Isten szeretetéhez igazíthatjuk hátralevő életidőnket, amelyben a tagolást sokkal inkább sorsformáló személyes döntéseink adhatják, mintsem a naptári évek. Joó István újságíró újévi jegyzete.
Nagylányaim mosolyogva említették a karácsonyi asztalnál, hogy kicsit mindig összerezzentek gyerekkorukban, ha édesanyjuk, mikor rá került a sor a hajdani családi imádságban, azt (is) fohászkodta: „Nem tudjuk, Urunk, mi vár ránk az előttünk álló időkben, de köszönjük, hogy te akkor is velünk leszel…” Gyermekfejjel tehát leragadtak ott, hogy „nem tudjuk, mi vár ránk”, babonásan olyan sejtelem moccant bennük, hogy valami csapás most már biztosan közeleg ránk, rájuk.
Feleségem persze nagyon is helyesen ismeri el olykor az imáiban, hogy nincs rá biztosíték, hogy az adott időszakaszt – mint most a 2026-os esztendőt – megússzuk kisebb vagy nagyobb nehézségek, veszélyek, veszteségek nélkül, nem látunk ugyanis a jövőbe. De nagyon helyesen azt is tudatosítja magában és vele imádkozó családtagjaiban: minden Isten tudtával és a javunkra történik, Isten idevágó ígéretei szerint, amelyet az övéinek tett, hogy akármint alakul az új esztendő, betölthessük mindazt, amire elhívott minket.
A rajtunk kívülálló események tehát nem azért esnek, hogy egy-egy évünket kitöltsék jóval vagy rosszal, aszerint, hozzánk pártol-e a szerencse vagy sem. Isten szeretetéhez igazíthatjuk egész életidőnket, amelyben a tagolást sokkal inkább sorsfordító döntéseink adhatják, mintsem mondjuk a naptári évek.
Nem tudunk véglegesen berendezkedni egyik esztendőben sem, hiszen hamar át kell lépnünk a következőbe, mint ahogy a metrólépcsőn sem maradhatunk sokáig. Mégis: a jövőt az Ige meghallóiként és megcselekvőiként mi is munkálhatjuk a magunk szintjén. Kár volna újabb évhatárokat bevárni, ha az Ige most szólít meg: „Ma, ha az Ő szavát halljátok, meg ne keményítsétek a ti szíveiteket!” Vagyis nem ebben az esztendőben valamikor, hanem ma, amikor ez elér, akarja az uralomcserét, ma akar a királyommá lenni vagy a bennem már megalapított királyságát helyreállítani.
Ha engedek neki, akkor Isten gyermekeként fel-felröppenhetek a közönséges idő folyamából, azzal az önkéntelenséggel, mint egy sirály teszi a Dunán. Hiszen ott van nekünk, hívőknek már most az a szent, örök jelen idő is, amelyben újra-újra felüdülhetünk és megvigasztalódhatunk. Nem túlzás ez, mert Jézus maga mondja, „Aki hisz a Fiúban, annak örök élete van.”
A „tárgyév” eseményeiről a nemzet vagy az emberiség vonatkozásában se tudunk még biztosat. A Jelenések könyve lenyűgöző és lényegileg ismerős látomásaiban ugyanakkor körvonalazódik, hogy összességében mi várhat itt a földön ránk. Semmi olyan, ami kimozdíthatatlan alap lehetne bizakodásunkhoz. De bizakodásra van mégis elég – mennyei – ok, a Szentírás utolsó lapjain mindennél világosabb ígéret! Ezek nyomán méltán remélhetjük, hogy minden történelmi végvonaglás, a birodalmi szörnypofák, amelyeket próbálgat az idő, végül nem a Rossz végső győzelmét hozza el. Ellenkezőleg: minden a megváltó Úrjézus dicsőséges eljövetelére mutat, azt készíti elő!
A földi idő nem hozhatja végleges megsemmisülésünket, de nem is örök. A földi idő maga nem azonos azzal a kárhozathoz vezető széles úttal sem, amiről Jézus intve beszél. Járhatunk az időben s a történelem viharaiban akként, amire a korintusiaknak írt második levélében Pál is buzdít: „Mi pedig, miközben fedetlen arccal, mint egy tükörben szemléljük az Úr dicsőségét mindnyájan, ugyanarra a képre formálódunk át az Úr Lelke által dicsőségről dicsőségre.” Ez bizony már az újjászületésünkre következő megszentelődésünkről szól...
„Mit vált ki belőlünk, hogy durvul a kampány, illetve hogy nem ismeri el a politikai osztály egyik fele sem, hogy szinte egyként felelős ebben?”
Azt kellene kémlelni futurológia helyett, hogy éljük-e az utóbbit. Járunk-e a Jézus iránti engedelmesség ösvényén? Így léptünk-e át az imádság egyház által meghirdetett évébe? Nos, tesztelhetjük ezt azzal, vannak-e 2026 legelején egyéni és közösségi imádságaink. Tesztelhetjük aztán azzal is, hogy az elkövetkező hónapokban miként viszonyulunk az idei országgyűlési választások közelgő napjához. Mit vált ki belőlünk, hogy egyre durvul a kampány, s nem ismeri el a politikai osztály egyik fele sem, hogy egyként felelős ebben?
Az egyik pólusban némelyek azt tartják a választási küzdelemről, hogy minden megengedett a csaló, lopó, álkeresztyén rendszer lebontása céljából. A másikban meg egyesek aszerint választanak hangnemet: a társadalomnak és benne a bizonytalan szavazók körének ma már eleve ilyen a szellemi-kulturális színvonala, ezért leszállított nívón kell kommunikálni, de majd ha megnyerték a választást, „újra” lesz keresztyén beszédmód… Hm, aki ezek valamelyikét aggálytalanul elhiszi, annak már a politika egyik pólusa a vallása. Eszerint gondolkodik és szól hozzá a közügyekhez – akarom mondani kommentel, akár gyűlölködve. Szomorú teszteredmény az ilyen.
Az igazán keresztyén ember nem térhet át Jézus Krisztustól – aki „nem e világból való” országát munkálja mindannyiunk érdekében – a híveivel szemben már-már vallási követelményeket támasztó, szavazatmaximálásra hajtó politika imádásához. Érveljen, vitázzon bár, de tisztességesen tegye. És hát, persze, megújított értelme szerint mérlegelve mindenképp szavazzon a földi ország irányítóiról. De még ha Don Quijote-nak számít is a világ szemében, elsősorban azért harcoljon, hogy érezze és maga körül éreztesse Jézus Krisztus mindennél meghatározóbb valóságát! Ezzel tehet, tehetünk a legtöbbet „a város jólétéért”, a hazáért.
A többit bízzuk a személyes életünkben mindig kegyelmesnek tapasztalt Megtartónkra.
