Nem ígért gyógyulást

Ugyanúgy indult a február 4-ei reggel Simon Sándornál, mint az év bármelyik másik napja. Igét olvasott, ezt egy megbeszélés követte, utána tárgyalásra ment, majd délután a presbiter testvérekkel egyeztetett a gyülekezeti feladatokról. – Padlófűtést építettünk ki a templomunkban, majd eszembe jutott, ha már ilyen szépen egybegyűltünk, elkezdhetnénk a tetőzet szigetelését is. Felmentünk a padlásra, és nekiláttunk kőzetgyapottal borítani a mennyezetet, de mielőtt az utolsó szigetelőtekercs a helyére került volna, hirtelen kettétört alattam a deszka amelyen álltam. Zuhanás közben átszakítottam a kazettás mennyezetet, a karzaton megpördültem, és hat méter magasból a padlóra zuhantam, az ott álló presbitertársam mellé. – Hála az Úrnak, nem rá és nem a padokra, mert azokat kiszedtük a fűtés szereléséhez – idézi fel a balesetet.

Sándor semmire sem emlékszik az esés után történtekből. – Nem éreztem a testem egyetlen porcikáját sem, de magamnál voltam. Utólag derült ki, hogy eltört két nyak-, három hátgerinccsigolyám és három bordám. A lelkész elmondása szerint folyamatosan bocsánatot kértem a presbiterektől, hogy gondot okoztam nekik, még rám is szóltak, hogy hagyjam abba a röstelkedést. Így vártuk a mentőt – teszi hozzá Sándor, akit hiába vittek be a beregszászi kórházba, nem tudtak segíteni rajta.

– Az első emlékképem az, ahogyan a határon a magyar mentőautóban fekszem, mellettem a feleségem, a lelkészem, az egyik barátom, és azt mondják: „Sanyi, megyünk Debrecenbe, fogadnak!” Ekkor jelent meg előttem a korinthusbeliekhez írt igevers: „Elég neked az én kegyelmem, mert az én erőm erőtlenség által ér célhoz.” Aki az Isten ügyéért végzett szolgálat alatt bénul le teljesen, talán bátorítóbb Igére vágyik, bennem ez mégis az Isten iránti bizalmat erősítette. Pálnak akkor mondja ezt az Úr, amikor az apostol arra kéri, vegye el a tövist az életéből, gyógyulás helyett azonban kegyelmet ígér neki. Addig a percig talán nem is érkeztem imádkozni gyógyulásért. A látomástól megnyugodtam és hálát éreztem, tudván, bármi jöjjön, elég lesz nékem az Isten kegyelme, akkor is, ha nem épülnék fel, vagy nem élném túl. Feltöltődtem, és az előttem lévő nehéz időszakban is sokat mosolyogtam. Örültem annak, hogy élek, és bizonyságot tettem az Úr munkájáról a számmal és az arcommal, mert más testrészem nem mozgott – eleveníti fel Simon Sándor.

A lévita gondnok nem érezte kispadra állítva magát a kórházban sem. Úgy gondolta, a hívő embernek feladata van, legyen bárhol a világban, és akkor is megélhetjük a hitünket, ha magatehetetlenül fekszünk az intenzív osztály kórtermében. Állítja, ezt számtalanszor megtapasztalta a kórházban töltött három hónap alatt.

Sándor nyitott személyiség, könnyen szót ért másokkal, ennek köszönhetően hamar összeismerkedett az egészségügyi dolgozókkal. – A körülöttem levő orvosok és nővérek fáradtak voltak, igyekeztem felvidítani őket. A kezelőorvosom egyik alkalommal így fogalmazott: „Sándor, maga volt a legjobb betegem eddig. Soha nem panaszkodott, nem jajgatott, mindennek örült, amit kapott.” Feküdt mellettem egy beteg, aki két métert esett, ő is a fejére, öntudatlanul káromkodott éjjel-nappal. Nehéz volt megélni Krisztus megváltottjaként a szitkozódást, de hálára is indított, hogy bár moccanni sem tudtam, az elmém mégis megmaradt. Többször is megkérdezték, hogy mitől ragyog a szemem, miért mosolygok, nem sok okom lenne rá, még a vizet is fecskendővel spriccelték a számba. Mindez megerősített abban: az ember nemcsak akkor éli meg a hitét, ha világokat renget meg, nagy tetteket visz véghez, hanem ha apró dolgokban is örömmel van jelen. Örülünk mások jó kedvének, akad kedves szavunk a bosszús tekintetre, picit vigasztaljuk, bátorítjuk egymást – osztja meg tapasztalatát a gondnok.

Sándor több műtéten esett át a debreceni kórházban, két nyakcsigolyáját csavarozták össze, ezután kezdte el érezni a kezeit, majd a hátgerincműtétje után a lábait. – Átkerülve a rehabilitációs osztályra beszélgetésbe elegyedtem egy kedves nővérrel, aki, megismerve a történetemet, annyit kérdezett: „Hol volt a maga Istene?” Derűsen azt feleltem: „Ott volt. Élek, nem?” Jött a válasz mosolyogva: „Valóban.” Hozzátettem: hálás vagyok a mindenható Istennek, hogy nem a fiatalabb presbiterünk esett le a templomban, aki két-három gyereket nevel és kétkezi munkával keresi a kenyerét, mivel elveszíthette volna az egész vagyonát, utána esetleg a családját is. Az én gyermekeim azonban már felnőttek, teljes mértékben mellettem állnak, támogatnak, nem kell aggódnom értük. Ekkor rám nézett a nővér, mondván: „Maga nem normális.” Legyintett és otthagyott. Való igaz, nem mindig a normálisokra bízza az evangéliumot az Isten, azt választja ki erre, akit jónak lát – vallja a lévita, akinek öt gyermeke van, közülük kettő fogadott. Nyugdíjaskorára feleségével azt tervezték, kamionos méhészekként járják majd a világot, de a nyolc unoka és a szolgálatok miatt ez a terv még várat magára.

Létünk és nyomorúságaink visszatérő kérdését, a miértet, nem tette fel Simon Sándor az Úrnak. – Drága feleségem se zúgolódott. A Covid-járvány és a bezárkózás Kárpátalján is mély nyomokat hagyott a gyülekezetekben. Ellaposodott a hitgyakorlás. A baleset előtt Klárával azon töprengtünk, hogyan lehetne felébreszteni az emberek lelki életét. A baleset napjától kezdve az ismerőseink, a hittestvéreink elkezdtek imádkozni értem, naponta többször is. Kárpátalján kívül Magyarországról, Felvidékről, Erdélyből és máshonnan is érkezett visszajelzés arról, hogy fohászkodnak a felépülésemért. Több mint tízezer imádkozó testvért számoltunk össze. Nem hullottak a földre könyörgéseik! Mankóval járok, nem biztos, hogy teljesen felépülök, Isten nem is ígért ilyet, ellenben azt igen, hogy elég lesz az ő kegyelme. Ehhez tartom magam – mondja eltökélten. Sándor gyógyulásának üteme az orvosokat is meglepte. Utolsó műtétje után, a szokásos 5-6 hét helyett mindössze két hetet töltött a rehabilitációs osztályon. – A gyógytornászok nem hittek a szemüknek, a kegyelmes Isten csodája megmutatkozott ott is.