„Nem velünk kezdődött, nem is velünk ér véget” – múlt és jövő találkozása Galambokon

Csupán egy pár perces séta választja el a gyülekezeti házat a település református templomától. Mihelyt belépünk az otthonos kis templomba, rögtön elhangzik: – Nálunk mindenki református volt! – idézi fel családja múltját Borbás Árpád, aki hosszú évek óta tölti be a gondnoki tisztséget. A családi gyökerekből kiindulva megtudjuk, hogy édesapja is gondnok volt a településen, édesanyja pedig evangélikusként református családba házasodott. – A reformátusság nálunk nem választás kérdése volt, hanem természetes közeg. Ebben nőttünk fel, ez határozta meg az életünket – hangsúlyozza.

Amikor arról faggatjuk, miként választották meg a gyülekezet elöljárójának, mosollyal az arcán válaszol: – Mondhatni, én következtem a sorban. Amikor huszonöt év után hazaköltöztem a faluba, a presbiterek kértek fel, hogy vállaljam el. Az idősebb gondnok akkor már nem tudta továbbvinni a szolgálatot, így az rám hárult. Nem volt nagy kérdés: a család, a közösség, az elődök példája kötelezett – emlékezik vissza Borbás Árpád. Ez a tisztség számára nem csak adminisztratív feladat: – Szervezek, intézkedek, figyelek mindenre. Ha kell, füvet nyírok, ha kell, templomot takarítok. Ez nálunk nem cím, hanem felelősség – magyarázza.

A galamboki reformátusság történetét is szívén viseli: – Nem ez itt az első templomunk. Egykor a református temető dombján állt, mígnem a törökök lerombolták – idézi fel a hetvennégy éves gondnok. A mostani istenháza százhatvan éve épült a közösség összefogásával. – Nekem még édesapámék mesélték, milyen nehezen készült el, de mindenki hozzátette a maga munkáját és anyagát. Ezért is olyan nagy kincs nekünk ez az épület – hangsúlyozza Borbás Árpád.

Borbás Árpádnak a reformátusság nemcsak felekezeti hovatartozást, hanem életformát is jelent: – A reformátusságban én mindig egyfajta nyitottságot éreztem. A munkám során – sofőrként – sokszor kerültem krízishelyzetbe, és visszagondolva mindig azt látom, hogy a Jóisten valahogy átsegített – vallja a gondnok.

Amikor a nehézségekről kérdezzük, elmondja, hogy a hatvanas években villám csapott a templomtoronyba, jelentős károkat okozva, de a közösség nem hagyta magát, és helyreállította az épületet. Az igazi kihívás szerinte mégis a létszámfogyásban mutatkozik meg. – Volt idő, amikor százhúszan is voltunk a templomban. Most jó, ha tizenöt-húszan összejövünk egy-egy alkalommal. A fiatalok elmentek, és a sok vegyes házasság miatt a gyerekek már nem maradtak reformátusok. Katolikus családokba születtek, és úgy nevelkedtek. Így több nagy református család teljesen eltűnt – magyarázza az okokat fejtegetve.

A gyülekezet életében jelentős mérföldkő volt a tavalyi, amikor a templom fennállásának 160. évfordulóját ünnepelték. – Háromszázan is összegyűltünk, idősek, fiatalok. Érezni lehetett, hogy van közös múltunk, van mire emlékeznünk. Emléktáblát is avattunk. Nekem ez megerősítésként szolgált: a gyülekezetünk kicsi, de élő – elevenítette fel Borbás Árpád örömmel ezt a különleges alkalmat.

A galamboki reformátusok jelenlegi lelkipásztora, Bertók Dániel öt éve érkezett a közösségbe. Saját bevallása szerint soha nem kereste tudatosan, hogy hova kerüljön, inkább Isten vezetését követte. – Én úgy szoktam mondani magamról: ökör vagyok, amit az Úristen befogott. Ő fogja az istrángot, én meg húzok. Nem azt nézem, hogy én hova szeretnék menni, hanem hogy hova állít az Isten. És ha odaküld, megadja a szükséges fegyverzetet is – fogalmaz a lelkipásztor, aki első alkalommal még gyakornokként érkezett a községbe, amikor helyettesítenie kellett, míg a valódi fordulat 2020-ban jött el, amikor családjával beköltöztek a parókiára. – A szolgálat örömével jöttem, és rögtön éreztem a nyitott szíveket. Már akkor is szeretettel fogadtak, és ez azóta sem változott – mondja.

Bertók Dánielnek a gyülekezet megnevezése – missziói egyházközség – nem pusztán egyházszervezeti kifejezés. – A misszió azt jelenti, hogy elvinni az evangéliumot nemcsak szóban, hanem az életünkkel. Jézus Krisztus lelkületét kell bevinni azokba a közösségekbe, ahol jelen vagyunk. Ez a mi közös küldetésünk: nem a túlélésünk kulcsa, hanem az életünk értelme – hangsúlyozza a lelkipásztor. Ezért tartja fontosnak, hogy a gyülekezet ne csak a templomban legyen jelen, hanem a községben is. A galamboki gesztenyésnap például egy olyan, nagy hagyományú, évente megrendezett fesztivál, ahol mindig bemutatkoznak. – A templom eldugott helyen áll, de mi szeretnénk kint is jelen lenni, az emberek között. Hisszük, hogy azt a keveset, amit adni tudunk, Isten megáldja, és abból elég lesz – teszi hozzá.

Amikor további galamboki tapasztalatairól kérdezzük, Bertók Dániel elmondja, hogy a koronavírus-járvány idején különösen megmutatkozott a gyülekezet kitartása. – Lehet, hogy az országban egyedülálló módon, de mi száz százalékban folytattuk a jelenléti istentiszteleteket. Bár kis közösség vagyunk, de egy tízfős kemény mag mindig itt volt – jegyzi meg a lelkész.

Szeptember 21-én, amikor a Kossuth rádió élőben közvetíti az istentiszteletet a galamboki református templomból, az egyház egészében is az ifjúság vasárnapját ünneplik. Bár a gyülekezetben kevés fiatal van, a lelkipásztor elmondja, hogy a közösség vezérigéje alapján fog prédikálni: – „Mindeddig megsegített minket az Úr!” (1Sám 7, 12) Ez ugyanis magában foglalja a múltat, a jelent és a jövőt. A fiatalokhoz pedig úgy lehet közel kerülni, ha odafigyelünk rájuk, meghallgatjuk, komolyan vesszük őket és a kérdéseiket. Nem a mi válaszainkat kell rájuk erőltetni, hanem segíteni, vezetni őket, hogy a krisztusi úton megtalálják a saját válaszaikat – hangsúlyozza a lelkipásztor, aki szerint az is fontos, hogy ne a gyülekezethez, hanem Jézushoz hívjuk őket. – Ha nálunk találják meg a közösséget, örülünk neki. Ha egy egyetemi gyülekezetben, annak is. A lényeg, hogy odataláljanak az élő Krisztushoz – fogalmaz.

Bertók Dániel számára a fiatalokkal való kapcsolatban a személyesség jelenti a kulcsot. – Legutóbb a Csillagpont fesztiválon azt tapasztaltam, ha őszintén beszéltem a saját hibáimról, mélypontjaimról, a fiatalok maguk kerestek meg, és valóban komoly témákról akartak velem beszélni. Ezért vallom, hogy az első lépést mindig a lelkipásztornak kell megtennie – osztja meg tapasztalatát.

A közösség legfiatalabb tagja Bodor Rebeka egyetemista, aki sokáig minden vasárnap jelen volt az istentiszteleteken. – Legfiatalabbként sem éreztem magamat soha kívülállónak. Amikor gimnazista koromban elkezdtem rendszeresen templomba járni, azonnal befogadtak. Mindig megkérdezik, hogy megy az egyetem, mit tanulok, érdeklődnek irántam. Ez nagyon sokat jelentett – mondja. Számára a hit nem csupán a templomba járásban nyilvánul meg. Saját bevallása szerint mostanában ritkábban jut el, de minden reggel imádkozik, és igyekszik Istennek tetsző módon élni. – Másokkal jót tenni, segíteni: számomra ez a hit hétköznapi megélése – vallja Rebeka. A helyi közösségben különösen a lelkipásztor stílusát értékeli: – Dani tiszteletes fiatalosan, lendületesen prédikál. Jó őt hallgatni, feldobja a napomat – hangsúlyozza.

Az ifjúság vasárnapjának céljáról, üzenetéről beszélgetve kifejti, hogy szerinte miért fontos, hogy az egyház ráirányítsa a reflektorfényt a fiatalokra. – Sokan azt hiszik, csak az idősek járnak templomba. Pedig itt is előfordul, hogy unokákat, gyerekeket hoznak, és jó lenne, ha mindenki látná, hogy ez nem ciki, hanem ettől válunk egy közösségé – fűzi hozzá. Ugyanakkor nem hallgatja el azt sem, hogy a saját korosztályában alig akad, aki rendszeresen eljárna istentiszteletre. – A legtöbben azt gondolják, hogy felesleges, időpazarlás. Vannak, akik egyenesen traumaként élték meg a hittanórákat, és emiatt távolságot tartanak. Sokan igyekeznek más módon kihasználni a hétvégét, ezért nem mennek el templomba. Időnként nekem is nehéz beilleszteni, de mégis törekszem rá, mert tudom, hogy feltölt – említi saját döntésének okát. Elmondása szerint a saját életében több alkalommal megtapasztalta, hogy mekkora támaszt nyújt a gyülekezet a nehéz helyzetekben: – Érettségi előtt például nagyon feszült, stresszes voltam, de a közösség végig bátorított, szurkolt. Jó volt érezni, hogy mellettem állnak és tudják, mi zajlik bennem – idézi fel.

Kissné Hegyi Zsófia presbiter visszatekintése egyszerre nosztalgikus és reményteljes. – Sokat változott a gyülekezet az évek során. Édesanyám idejében még rengetegen voltunk, ők sütöttek-főztek a rászorulóknak, a szeretetotthonoknak, vitték Sopronba, Kőszegre. Zajlott az élet, volt összefogás a gyülekezetben – meséli. Az akkori bőséget a mai állapothoz hasonlítva szomorúan jegyzi meg: – Mostanra megfogyatkoztunk. Nem születnek gyerekek, a fiatalok máshova mentek tanulni, dolgozni, és sokan nem térnek vissza. Ezért nincs akkora pezsgés, mint régen – állapítja meg. Azok azonban, akik maradtak, hűségesek. – Ez a kis csapat nagyon összetartó. Ha takarítani kell, szervezni, vendégeket fogadni, mindig számíthatunk egymásra. Ez a közösség most kisebb, de biztos támasz – hangsúlyozza a presbiter. A vonzerejüket mutatja, hogy más felekezetekből is jönnek át hívek, sőt nemrég keresztelőt is tartottak. – Előfordult, hogy más felekezetű szülők hozták hozzánk a kisfiukat megkeresztelni. Ennek azért örültem, mert szerintem azt jelzi, hogy a református közösség nyitott és befogadó. Itt mindenkit szeretettel várunk – osztja meg.

A lelkipásztorról szólva Kissné Hegyi Zsófia is a közvetlenséget emeli ki: – Nagyon szeretjük Bertók tiszteletes urat, nemcsak mi, reformátusok, hanem a katolikusok is. Minden rendezvényre elvárják, meghívják, el is szokott menni, és nekünk rendszeresen gratulálnak, hogy milyen jó papunk van – idézi fel. A presbiter asszony hite nemcsak a templomhoz kötődik, hanem a családi élethez is. – Az unokáim mind itt lettek megkeresztelve – mondja, hozzátéve, hogy ő maga is igyekszik továbbadni mindazt, amit a szüleitől kapott. – Édesanyám petróleumlámpa fényénél olvasta nekünk a Bibliát. Ezt sosem felejtem. Én is tanítom az unokáimnak az imádságokat, verseket. A nyugdíjasklubban is kérik tőlem: „Írd le nekünk ezeket, olyan szépek!” – magyarázza Kissné Hegyi Zsófia.

Amikor Galambok református közösségének jövőjét hozzuk szóba, Bertók Dániel mosolyogva annyit felel: – Ezt én is keresem, de mindig az a reménységem, hogy nem velünk kezdődött itt a gyülekezet, és nem is velünk ér véget. A feladatunk most az, hogy megéljük az evangéliumot, beleéljük a körülöttünk élők életébe, és engedjük, hogy az Úristen használjon minket.