„Nem tehetem, hogy ne tegyem”

– Lelkészcsaládban született a két világháború között. Milyen volt „papgyereknek” lenni abban a korszakban?

– Egy kis faluban éltünk, Tiszaderzsen, Abádszalók mellett. Édesapám szerény falusi lelkipásztor volt, édesanyámmal nagy szeretettel neveltek engem és három testvéremet. Akkoriban nem tanulhattunk otthon, internátusba kellett mennünk, a debreceni Dóczy Leánynevelőbe írattak be a nővéremmel, de amikor az iskolát elérte a tuberkulózisjárvány, és Judit megbetegedett, elvittek onnan bennünket, és Miskolcra kerültem a Tóth Pál Református Gimnáziumba. Hálás vagyok azért az időszakért, mert ott ismertem meg azt a hittel teli légkört, amelyben az ember ránéz a másikra, és azt mondja: a testvérem vagy Jézus Krisztusban. Életem meghatározó személyisége volt kedves hittantanárom, Pap István, Pap László, a budapesti teológia dékánjának testvére. Közvetlen ember volt, nagy szeretettel nevelt bennünket a hitben, az ő ajánlásával jelentkeztem a teológiára.

– Mi indította arra, hogy a lelkészi pályát válassza?

– Egyszer az iskolában a bűn volt a hittanóra témája. Az óra előtt azt mondtam Pista bácsinak: „Tanár úr, kérem, ne tessék haragudni, nem tudok bemenni erre az órára. Én nem értem, nem tudom megmagyarázni, mi az a bűn.” Ő akkor elkezdett értem imádkozni: „Drága mennyei Uram, te látod ezt a kislányt, szeret téged, szereti az Úr Jézus Krisztust, odaadta az életét, a te utadon akar járni. Szánd meg őt, nyisd meg a szívét arra, hogy neki is vannak bűnei, és ezeket te már előre megbocsátottad az Úr Jézus Krisztusban.” Megdöbbentem, és elkezdtek folyni a könnyeim. Többek között ez a lelki élmény indított el, hogy szolgáljam Istent. Abban a korban voltam kamasz, amikor az ébredési közösségek megalakultak Magyarországon, Miskolc mellett nagyon sok lehetőség volt a szolgálatra, belekerültem ebbe a sodrásba. Hallottam, hogy a budapesti református teológiai akadémia keres női hallgatókat, akik szívesen jelentkeznek egyházi, gyülekezeti szolgálatra, és amikor érettségiztem, megbeszéltem Pap Istvánnal, hogy szeretnék én is oda menni. Az ő ajánlásával jelentkeztem, és fel is vettek.

– Ekkor választotta szolgálati területének a diakóniát?

– Édesapám lebénulása tett érzékennyé a szenvedők, a tehetetlenek iránt – valahogyan így kezdődött az érdeklődésem a diakónia iránt. Már a teológiai évek alatt kötelező volt gyülekezethez tartozni, gondolkodtam, hová menjek. Megtudtam, hogy a Salétrom utcában, ahol akkor még nagyon kicsi gyülekezet volt, keresnek valakit, aki szívesen látogatna betegeket. Jelentkeztem, így kerültem be a közösségbe és a diakóniai munkába. Olyannyira, hogy amikor már másod- és harmadéves voltam, ha szükség volt rá valahol, kikértek más gyülekezetek is erre a szolgálatra. A Kálvin téri gyülekezetből, ahol később beosztott lelkész lettem, például jelezték a teológiának, hogy szükség volna kórházi látogatáshoz ráérő hallgatókra – nagyon szívesen vállaltam, így kerültem közelebbi kapcsolatba a kórházakkal. Miután férjez mentem, a diakóniai szolgálatom Törökőrön folytatódott, ahol szintén beosztott lelkészként segítettem a férjem munkáját. Itt is nagy szükség volt a látogatásokra. Ekkor nyílt alkalmam arra is, hogy a betegeknek – kérésükre – a kórházakba engedéllyel vagy magánlakásokba vihettem a sákramentumokat. Isten úgy rendezte az én porszem életemet, hogy az úrvacsora mindig csodálatos lehetőség volt számomra arra, hogy a készenlét állapotában legyek testileg és lelkileg: „Itt vagyok, használj engem!” Nincs nagyobb élmény és ajándék annál, mint azt érezni, hogy előttem lép be valahová Jézus. Ezt mindig kértem is tőle: „Lépj be, mert ha te itt vagy, akkor könnyebben tudok szolgálni.”

– A férje lelkipásztorként a nyolcvanas évek közepétől a budapesti teológia gyakorlati teológiai tanszékének profeszszora volt, mozgalmas évtizedeket töltöttek együtt. Már teológushallagatóként megismerkedtek?

– Igen, de nem gyermekfejjel, hanem később, negyed-ötödéves korunkban kezdtük egymást megismerni. Boross Géza hihetetlenül energikus, talpraesett, végtelenül melegszívű ember volt. Amikor behívták katonának, megjelent a lányok coetusa előtt, kopogott, hogy velem akar beszélni: „Behívtak katonának, Márta. Semmi mást nem kérek, csak várjon engem viszsza.” Nagy szemekkel néztem rá: „Bocsásson meg, de milyen jogon várjam vissza? Még csak most kezdem megismerni.” „Mert ön lesz a feleségem” – válaszolta kedves határozottsággal. Szép diákkorunk volt, mindketten tudtuk, hogy közünk van egymáshoz, de hosszabb folyamat volt a másik megismerése, sokáig tartottam a három lépés távolságot. Ötödéves volt Gézám, amikor örömmel elfogadtam, hogy Isten végtelen szeretete őt rendelte mellém. Boldogan lettem a felesége, és hálás szívvel fogadtuk a gyermekeinket: Gézát, Mártát és Sándort – a lelkészi hivatást Géza fiunk folytatta.

– Lelkészként könnyebb volt a szolgálatában segítenie hitvesét, mint a más hivatású feleségeknek?

– Mindig meg tudtuk beszélni a szolgálatainkat, volt egymáshoz utunk, és ez nagy ajándék. Nem úgy éltük meg, hogy „én is végzem a magam feladatát, te is a tiédet, aztán majd valahol találkozunk”. Egy Urunk van, egyetlen valaki halt meg a kereszten értem, érte és mindenkiért. Ez tette a mi életünket is széppé és Isten iránti hálával telivé. Lelkészként természetesen könynyebb volt a szolgálatban is segíteni egymást. Hálás vagyok azért, hogy olyan családom volt, akik megértették, mivel jár ez a hivatás. Pedig nem egyszer, nem kétszer ott kellett hagynom a gyerekeket a nagymamával. Ha mennem kellett, sokszor ő fejezte be az öltöztetést. Könnyebb volt segíteni az uramat úgy, hogy tudtam, miből áll a szolgálat, mit jelent vadidegen helyre vinni úrvacsorát, ahol közben hallom, ahogy kiabálnak vagy káromkodnak a szomszédban, és azt is, hogy szabaddá kell tenni a lelkemet, a szívemet, a hitemet, hogy ne ezzel foglalkozzak. De Gézám is részt vett a diakóniában, ha kellett, tűzifát pakolt, ezzel segített valakinek. Mindketten mindenből kivettük a részünket. Szegények voltak, sok nyomorúsággal küszködtek a törökőriek abban az időben, 1964 és ’84 között, amikor ott szolgáltunk. Nem volt egyszerű megtalálni az utat hozzájuk, de Gézámnak sikerült. Úgy prédikált, hogy mindenki számára érthető legyen. Munkások lakta környék volt, de nem messze onnan modern lakások épültek, beköltözött egy értelmiségi réteg, amelyből elkezdtek jönni a gyülekezetbe mérnökök, közgazdászok is. Sokan, sokféle kíváncsisággal érkeztek közénk, és megtalálták egymással is a hangot. Ismertem, látogattam őket, és ők elfogadták mindkettőnk szolgálatát, nem tettek különbséget. Isten ajándéka volt a sok szeretet, amit ott kaptam. Akkoriban volt világi állásom is a lelkészi mellett, a 10. kerületi egészségházban voltam orvosírnok. Este a bibliaóráról akkor jöttek ki a gyülekezeti tagok, amikor hazaérkeztem, az uram kikísérte őket a trolihoz, és együtt vártak rám. A mai napig csak könnyes szemmel tudok arra gondolni, hogy engem várva ácsorogtak ott, a megállóban. Már a Ráday utcában laktunk, de a tősgyökeres tagok Márta napkor és Géza napkor mindig eljöttek hozzánk, egész kis törökőri gyülekezet alakult ki ott olyankor.

– A budapesti Ráday utca 28. életének meghatározó épülete, hiszen ide járt a teológiára, majd a nyolcvanas években a férje kinevezése miatt, később pedig egyedül lakott itt – egészen tavaly januárig, amikor a Ráday-kollégium leégése miatt végleg el kellett hagynia az otthonát. Hogyan élte meg ezt a nagy változást?

– Először, látva az összekuszált, kormos, elázott holmikat, az volt bennem, hogy „Uram, én még nem tudom kimondani azt, hogy mindent kárba veszni hagytam. De nem ezek a tárgyak fontosak, hanem az, hogy a szívem odaadtam neked.” Ez a belső szabadság. Annak az embernek a szabadsága, aki valóban letette az életét Isten kezébe. A tűz után kétszer voltam fenn a lakásban gyermekeim segítségével – csak így engedtek fel megnézni. A személyes tárgyaim, a fényképek, a férjem könyvei csodálatos módon sértetlenek maradtak, a tűz megállt a szobája ajtajánál. Nehéz volt ezt megélni, de óriási ajándék számomra, hogy megy tovább az élet – ahogyan átéltük ’44- ben, ’56-ban és most, 2019-ben is.

– A Kiss Ferenc-díj átadásakor elhangzott a méltatásában, hogy „nem szűnt meg aktívan tevékenykedni a diakóniai munkában”. Néhány hónapja a Kálvin János Református Idősek Otthonában él. Itt hogyan tudja megvalósítani ezt a szolgálatot?

– A tűzeset után örömmel vettem az egyház által felajánlott lehetőséget, hogy beköltözhetek a Kálvin János-otthonba. Szép, világos, napsugaras kis lakás, és nagyon sok kedves, segítőkész lakótárs és munkatárs fogadott. Nagyon hálás vagyok mindezért, és a szolgálatra sok lehetőségem van itt is. Bármikor lemehetek meglátogatni a betegeket, vagy ha úgy adódik, hárman-négyen zsoltárokat énekelünk azoknak, akik nem tudnak az ágyból felkelni. Nincs különbség a szolgálatok között, ha arról van szó, segítjük, támogatjuk egymást. Nem tehetem, hogy ne tegyem. Sosem erőszakosan, de ha látom, hogy szükség van rám, akkor miért ne segítsek? Ha valaki azt kéri, sétálok vele, nekem is jólesik mozogni. Sokszor kimegyek az udvarra is, ilyenkor kiteszek egy cédulát, hogy hol találnak meg. Ezek a lehetőségek arra valók, hogy kicsivel közelebb kerüljünk egymáshoz a hétköznapokban. Nem kell hozzá ünnepi alkalom, szent szöveg, néha elég, hogy együtt imádkozunk. Például amikor bejön az egyik itt lakó, hogy „Mártikám, tudsz velem együtt kicsit csendben lenni?”, és elcsendesedünk, imádkozunk azokért, akiknek itt és most szüksége van rá. Hatalmas ajándék és áldás ez nekem.