Az ünnepre mindig készülnünk kell. Követjük a régieket, alapító hagyományokat idézünk, vagy újakat szerzünk, olykor utánozzuk, máskor alakítjuk a szokásokat, hogy az ünnep lényege, szépsége, értelme teljesebb legyen. Országos ünnepen a részvétel ezer módját és lehetőségét kapjuk, hogy hálával emlékezzünk ezer évre, és még nagyobb hálával köszönjük meg a nemzedékek során kapott áldásokat, a gondviselés jótéteményeit, a mi időnkben pedig azt a szabadságot is, hogy ünnepelhetünk. Sokan azt mondják, tévesen, hogy az ünnep akkor lesz feledhetetlenné, ha van benne önfeledtség. De ez csak féligazság, az ünnep sosem feledés, hanem a jövő bevonása az emlékezésbe. Mert ünnepen imádságba foglaljuk reményünket is, és a jövő erővonalai szerint nyitjuk fel a múltat és szemléljük a jelent.
Éppen ezért az ünnep ezernyi módja közül az imádság pillanata a legtisztább. Úgy, ahogyan a 115. zsoltár is meghív erre. Szép meghagyással, mondhatni protestálással kezdődik: „Nem nekünk, Uram, nem nekünk, hanem a te nevednek adj dicsőséget, a te kegyelmedért és hívségedért!” Isten előtt aligha dicsekedhetünk magunkkal, imádságunkban nincs helye sem tolakodó járandóság- hangoztatásnak, sem vitázó számonkérésnek a sorsunk jó és rossz fordulatai miatt. A hálaadásban nincs helye viszonyítgatásnak, hanem boldog belátással mondjuk ki: egy értelme van az egész életnek, hogy Istennél legyünk mindig! Az ünnepben minden a maga helyére lép, és a veríték-szünetben szabadon felidézhetjük, hogy Isten kegyelme eszközölt ki számunkra minden áldást. És kimondjuk azt is, hogy az értelmes remény teljességgel Isten hűségén alapul.
A legtisztább ünneplés egyértelmű, ámuló, alázatos dicsőítés, hódolás az emlékező Isten előtt.
A helyes ünneplés érdekében hozza szóba a zsoltáros azt, amit az Isten után epekedő ember fohásza is felidéz, mikor fájdalommal panaszolja el, hogy a pogányok csúfolódnak rajtunk: „Hol van a te Istened?” (Zsolt 42,11) Ez a firtató gúnyolódás valójában önhittségbe rejtett kétségbeesés. Azok sértegetik vele a hívőket, akik rendelkezésre álló isteneket csináltak és csinálnak maguknak, kézzelfoghatóvá teszik a Felfoghatatlant, körbejárhatóvá a Határtalant, anyaggá a semmiből Teremtőt, hamisítanak magunknak Mindenhatót, röghöz kötik a Véghetetlent, és szétzüllesztik a szeretet törvényét. Protestál tehát a zsoltáros: állj Isten elé alázattal, fordulj el minden magabízástól, bálványtól! „Akik félitek az Urat, az Úrban bízzatok! Az ilyenek segítsége és pajzsa ő.” (Zsolt 115,11)
Az egyházatyák szerint akkor értjük jól ezt a zsoltárt, ha a 114. zsoltár folytatásaként olvassuk. Ez Isten nagyszerű tetteit idézi fel, amikor népe a pusztai vándorlás során csoda dolgokat tapasztalt: a tenger megfutamodott, a Jordán vize meghátrált, a hegyek meginogtak, a kőszirtből éltető víz fakadt. De nem a vándorló nép előtt, hanem Isten előtt. Ez a történelmi tapasztalat lényege: kegyelem volt minden. És ez a kegyelem megmarad Isten hűségében. Ezért tanította Augustinus ezzel a zsoltárral imádkozni az üldözött keresztyéneket.
A 78. zsoltár felidézi a pusztai vándorlás másik csodáját is: „És hullatott reájuk mannát eledelül (...). Angyalok kenyerét ette az ember, bőséggel vetett nékik eleséget.” (24–25) A szövetség népe nem szedhetett a mannából az Úr napján, mert az a megszentelés és megemlékezés napja volt. Akik megszegték, mert érdemmé akarták tenni az áldást, járandósággá a kegyelmet, öntelt hajszává a hitet, azok méreggé tették a mannát.
Az ünnep a kegyelem megszentelése – a szentelő Isten dicsőítése.
Ezért mondhatjuk bátran: egész életünk ünnepi készülődés. Köznapi munkánk is ezt célozza, és fáradozásunk békességért itt, a földi országban, fohászunk a munka áldásáért, hálánk a kenyér bőségéért, sóvárgásunk a közös élet öröméért, sóhajtozásunk a családi élet áldásaiért, Himnuszunk a nemzet boldogulásáért, igyekezetünk tiszta és szép méltóságunkért, esedezésünk a terhek könnyebbedéséért, esdeklésünk a sebek gyógyulásáért, ez mind-mind ünnephez vezet. Ez az angyalok kenyerének titka: ünnepbe érkezve felfedezzük, hogy az ünneppel is készülünk. Készülünk Krisztus országára, az isteni dicsőség felfénylésére, a feltámadás diadalára, üdvösségre. Készülünk mindig Istennél lenni.
A szerző lelkipásztor, a Dunamelléki Református Egyházkerület volt püspöke.