Nem túlélni, hanem megélni az adventet

Várakozással megérkezni valahova, megállni néhány perc vagy óra erejéig és megszabadulni a zakatoló gondolatoktól, vagy épp úton lenni valamerre, végül pedig megtapasztalni a beteljesedést. Kell ennél több?! A fogyasztói társadalom szerint nagyon is, csak közben a különféle ingerek miatt egyre gyakrabban elszalad mellettünk a lényeg – vagy éppen mi rohanunk el az igazán fontos dolgok mellett. Alapvetően ez a fajta kettősség adta az ihletet ahhoz, hogy leüljünk beszélgetni Kiss Paszkállal, a Károli Gáspár Református Egyetem (KRE) habilitált egyetemi docensével. A KRE Pszichológiai Intézetének oktatója az interjú egyeztetése során megállapította, hogy nehéz a téma, ugyanis – ahogy az élet számos vetületéről – mindenkinek van már erre a kettősségre egy jó magyarázat a tarsolyában, de mégis látott a beszélgetésben fantáziát. Amikor találkoztunk, máris azzal kezdődött a diskurzus, hogy a várakozás önmagában egyfajta jövés-menést feltételez, vagyis mindig változással jár.

Kiss Paszkál szerint a tényleges kérdés, hogy a változások forgatagában előre tudunk-e vetíteni magunknak és a hozzánk közel állóknak is egy fontos eseményt, programot, egy szent ünnepet, fel tudjuk-e magunkat készíteni a megünneplésére. Ez a kérdés aktuális mai felgyorsult világunkban, ami dinamizmust is magában hordoz – hangsúlyozza az oktató, hozzátéve, hogy ünnepeink esetében jelen van a változás és várakozás is. A Jézus földi életének kezdetéhez és végéhez kapcsolódó két legjelentősebb ünnepünket is megelőzi a várakozás, a felkészülés. Adventben ilyen ünnepi készülést élünk meg, de a húsvéti böjtben is a várakozás, a felkészülés élményét tapasztalhatjuk meg. Mindezekkel párhuzamosan viszont – a társadalom széles rétegét vizsgálva – az előbbi gondolatokkal homlokegyenest ellentétes, olyan szempontok is felmerülnek, mint az ajándékok utáni rohanás, a zsúfolt üzletek, plázák, a fokozódó stressz vagy éppen az év végi hajtás a munkahelyeken. Nincs itt valami ellentmondás? – teszem fel a kérdést beszélgetőpartneremnek.

Kiss Paszkál első reakciója egy határozott „de”, amit rögtön kiegészít azzal, hogy van ebben egy szép feszültség, hiszen egyfelől jelen van a széttartó cselekvés, a szétszakítottság, megosztottság, az életünk felosztódása, ami kaotikussá tud válni, de – és ebben rejlik a szépsége – a változás konvergálhat valami olyasmi felé, hogy a különféle elvárásokat, cselekvéseket össze is rendezhetjük, és kereshetünk egy belső fókuszt. Ebben az esetben pedig lehet, hogy az életünk sok apró teendőjét, eseményét már nem széteső szálakként, hanem egy összefűzött kéveként tudjuk megélni, amit akár meg is kötünk mondjuk a gyertya meggyújtásával vagy az adventi elcsendesedés alkalmaival, az imádsággal.

Mire feltettem volna újabb kérdésem, az egyetemi oktató újabb példát oszt meg velem, ez pedig az adventi naptár. – Napról napra haladunk előre, és nem egyszerre nyitjuk ki az összes kis fiókot, hanem lépésről lépésre követjük a napokat – magyarázza. Ezzel kapcsolatban Kiss Paszkál felidéz egy neki kedves emléket, amikor a hittanosokkal azt a történetet beszélték meg, amiben Jézus az emmausi tanítványokkal együtt sétál, kérdéseivel tanítva, bátorítva őket. Akkor a kísérésnek, az együtt mozdulásnak az öröméről is tudtak beszélni. Mert ajándék az is, amikor várunk valamire, valakire, hogy eljöjjön hozzánk, és közben azt vesszük észre, hogy már velünk is van, barátként mellénk állt a várakozásban.

Lehet, hogy a fogyasztói társadalom kedvezőtlen hatásai egyre inkább háttérbe szorítják az adventi várakozás tényleges megélését, és ez a kettő egyre inkább egymásnak feszül? – merül fel bennem a kérdés. A KRE oktatója ezzel kapcsolatban az ó- és újember hasonlatával él: a régi az új ember ellentéte. De mi történik akkor, ha ezt úgy fogjuk fel, hogy nem arról van szó, hogy egyszerűen hátat fordítunk a világnak, hanem arról, hogy új emberként is belátjuk, hogy mi valójában gyarlók vagyunk és a világ részei? Tehát mi vagyunk ott a plázákban, a ruhaboltokban vagy éppen a könyvesboltokban. Ezt a fajta ellentmondást Kiss Paszkál egy belső feszültségként értelmezi. Egyfelől a vonzódás a materiális, hiányokat kielégítő viselkedés felé, de ott van az emberi lét felemelkedő, a végső igazságot kereső, szeretetet megtaláló elmozdulása is, és nem fordítunk hátat egyiknek vagy a másiknak, hanem megéljük és megpróbáljuk a kettőt egyensúlyba állítani.

Ilyenkor lélekben készülünk karácsony ünnepére, és ezzel megnövekszik az igény az elcsendesedés, a befelé fordulás iránt. Reformátusként azonban ugyanúgy ott motoszkál a fejünkben, hogy milyen ajándékot vegyünk a szeretteinknek, és ezeket mikor, hogyan szerezzük be. Adódik a kérdés, hogy hogyan tudjuk szabályozni akár a hitünk segítségével azt, hogy ne a zaj, hanem inkább az elcsendesedés, az önreflektálás és a várakozás felé tudjunk mozdulni.

– Ha jobban belegondolok, akkor ez is egy kettősség, egyszerre elmélyülünk, és fölfele is tekintünk. De én ezt nem állítanám egyértelműen szembe a kifele fordulással, hiszen a találkozáshoz szükség van egy kapcsolatra. Ehhez pedig kell a másik fél vagy éppen a Jézushoz való kapcsolódás, és sokszor tapasztalhatjuk azt is, hogy a szeretteinkben meglátjuk Jézus arcát. Ebből a szempontból advent a közeledés ünnepe is, közeledünk valamihez, valakihez, előbbi az élmény, utóbbi pedig, akit várunk, akivel találkozunk – fejti ki a pszichológus. – Az egyén szintjén felmerül a kérdés, hogy tudunk-e, akarunk-e csendben lenni? Hiszen bármilyen befelé fordulás, önreflexió csakis így lehetséges. Ha körbenézünk a környezetünkben, akkor gyakran azt látjuk, hogy mindig valamilyen zajforrásnak vagyunk kitéve, mintha már nem is tudnánk csendben lenni, mintha félnénk az üresjáratoktól. A kapcsolataink a belső csendben is velünk vannak, sőt itt érnek, fejlődnek igazán. Modern világunkban a szeretteinkre is elsősorban a közös programokon, megélt eseményeken keresztül gondolunk – mutat rá a szakember.

– A most olyan divatos szelfik sokszor extrém helyzetben, vicces, figyelemfelkeltő módon ábrázolnak minket és a velünk levőket egyaránt. Ha adventben egy lépéssel hátrébb lépünk ezektől a felszínes eseményektől, akkor lehet, hogy a számunkra fontos személyeket is más színben látjuk. Talán észre sem vettük a kitartó szeretetüket, a nekünk nyújtott biztonságot, természetesként könyveltük el a támogatásukat. Az is lehet, hogy egy felszínes konfliktus terelte el ezekről a számunkra alapvető fontosságú tulajdonságaikról a figyelmünket. Nem láttuk meg a hozzánk szeretettel fordulók kritikájában, hogy azt értünk és nem ellenünk fogalmazták meg – véli a pszichológus, aki szerint advent lehetőséget ad arra, hogy imádságos csendben hátrébb is lépjünk a mindennapok forgatagából, rátaláljunk ezekre a rejtett kincsekre, a kapcsolati erőforrásaink felszín alatti gazdagságára. – A csendességben van idő és tér, hogy ezekre felfigyeljünk és hálával feleljünk is. Ennek a hálának pedig építő ereje van. Erősíti a kapcsolatainkat, ha ezt a mélyebb tapasztalatot vissza tudjuk tükrözni a válaszainkkal, a saját viselkedésünkkel a szeretteinknek. Advent várakozásában, készülődésében a meg-megélt csendesség nem fordít el ezért feltétlenül a világtól, inkább újabb és újabb ajándékot ad azáltal, hogy másként tudunk a kapcsolatainkra, mindennapi életünkre tekinteni, mintha egy lelki adventi kalendáriumot nyitogatnánk – magyarázza Kiss Paszkál.

– A külső látványosság sem feltétlenül áll ellentétben a belső csenddel – teszi hozzá sietve. Az egyetemi oktató példaként említi, hogy nemrég megjelent a hír, amely szerint Európa első számú adventi vására lett a Budapesten, a Szent István-bazilika előtt található rendezvény. Úgy véli, biztosan azért ítélték a legjobbnak, mert közösségi élményt nyújt, fényt ad a sötétben, egy látványosság, ami felhívja a figyelmet mindarra, ami emberi. Az e világi erőfeszítéseink vannak benne, de az is, hogy mi képesek vagyunk felmagasztosítani az együttlét hangulatát. – Ez a látványosság része a közös adventi ünnepeinknek, de amikor az adventi időszakra gondolok, akkor azt is látom, hogy sok református közösségben valószínűleg ez az elmélyülés ideje is – mondja, hangsúlyozva, hogy az advent magában hordozza az intimitás és látványosság kettősségét is.

– Bár a látványosság része az életünknek, de ne veszítsük szem elől az intimitást – teszi hozzá. – Vagy legalább ne engedjük, hogy a látványosság fénye elhomályosítsa azt, hogy közben vannak személyes találkozásaink, vagy vannak kis közösségekben megélt közös ünnepek, élmények, például az evangelizációs alkalmak, ahol a Biblia is előkerül, alapvető tájékozódási pontot adva, ami talán meglepetéssel is szolgál, így emelve ki a mindennapok forgatagából – fogalmaz Kiss Paszkál.

De miért is fontos emlékeztetni az ünnep üzenetének a lényegére? A pszichológus megjegyzi, hogy az ünnephez hozzátartozik a külön idő és helyszín, ahol és amikor megüljük az ünnepet. Az advent érdekessége szerinte abban is rejlik, hogy sokféle helyen – otthon, templomban vagy éppen a köztereken – is ünneplünk, de az ünnep ideje kötött. Ritmusa van, amivel kicsit alkalmazkodik is a mindennapi élmények sokféleségéhez, de ellenpontját is tudja adni ezeknek egy-egy kiemelt időponttal. A karácsony előtti négy hét és ennek is főképp a vasárnapjai, az Úr napjai lehetnek ilyen ritmust adó ellenpontok, amelyek segítenek megélni adventben a várakozást, az önmagunkra tekintő felkészülést, az új ember felé mutató változást. – Szerintem ez így rendben is van, mert így tudunk rá megkülönböztetett figyelemmel, szent időként gondolni. Visszautalva a társadalmi változásokra a kérdés viszont adott, hogy mennyire marad meg advent üzenete a modern világban – veti fel a KRE oktatója.

– Nem fenyegeti különösebb veszély, ha úgy gondolunk rá, hogy egy hitét igazán megélő közösség a saját ünnepi alkalmait ünnepeli meg. Az viszont már egyáltalán nem biztos, hogy általános társadalmi ünnepnek is megmarad – vélekedik Kiss Paszkál. – A gyertyagyújtás széles körben átélhető, szép gesztus, mert a fény, a meleg, a gyertya lángja, annak életszerűsége, a lélekhez való kapcsolódása valószínűleg sok mindenkinek megmozgatja az érzéseit, gondolatait. Ezért fontos lesz talán a jövőben is, hogy nyilvánosan gyújtsuk meg a gyertyákat, de az igazán fontos az, hogy a közösségek belül élik meg mindezt. Sőt azt mondom, hogy még inkább ott kell megélni, hiszen így tud az üzenet kifelé is sugározni – teszi hozzá. Kiss Paszkál úgy gondolja, hogy szükség van nyilvános gesztusokra, de ha nincs mögöttük egy közösség, amelyik mindezeket belül is megéli, akkor igazából ezek amolyan cirkuszi mutatványok maradnak, és akkor üresedik ki az ünnep. A pszichológus szerint a jó, átélhető és fenntartható adventhez nem tömegek kellenek, hanem az a hitét megélő, összetartó közösség, amelyik érti, megnevezi és meg is ünnepli azt.