Nem korfüggő

Különbözik teológiai értelemben a gyermekek és a felnőttek hitvilága?

A hitet a Szentlélektől kapjuk. Kálvin azzal érvel a gyermekkeresztség mellett, hogy amikor megkeresztelünk egy gyermeket, már munkálkodhat benne a Szentlélek, bár még nem gondolkodik Istenről. Ezért fontos gyülekezetbe vinni őket, hogy részesei legyenek a szövetségnek, mert a Szentlélek ugyanazzal a hittel ajándékozza meg a kicsiket is, mint a nagyokat. Teológiai értelemben nincs különbség.

Gondolat szintjén?

Attól függően tudunk gondolkodni valamiről, hogy milyen szinten vagyunk szociális és erkölcsi ítélőképességünkben, kognitív és érzelmi fejlettségünkben. Ez idővel változik, egyre differenciáltabbá válik, így istenkapcsolatunk is egyre gazdagabb lesz.

Az, amiben a gyermek él, mondható valóságos hitnek?

Neki az a valóság. Saját szavaival imádkozva olyanokat is megfogalmaz, ami teológiailag nem állja meg a helyét, mégis a személyes istenkapcsolatából beszél. Évekkel ezelőtt egyik gyerkőcünk megkérdezte, hogy van-e Istennek botja? Azt gondolta, azzal kellene megvédenie őt a gonosztól. Ha szülőként korrigálni szeretnénk teológiailag a gyermeket, figyeljünk oda fejlettségi szintjére is. Én azt válaszoltam: olyan Istenünk van, akinek még bot sem kell ahhoz, hogy megvédjen téged. Nem baj, ha nem egészében értik meg a korrigálást, hagyjunk időt nekik. Előfordulhat, hogy gyermekem lecserélte képzeletében a botot egy másik védekező tárgyra.

Hogyan vélekedik az Atya azokról az istenképekről, amelyekben tíz-, negyven-, hetvenévesen élünk? Lehet erre következtetni teológiai ismeretek alapján?

A Szentírást olvasva azt tapasztalom, Jézus mindenkit a maga valóságában lát, abban a világban közelített a gyerekekhez, a felnőttekhez, amelyben éltek. Egyszer karon ülő csecsemőket vittek hozzá, a tanítványok viszont igyekeztek elzavarni őket, nem értették, mi köze a gyermekeknek Jézushoz, aki így reagált: „Engedjétek hozzám jönni a kisgyermekeket, és ne akadályozzátok őket, mert ilyeneké az Isten országa.” Átölelte, megérintette és megáldotta őket, nem történeteket kezdett mesélni Márk evangéliuma szerint. A gyermek a testi, taktilis közelség által éli meg a biztonságot. Pont úgy, ahogy Jézus kommunikált velük.

Isten mindig a saját nyelvünkön szól hozzánk?

Többféleképpen éljük meg a szeretetet, ahogy Gary Chapman is írja. Sokszor tapasztalom, Isten úgy közelít felénk, ahogyan szeretjük, ha szeretnek, akár minőségi időn, ajándékon keresztül. Nem azért, mintha minden rólunk szólna, és nekünk kéne Isten munkájának középpontjában lenni. Kálvin szerint Isten azért alkalmazkodik hozzánk, mert nagyon szeretne velünk közösségbe, kapcsolatba kerülni, így azokon az utakon keres bennünket, ahol járunk.

A személyiségfejlődésünk szakaszaiban többféle kérdést is meg kell felelnünk. Például hogy kik vagyunk. Hitünk periódusaiban is vannak életkérdések, amelyekre meg kell találnunk saját válaszainkat?

A spiritualitásban életkérdéseink valódi válaszra lelhetnek. Nem a hitünk periódusainak vannak plusz kérdései. A spiritualitás olyan, mint egy keret a különféle életszakaszokban, ahol Isten előtt hordozhatjuk életkérdéseinket.

Hogyan fejlődik az ember hite?

Fontos a korai gyermekkorban, hogy olyan istenkép alakuljon ki, amelynek a bizalom és a szeretet az alapja. Ezután jön az óvodáskor, amelyben intuitíven gondolkodik a gyerek, ez a hitvilágában is megjelenik. Mivel függésben él, elsődlegesen a szüleitől, nyitottá válik a transzcendens irányába is. Információkból, hallott gondolatokból rakja össze mozaikszerű hitvilágát, a hiányzó részeket intuitíven egészíti ki. Egy keresztyén családban bibliai történetekből, fogalmakból építgeti. Ha nem kap „keretezett vallást”, akkor mesékből, rajzfilmekből, óvodában elkapott szavakból rakja össze, nem vallásosan nevelve is Istent keresi. Ez a hit még csak az apa és az anya képéből építkezik.

Mikor válik szüleink, tanáraink hite sajátunkká?

Kisiskoláskorban a gyermek elkezd nagyobb egységekben is gondolkodni. Bibliai történetekből, a szülők elmondásaiból arról, hogyan tapasztalták meg Isten kegyelmét, miért így vagy úgy döntöttek egy élethelyzetben, formálódik tovább az istenkép. Ez még antropomorf, az Atyát úgy képzeli el, mintha ő is tenne-venne, jönne-menne, beleszólna a dolgokba. Aztán tizenkét-tizennégy éves korban szintetizálja a személyes kegyességét.

Ekkor teszik fel magukban a kérdést, hogy létezik-e az Úr?

Elkezd kialakulni az absztrakt, elvont gondolkodás, az Atya ekkor már nem ember alakú, elvont kép alakul ki róla, ezzel együtt elérkezik a kétely korszaka. Valóban létezik, vagy fantáziánk szüleménye csupán?

Mi a teendő szülőként, ha a gyermek ilyen aggályokkal küzd?

A fiatal nem mindig tálalja kedvesen ellenérveit. Nehéz ez a korszak a katekétáknak, a szülőknek, sokan meg is ijednek az Isten-ellenes dactól. Éljük eléjük hitünket, legyen ez bizonyságtétel, miközben szabadságot adunk a kételkedésnek. Reiner Oberthür német valláspedagógus hangsúlyozza, ebben az időszakban a hitoktatásban teret kell engedni a kételynek, mert csak az által juthat a gyermek saját hitre. Így az belső választásból, saját istenkapcsolatból születik újjá. Az Istennek nincsenek unokái, csak gyermekei, tőle közvetlenül kapjuk a hitet.

Mi jön ezután az ember és az Isten kapcsolatában?

Az identitáskeresés időszakában elkezdi keresni az ember saját útját az Úrhoz, a személyes kapcsolódást. Némelyeknél könnyebben megy, már fiatalon megkapják Istentől a hit ajándékát, míg mások éveken át küzdenek azzal, hogy megpróbálják összeilleszteni a kultúránk Istent sokszor erősen megkérdőjelező üzeneteit mindazzal, amit gyerekként kaptak hittanórán vagy szüleiktől. Ez az emberi út, de Isten az, aki kijelentheti magát.

Van hova fejlődni a hitünkben nyolcvan-, százéves korunkig?

Van, hiszen Isten kiismerhetetlen, végtelen. Újabb ismereteket róla sokszor életünk fájdalmas vagy épp örömteli tapasztalataiból szerzünk. James W. Fowler amerikai teológus úgy véli, olyan hit a cél, amelyben megbékélnek egymással a földi életben lévő ellenpólusok, elválasztó vonalak, akár az etnikai, vallásbeli, felekezeti különbségek. Amikor már látjuk, hogy Atyánk szeretete jóval tágabb, mint korábban elképzeltük, könnyebben kapcsolódunk olyanokkal, akiktől az identitáskeresés időszakában eltávolodtunk, mert úgy gondoljuk, az által tudom az identitásomat megélni, ha azt is tudom, kihez nem tartozom.

Megkelne a kovász?

Ahogy haladunk a korban, elfogadóbbak, megértőbbek leszünk, jelei ezek a bölcsességnek is. A földi viszonyokat egyre inkább Isten szemszögéből szemléljük. Idős lelkészekkel, szép korú hívő asszonyokkal beszélgetve rácsodálkozhatunk, milyen mély bölcsesség alakulhat ki abból az Isten-szeretetből, ahogyan az ő közelében Igét olvasva, hitüket gyakorolva élték életüket.

Így növekedne a mustármagnyi hit?

Abban látom a növekedést, ahogy a mi emberi lehetőségeink között és ellenére Isten cselekszik, és ezáltal bennünk egyre több minden megváltozik. Átalakul a látásmódunk, a szeretetünk, ahogyan az igazságról gondolkodunk. Másképp kezdjük el megítélni a környezetünket, és sokkal inkább az Istenben való bizalom határozza meg másokhoz, magunkhoz és Istenhez való kapcsolatunkat.