni a hívek keresztelését, házasságkötését, temetését. 1750 után már általánosnak tekinthető az anyakönyvvezetés, így több gyülekezetben találni ilyen kötetet.

Nemrégiben egy kedves hölgy keresett meg az egyik közösségi oldalon, mint mondta, a kisújszállási lelkész felesége. A gyülekezet már régóta kereste az útját, hogy 1728-as évszámmal induló anyakönyvét felújítsa, egy cikk alapján találtak rám – mondja kis műhelyében a foszladozó könyv előtt ülve Bősze Tímea könyv- és papírrestaurátor. A borító nélküli kötetet elnézve lesz vele bőven munkája.

– Ez a könyv nincs olyan rossz állapotban, mint elsőre talán tűnik. Ahol megfogták, forgatták, több lap sérült, kötésnek bár nincs nyoma rajta, de elképzelhető, hogy csupán lejött róla az évek során – mutatja a kötetet a restaurátor, majd ecseteket, szivacsokat vesz elő. A könyv újítását a tisztítással kezdi majd. A száraztisztítás előtt szét kell választani, fel kell bontani az eredeti fűzést. A kisújszállási anyakönyv esetében csak a szárazon végzett munkára van lehetőség. Először ecsetekkel tisztogatom a könyvet, hiszen sokszor találunk törmeléket, rovarok, pókok maradványát vagy épp préselt virágokat a könyvekben. Ezután vulkanikus gumiból készült különböző keménységű radírozószivacsokkal nagyon óvatosan, egyesével végigmegyek a lapokon. Ahol a papír engedi, natúr radírral is tisztázom a felületet. Sok türelmet igénylő munka, de a végén meghozza a gyümölcsét – mondja Tímea, közben egy másik megtisztított könyvre mutat.

A restaurátor az anyakönyv tisztítása után egyesével javítja a roncsolódott, pótlást igénylő lapokat. A kiegészítéshez japánpapírt használ. A jó minőségű, tradicionális eljárással, eperfából készített papírok szövetvékonyságúak. Dekupázstechnikához hasonló eljárással, ragasztással, ecset segítségével illeszti őket a lyukas vagy kopott sarkú lapokhoz. Mindig olyan papírt használ, amely színében és struktúrájában illik az eredeti laphoz. Ha minden hiányos oldalt kipótolt, kezdődhet az újrafűzés és a kötés. A kisújszállási anyakönyv ugyanis bőrkötést fog kapni. Tímea mosolyogva mondja, nem új könyv születik majd, hanem a régi kerül jó állapotba. – A restaurátor mindig a minimális intervenció elvét követi, azaz csak annyira avatkozik bele a tárgy életébe, amennyire muszáj.

A kisújszállási kötet különlegessége, hogy két színes, festett kép is található benne. Az egyik a keresztelők feljegyzése előtti részen, a másik pedig a halálesetek előtt álló díszes ábrázolás. Az egyik illusztráció bejegyzése szerint ezeket a külföldi tanulmányokat is végzett Püspöki Süllye János lelkész készítette, aki ugyanebben az évben, 1728-ban került Mezőtúrról a kisújszállási gyülekezet élére.

A mostani kisújszállási elnök-lelkipásztort, Szilágyi Gábort arról ugyan nem kérdeztük, bír-e egykori elődje illusztrátori ambícióival, azonban arról érdeklődtünk, vajon miért olyan fontos a gyülekezet és lelkésze számára ez az ősi kötet. Gyülekezetünknek ez az első anyakönyve, önmagában történelem. Ez pedig nem csak azért fontos és érdekes, mert manapság reneszánszát éli a családfakutatás. Bár hozzá kell tenni, bárkit erősíteni tud az is, ha megtalálja egy-egy ősét egy távoli helység anyakönyvében, és látja, milyen régóta tartozik családja gyülekezethez, református közösséghez. Egy-egy gyülekezet anyakönyve egyben identitásának lenyomata is: felmutatható örökség, amelyre vigyázni kell, ahogyan arra a közösségre magára is, amelyet az anyakönyv szimbolizál – mondja Szilágyi Gábor. A kisújszállási elnök-lelkipásztor azt is hozzáteszi, nem csupán a közösségbe lépést jelzi az anyakönyvezés. – Ma, amikor házasságot köt valaki vagy éppen megkeresztelik a gyermekét, nem csupán a közösség anyakönyvébe kerül be, hanem emléklapot is kap. Azt szoktam javasolni a házasulandó pároknak, ezt a lapot tegyék ki szobájuk falára, hiszen lenyomata, emléke az Isten és egymás előtt tett fogadalmuknak. Segít majd emlékezni a nehezebb napokban.