Nem mondhatunk le az útmutatásról

A lelkipásztori hivatás évében – antropológiai mivoltunkat is kikezdő ideológiák szorításában – hadd kerüljön elő a keresztyén gumicsontnak méltatlanul nevezett kérdés: politizálhat-e a lelkész?

Ha a politikát tágabb értelemben a közéletben való részvételnek tekintjük, természetes, hogy politizálhat – sőt, óhatatlanul politizálni fog. Ez ma jól látszik, amikor alapvető, keresztyén teológiai, antropológiai, etikai kérdések váltak pártpolitikai témákká. Erre a megfelelő reakció nem az, hogy lemondunk a bibliai tanítás egy részéről, mondván, arra már rátette a kezét a politika, hanem hogy továbbra is vállaljuk a Szentírás tanítását, hűségesen képviseljük, kitartunk mellette. Annak dacára, hogy ez kiélezettebb helyzetekhez vezet majd, illetve vállalva annak ódiumát is, hogy bizonyos politikai oldalakkal azonosítanak. Ez utóbbi ráfogást muszáj bekalkulálni, nem lehet kivédeni. Ha kényszeresen szabadulni akarnánk ettől, a vége az lenne, hogy feladjuk az evangéliumi tanítás egy-egy szegmensét. A keresztyén üzenet, az evangélium egyébként is offenzív. Mindig is az volt, lényegében politikai üzenetként jelenik meg, vagy inkább tör be a vélemények, nézetek, ideológiák piacára.

Krisztus zászlaja alatt lehet-e párt vagy politikai mozgalom szószólója is egy – aktív – lelkész?

Maga a lelkipásztorság eleve közéleti szerep – is – az én értelmezésemben. Megint más kérdés, hogy ezt egy adott politikai közösség – konkrétan politikai párt – színeiben kell-e megélni, ha nálunk, lelkészeknél több is van elhelyezve a politikai igazságoknál. Az, hogy erre milyen választ adunk, mégis nagyban függ a konkrét helyzettől, történelmi időtől, a pártpolitikai palettán lévő pártoktól, egyáltalán a pártpolitika milyenségétől, annak eszközeitől, a korszellemtől. Tehát nem fogalmaznék meg általános szabályt. Egy idevágó fontos elvet mindenképp érdemes leszögezni a keresztyénség és közélet témában, amelynek mind a lelkészekre, mind az egyháztagokra érvényesnek kellene lennie. A Jézusról szóló evangélium nem valamilyen emberek alkotta párt vagy oldal származéka. Sokszor megpróbálták pártok, politikai mozgalmak kisajátítani az evangéliumot – de nem lehet. Spektrumon kívüli. Az evangélium sem nem liberalizmus, sem nem konzervativizmus, nem is ezeknek egy formája. Még csak nem is ezek között félúton található valami. Több ezeknél. Száz százalékban csak Jézussal és a róla szóló evangéliummal azonosulhatunk hívő emberként, nem pedig emberi formációkkal és ideológiákkal.

Hozzászólhat-e napi politikai kérdésekhez a szószékről, mutathat-e irányt választáskor, megkísérelheti-e formálni hallgatósága politikai orientációját egy prédikátor?

A válasz megint helyzet- és korfüggő. Mondjuk az USA-ban a hetvenes évek végén – Jimmy Carter elnöksége idején – demokrata elnök volt, és közben vállaltan evangéliumi keresztyén – eleve semmi értelme nem lett volna aktívan pártpolitizálni a szószékről, hiszen a korabeli republikánusok és demokraták között szakpolitikai kérdésekben voltak inkább jelentős eltérések, nem etikai téren. Általában két érvet szoktak felhozni azzal szemben, hogy pártpolitikai téren utat mutasson a lelkész vagy a pap. Az egyik, hogy a pártok közül az egyik tizenkilenc, a másik egy híján húsz. Én úgy látom, ez relativizmus. Aki ezt manapság kizárólagosan vallja, szerintem nem kezeli súlyán a mindennapi életünket is alapvetően érintő etikai ügyeket. Egy másik érvkísérlet motivációja egyfajta józanság, más megvilágításból ravaszkodás vagy utilitarizmus, azzal a megfontolással, hogy inkább ne tegyük le nyilvánosan a voksunkat egy konkrét oldal mellett, mert ha fordul a kocka, rosszul járhatunk. Értem az e mögötti logikát, de nem engedhetjük meg magunknak a szótlanság meg az ügyeskedés luxusát. Persze miközben vállaljuk az álláspontunkat – adott esetben direkt útmutatást nyújtva egy hitelv védelme és annak gyakorlati vonatkozásai kapcsán –, tegyük ezt intelligens módon érvelve, semmiképp sem gyalázkodva és agitálva.

Tehát nem agitálni, de a gyanúsítgatással se törődni?

Pusztán az, ha magyarázat nélkül felolvasom a teremtéstörténetet, Jézus házassággal kapcsolatos szavait vagy Pál férjekre-feleségekre vonatkozó intelmeit, a mai kiélezett helyzetben alkalmas arra, hogy pártpolitikai színezetet lásson vagy láttasson bele valaki. De remélem, senki sem javasolja keresztyénként, hogy kampányidőszakban bizonyos bibliai passzusokat tegyünk félre, ne olvassunk fel, mert akár félre is lehet érteni. Ami fontos: ne az esetleges következményektől való félelem motiváljon a döntésemben, és ne kössek kompromisszumot az evangélium vagy a bibliai tanítás kárára, akármilyen is a politikai miliő. Más szavakkal már utaltam rá: az evangélium nem emberi kategória. Nem mondhatunk le az útmutatásról, mert ha mi, keresztyén lelkészek, egyházi vezetők nem tesszük ezt meg, akkor más fogja – például a politikusok.

A „normalitás” vagy éppen a „haladás” melletti kiállásból, illetve bemért hatású szavazatszerzési céllal?

Mindegy itt, melyik politikusnak vagy pártnak mi a motivációja. Témánk szempontjából az a lényeg, hogy egy idő után már nem hozzánk fordulnak az emberek útmutatásért, mert megszokják, hogy az egyház nem szól bele semmibe. Ha a lélek dolgaival kapcsolatban lesznek kérdéseik, pszichológusokhoz fordulnak majd. Ha erkölcsi-világnézeti kérdéseik lesznek, a politikusokhoz fognak menni, akik olykor – gondolok itt a konzervatívokra – erősebb spirituális tartalmakat fogalmaznak meg, és így tovább. Minket meg csak mintegy állami közszolgálati feladatokat átvállaló kisegítő személyzetként fognak számontartani a magukat társadalommérnöknek képzelők, illetve az „eltörléskultúra” által alapvetően veszélyeztetett társadalomban. Ezzel persze egyáltalán nem azt akarom mondani, hogy egyházi intézményfenntartásra vagy diakóniára ne volna óriási szükség…

Az egyházak pártcsatlósokként való láttatásában fontos szerepet játszanak az úgynevezett progresszív teológia képviselői. Ők például a biológiai nemeket összemosó genderideológia, illetve a melegjogok mentén fogalmaznak meg Szentírás-ellenes elképzeléseket és támadják a tételes hívőket, illetve a konzervatív politikusokat. Bizonyos pártok felkapják az érvelésüket, illetve állandó teret adnak nekik médiaholdudvarukban. Akkor ki politizál itt direkt módon?

Elég csak megnézni, hogy a progresszív teológia hazai zászlóvivői hogyan agitálnak némely politikai pártok ellen, illetve hogyan állnak be más pártok mellé teljesen leplezetlen módon. Még a látszatra sem adnak. Ez egyrészt érthető, ha átlátjuk, hogy az úgynevezett progresszív teológia nem teológia, hanem militáns világi ideológia – tulajdonképpen agitprop –, tehát lényegénél fogva mindig leplezetlen pártpolitikába fog torkollani. A keresztyén jelző itt csak arra való, hogy ideig-óráig megtévessze a valódi keresztyéneket, hogy elbizonytalanítani, majd befolyásolni, irányítani lehessen őket.

Vajon mi fűti a progresszivisták harcosságát?

Úgy látom, a progresszívek számára a teológia, illetve a keresztyénség inkább csak ürügy vagy eszköz arra, hogy a történelmi keresztyénséget lebontsák, felőröljék, hogy valamilyen szekuláris ideológiát juttassanak érvényre a keresztyénségen belül. Érdemes egy pillantást vetni arra, hogy progresszív teológiai internetoldalakon mennyi szó esik konkrét teológiai tartalmakról: a Szentháromságról, Krisztus áldozatáról, Isten gondviseléséről, a halál utáni életről, a feltámadásról…

Semennyi?

Nulla. Ennek fényében különösen érdekes, miért épp a progresszívek írnák elő a keresztyéneknek, hogy ne politizáljanak. Persze, mi ne politizáljunk, majd ők megteszik helyettünk is. Legyünk passzívak társadalmi, bioetikai kérdésekben, hogy ők addig is serénykedjenek, tüsténkedjenek. Bocsánat, de nem! Milyen alapon, ha ők eleve lekötelezettek egy egyházon kívüli ideológiának? Nem az a valódi aggodalmuk, hogy az egyház elveszítheti az autonómiáját, és így az evangélium kárára kompromisszumokat köt, hanem hogy nem az eltörléskultúrával és más szélsőséges mozgalmakkal cseng össze a nézetünk bizonyos társadalmi kérdésekben. Mások lelkiismeretére, erkölcsére, jóhiszeműségére, a krisztusi befogadásra építenek, miközben gátlástalanul megteszik, amit akarnak.

Ha már lelkiismeret: van olyan nézet, hogy aki nem foglalkozik a kormány állítólagos rendszerszerű korrupciójával, az álkeresztyén. Mit tart ön erről?

Az egyik, amit megjegyeznék: a súlyozás kérdése. Amikor elképesztő antropológiai eretnekségek, társadalommérnökösködés forgatja fel világunkat – küszöbön áll például, hogy Németországban tizennégy éves kortól engedélyezzék a nemváltást, ami európai minta lesz –, az jóval súlyosabb probléma. A társadalom alapszövetét átíró, illetve az ember voltunkat veszélyeztető ideológia ellen küzdeni elsődlegesebb. Persze a korrupcióval szemben sem lehetünk közömbösek, el is utasítjuk. Az élet szinte minden szegmensében jelen van ez az attitűd. Csakhogy egy átlagkeresztyénnek milyen eszköztára van, hogy a rendszerszerűséget felmutassa a kérdésben, amikor általában az ellenzéki politikának sem sikerült bemutatnia, hogy hol, mikor történik olyan, ami feljelentésre ad lehetőséget? Nem véletlen, hogy olyan, magukat keresztyénként meghatározók is, akik a politikai tisztaságot erőteljesen sürgetik, csak általánosan fogalmaznak a jelen állapotokról. Némely esetben ráadásul pont ők segédkeznek a hitelvek elhajlításában bioetikai kérdésekben, illetve intenének másokat csöndre.

Minapi nemzetközi hír, hogy válik „férjétől” egy szakállat viselő tengerentúli énekes sztár, aki eddigi „házastársával” gyermekeket is nevelhetett. Ezzel egy időben lett egy transznemű egyén Hollandia szépségkirálynője. Ilyenekre reagálnia kell a lelkészeknek vagy az egyháznak?

Nem esetről esetre, de olykor nemcsak érdemes kiállni a jelenséggel szemben, hanem muszáj is. Nagy kérdés persze, hogy az egyház különféle szintjein ez hogyan jelenjen meg. Amikor a parókus lelkészek Igét hirdetnek, végső soron minden egyes vasárnap kiállnak a hitelveket érintő kérdések mellett, hiszen az evangélium mindezt magában foglalja. Ugyanígy kiállnak a személyes beszélgetéseikben, bibliaórákon, vagy ha cikkeznek, különféle online felületeken kifejtik a véleményüket, ahogy én is. Némelyek szerint ez kevés, mert alig figyelnek oda rájuk, és az álláspontjukat nem azonosítják az egyház álláspontjával, ezért egyházvezetői, testületi szinten is reagálni kellene közéleti kérdésekre, sokkal sűrűbben, mint ahogy ez jelenleg megvalósul. Nehéz volna ez, mert a közélet és szűkebb értelemben a pártpolitika is egyre inkább bulvárosodik, és ha az egyház hivatalos közlemények szintjén tartósan bekapcsolódik egy ilyen térbe, félő, hogy az evangéliumot devalválja. Különleges bölcsesség kell ahhoz, hogy hivatalos szinten mikor és milyen formában nyilvánítson véleményt az egyház, illetve annak vezetősége.

A világ ilyen irányú áthangolásának kísérlete igazolni látszik a Szentírás végidőkre vonatkozó látomásait?

Vigyáznunk kell azzal, hogy aktuálpolitikai fejleményeket egy az egyben azonosítsunk bibliai próféciákkal, mert nem látunk a jövőbe, és lehet, hogy elhamarkodottan akarunk megfeleltetni jelenségeket a bibliai leírásoknak. Másrészt épp a prófétai szakaszokban, illetve az apokaliptikus irodalmakban rengeteg a szimbólum, amelyek ráadásul sokkal inkább tendenciákat jelenítenek meg, mint konkrét eseményláncolatokat. Érdemes tekintetbe venni azt is, hogy a végidők forgatókönyvével kapcsolatosan többféle legitim teológiai látásmód létezik. Más kérdés, hogy a végeredményt illetően mindegyik optimista, hiszen az Apostoli Hitvallás, minden keresztyén egyetemes hitvallása szerint Krisztus el fog jönni ítélni élőket és holtakat. Ami kifejezetten a genderügyet illeti: nyitott kérdés, hogy visszafordítható folyamat-e, mondjuk egy-két évtized elteltével nem győz-e ismét bizonyos fokú normalitás, netán már itt a mélypont, s ez a jelenlegi földi, emberi történelem záróakkordjának egy része. Én azért az utóbbit tartom valószínűnek.

Látva nagy nyugati protestáns egyházak válságfejleményeit, mondható, hogy a melegek megáldása, a meleg lelkészek kérdése belülről szakíthatja szét az egyházakat?

Ez történik. Természetesen nem ez az egyetlen anomália a világ nagy tradicionális protestáns egyházaiban, de jelenleg ez a vízválasztó. Azért nehéz erről beszélni, mert egyrészt rettentően kínos, hogy a tudományok királynőjének, a teológiának, illetve a teologizáló embereknek ilyen ostoba és méltatlan kérdéssel kell foglalkozniuk, s hogy állandóan a szexualitás kicsorbult megnyilvánulási formái körül kell forgolódniuk. Képzeljük el, mit szólt volna Ágoston, Aquinói Tamás, Kálvin vagy egy angliai puritán ahhoz a „teológiai kérdéshez”, hogy azonos neműek házasságára adhatjuk-e mi, lelkészek Isten áldását... Ma pedig egy lelkész elüvölthette a legnagyobb német protestáns ifjúsági rendezvényen, hogy „Isten queer!” Ugyanakkor nem tehetjük meg, hogy eltartjuk magunktól a témát és a kisujjunkat, és azt sem, hogy mivel már elmondtuk kismillió alkalommal, visszakereshetően, amit gondolunk, most már csöndben maradunk, másról beszélünk. Hiszen ez ránk kényszerített, kifárasztásos tematizációs verseny is. Sokszor egyébként az oldalajtón akar betörni ez az ideológia, annak képviselői megosztanák a figyelmet. Intő jel például, ha valaki szerint ma Magyarországon az egyházakon belül nem mással, mint az úgynevezett fundamentalizmussal kell harcolni.

Önök a reformátusságon belül evangelikáloknak vagy evangéliumiaknak definiálják magukat. Aki nem evangelikál lelkész, az kevesebbet ér?

Lehet valaki úgy is evangéliumi, hogy nem így jelöli magát, vagy akár a szóhoz tapadó negatív konnotációk miatt elhatárolódik ettől az önértelmezéstől. David Bebbington brit történészprofesszor az evangéliumi szellemiség négy ismérvét így határozza meg: különösen nagy hangsúlyt helyeznek a Szentírásra, Krisztus keresztjére, a megtérésre hívásra és a misszióra, evangelizációra. Eszerint a Magyarországi Református Egyház a történelmi hitvallásai alapján evangéliumi egyházi közösség. Ez a címke ugyanakkor figyelemfelhívó, emlékeztető jellegű lehet. Hiszen fű-fa-virág keresztyénnek nevezi magát – olyanok is, akiknek semmi köze a történelmi keresztyénséghez. Ez tehát nem elitizmus, hanem az evangélium iránti hűség kérdése. Mi lehetne minden keresztyén célja, ha nem a hűség Krisztushoz és a róla szóló evangéliumhoz?

Az Evangelikál Csoport Egyesület elnökeként közösségi oldalt is működtet. Miért éppen Billy Graham tűnik fel a borítóképen?

Billy Graham a nemzetközi evangéliumi mozgalom ikonikus alakja – alig van, aki ne ismerné munkásságát és azt ne értékelné pozitívan. Graham kiválóan példázza egyrészt az evangéliumhoz való hűséget, másrészt a szűnni nem akaró missziós hevületet, az evangelizáció melletti elkötelezettséget. Graham más ébredési óriásokhoz hasonlóan – Edwards, Wesley, Whitefield, Finney, Moody, Spurgeon – azért is különösen lényeges számunkra, mert kifejezi, hogy az ember elveszett, bűnös voltára való rámutatás nélkül nincs hatékony kegyelemhirdetés. Ezek az emberek bátrak, markánsak, mondhatni radikálisok voltak, de szerették azokat, akikhez szóltak, és lángolt a szívük Krisztusért.