Nemesítés alatt

Azt mondja, hogy egy percig sem kell gondolkodnia, melyik ige határozta meg az életét.

Kisgyerekként megigézett nagyapám könyvtárából egy képes csillagászati könyv, ezért sokáig csillagász akartam lenni. Egy idő után azonban rájöttem, hogy nem a rémisztő sötétségben kell keresnem a helyem. Bibliaolvasó gyerek voltam, és egyszer trombitaszóként harsant fel számomra egy ige a Timóteushoz írt második levélből: „…hirdesd az igét, állj elő vele, akár alkalmas, akár alkalmatlan az idő, feddj, ints, biztass teljes türelemmel és tanítással” (2Tim 4,2). Tizennyolc évesen ez az ige hozta a fordulópontot az életemben. Egyszer s mindenkorra megmondta az Örökkévaló, hogy lelkésznek szán, és ebben soha nem inogtam meg. Lelkész édesapám hiteles minta volt számomra. Nehéz korszakban volt lelkipásztor, hiszen a kommunizmusban 1963-ig embereket akasztottak. Édesapámnak úgy kellett megszólalnia a szószéken, hogy az igazságot mondja, mégis életben maradjunk, hiszen föl kellett nevelnie öt gyereket.

A hitet készen kapta gyerekként, de úgy tartják, hogy felnőttként is meg kell dolgozni érte.

A lélektan szépen föltárja, hogy milyen lépcsőfokai vannak a hit növekedésének. Hiába kapunk életpéldát a szüleinktől, a magunk hitét személyesen kell megküzdeni. Ez alól az sem kivétel, aki hívő családba születik. Én már úgy léptem a felnőtt életbe, hogy tudtam, mit akarok, és helyükön voltak az alapkövek.

Azt mondta egyszer, hogy a Biblia magasabb életet képvisel. Mi ez a magasabb élet?

Az ember isteni származású, az Örökkévaló szeretete által lettünk. Nem a véletlen rakta össze a tízmilliárd agysejtünket, amelyekkel példátlan módon tudunk gondolkodni. Hiába csodálatosak a delfinek és az oroszlánok, Toldit egyik sem tud írni.

Az egyik igehirdetésében a tudatos életről beszél, és arról, hogy vigyük végig az életünk dolgait, hiszen nem lehet valamibe folyton csak belekezdeni. Mi az a fontos dolog, amit végig tudott vinni az életében?

Az igehirdetés. Az életünk középpontja az istengyermekségünk. Krisztusban nem vallásos dekorációt kapunk, és aki az ő megszabadítottja, az nem szolga többé. A magasabb élet szabadságot jelent, azt, hogy nem vagyok rabszolgája a munkának, a szenvedélyeknek, a félelmeknek.

Sosem küzdött ilyesmivel?

Dehogynem! Néha még ma is küzdök, azonban a normális, egészséges, érett felnőtt ember már legalább ötvenegy százalékban megoldotta az életének a problémáit. Aki negyven felett még azzal küszködik, hogy nem tud egyenesbe jönni a szüleivel, az a munkáját sem tudja majd rendesen végezni, illetve a párkapcsolata sem lesz felhőtlen. Isten mellénk rendeli a párunkat, hogy legyen a jobbik énünk, védangyalunk vagy a mentorunk.

Ezek közül melyik címke illik az ön feleségére?

Nagyon köszönöm, hogy ezt kérdezi, mert hálás vagyok, hogy a feleségem szilárd pont az életemben és egyenrangú szellemi társam. Ha leírok egy mondatot, érti a konnotációkat, a bibliai párhuzamokat. Jókat tudunk beszélgetni és hatalmasakat nevetni. Miközben a karantén alatt sokan egymás agyára mentek, mi azt éreztük, hogy Isten számukra ajándékot adott azzal, hogy számos új gondolattal és felismeréssel gazdagíthattuk egymást még 48 év után is. A feleségemet nevezhetném a védangyalomnak is, mert sok butaságtól visszarántott, amikor meggondolatlanul cselekedtem volna.

Most meglepett. Úgy gondoltam önről, hogy mindent higgadtan végiggondol. Mondana egy példát, hogy mitől óvta meg a felesége?

Amikor Edinburgh-ben töltöttem egy évet az Egyházak Világtanácsa ösztöndíjasaként, felajánlották, hogy végezzem el ott a doktori iskolát. Ez azt jelentette volna, hogy szakítok Magyarországgal és disszidálok. Döntenem kellett, hogy a külföldi egyetemi karriert választom, vagy hazajövök a kínlódó kis Magyarországunkra. A menyasszonyom akkor nem is a szavaival, hanem a komolyságával, a közös jövőnk lényébe rejtett ígéretével „hazahozott”. Neki köszönhető, hogy itt éltem le az életemet, és a Magyarországi Református Egyházban szolgáltam. Soha nem hagytam el a hazámat, holott sok lehetőség adódott erre. Amikor 1973-ban hazajöttem a külföldi ösztöndíjról, bizony sok barátom bolondnak tartott. Sosem bánta meg, hogy hazajött? Egy pillanatig sem! Jól ismerem a világ számos pontját Angliától Amerikán át Ausztráliáig, de Magyarországnál izgalmasabb hellyel még nem találkoztam.

Mi az az izgalom, amely máshol nincs, csak itt?

Úgy érzem, hogy félig balkáni viszonyok uralkodnak nálunk, hiszen félúton vagyunk Bécs és Isztambul között. Az életünk része a keresztyénség ezeréves hagyománya, ugyanakkor megtalálhatók a Nyugat és a Kelet erői is. Annyi minden van ebben a kis országban, és annak az ellenkezője is. Nem múltak el nyomtalanul a történelem nehéz időszakai, a hazánk nem „rózsákkal párnázott pihenőszék”, itt intenzíven történnek a dolgok. Nagyszerű embereket és ügyeket látok, a lehetőségekért pedig meg kell küzdeni. Például nem könnyű lerobbant tűzoltólaktanyából minőségi református gimnáziumot fölépíteni.

Márpedig önök ezt megcsinálták Szentendrén 1999-ben. Mi motiválta ebben?

Nem mindenki hitt abban, hogy elkészülhet az iskola, Isten azonban megadta, hogy szinte a semmiből létrejöjjön a Szentendrei Református Gimnázium, amely mára a száz legjobb középiskola közé verekedte fel magát. A nálunk érettségizők több mint 96 százaléka egyetemen folytatja a tanulmányait. Úgy láttam, hogy Magyarország talpra állásához nemcsak ügyes gazdasági kormányzásra van szükség, hanem új értelmiségre, gondolkodó emberekre, ehhez pedig jó alapok szükségesek. Amikor megkérdezték a magyar Nobel-díjasokat, hogy kik voltak az igazán fontos tanítóik, mindig a középiskolai tanáraikat nevezték meg. A középiskolában juthat el az ember arra a szellemi szabadságra, hogy könyvolvasóvá váljon egy életre. A régi nagy filozófusok is tizenéves korukban tudták megszólítani a tanítványaikat, amikor a fiatalok már kissé eltávolodtak a családtól, de még nem voltak „kész” emberek. Ez az a pillanat, amikor át lehet adni a lángot. A mester-tanítvány kapcsolat fontos momentum a világ történetében.

Önnek volt meghatározó mestere?

Legalább nyolc-tíz ember volt az életemben, aki a fontos időszakokban mintául szolgált. Olyan is volt, akivel sosem találkoztam, csak a könyveivel: Goethe, Schiller, Dante, Arany János, Weöres Sándor, Hamvas Béla. Berzsenyit ötvenöt éves koromban kezdtem el olvasni, Dantét meg hatvanöt évesen. Hiába kötelező olvasmány fiatalon, csak később nyílik ki igazán az értelme a nagy műveknek, amikor már tudjuk, mit olvasunk. Gyerekként fogalmunk sincs, mit tartunk a kezünkben. Mesterem volt Darabos Pál, aki a Hamvas-monográfiát írta, és akit személyesen ismertem, sőt én temettem el. Már hatvan elmúltam, de akkora érték volt számomra, hogy erősebb, többet tud, jobban tájékozódik az univerzális orientációban, mert engem nagyon sok minden érdekel a mai napig: a csillagászat, az anatómia, a zene, az építészet, a költészet, a pszichológia. Millió dologban érzem azt, hogy ott van valami, ami rám tartozik, ami fontos lehet.

Most már értem, miért mondta egyszer azt, hogyha nem lesznek könyvek, vége a világnak!

Akinek jó gondolatai vannak és megvalósítja őket, boldoggá válik. Ezt a receptet kötelessége leírni, hogy mások javát szolgálja. Seneca az unokaöccsének írta azokat a leveleket, amelyeket most erkölcsi levelekként ismerünk, és kétezer év múlva is olvassuk.

Néhány hónapja jelent meg Az én atyám a szőlőműves címmel válogatott igehirdetései gyűjteménye.

Jézus azt mondja: én vagyok a szőlőtő, és az atyám a szőlőműves. P. Tóth Béla milyen szőlőtő? A Biblia szerint Nóé óta van szőlőművelés, 30 ezer év alatt nemesedett ki a szőlő. Amikor egy fürt szőlőbe belekóstolunk, örülünk, hogy milyen jóízű, zamatos, mustot és bort lehet belőle készíteni. Ha így tekintek önmagamra, azt mondanám, hogy most is nemesítés alatt lévő szőlőtőke vagyok, szőlőműves gazdám pedig levág egy-egy fölösleges hajtást, és néha beolt egy nemesebb fajtát. Mondjuk úgy, hogy nemesítés alatt vagyok.

Úgy tudom, hogy nyugdíjba vonulása után szőlőt ültetett a kertjébe, számos különböző fajtát.

Nagyapám 94 évet élt, és fantasztikus példával járt előttem. Azt tanultam tőle, hogy nem kell belehalni a nyugdíjba. Van egy szakmai kifejezés: nyugdíjhalál, ami azt jelenti, hogy aki nyugdíjba vonul, két éven belül vagy belehal, vagy megtalálja azt az új életmódot, hogyan élhet egészségesen, lelki békével anélkül, hogy a saját életenergiái felemésztenék. Erre rá kell találni minden nyugdíjasnak.

És mit talált?

Két dolgot. Még mélyebben tanulmányoztam a Bibliát, és írtam az újabb és újabb igehirdetéseket a honlapomra. Ezenkívül belevágtam a fizikai munkába, a kertművelésbe, és ez egészségesen, fitten tart. Télen, amikor nem lehet a kertben dolgozni, jót sétálok a téli éjszakában a friss levegőn, így egészítem ki a napi szellemi munkát. A feleségemmel sok örömünket leljük három kis unokánkban, gyönyörködünk bennük. A nagyszülőség valódi csoda, új életminőség.

A gyermekei nem követték a lelkészi hivatásban. Nem volt csalódott?

Ha valaki nem kap elhívást, okosabban teszi, ha nem indul el egy családi kötelezvény útján. Jobban örülök annak, hogy a gyerekeim boldog informatikusok, mintha boldogtalan lelkészek lennének. Túl sok összetört életű papgyereket láttam.

Ha már összetört életeket említett, 1984-ben megalapította a Református Telefonos Lelkigondozói Szolgálatot. Hogyan született meg a gondolata?

Külföldön már régen működött lelki telefonos segély, amit ügyesen reklámoztak, például könyvjelzőkön arra biztattak, mielőtt valaki butaságot tenne, inkább telefonáljon. Ez a fajta kommunikáció megdöbbentett, mert nálunk ebben az időszakban csak rádiós betelefonálós műsorokban mondhatták el az emberek életük súlyos gondjait. Magyarország évekig vezette az öngyilkossági világranglistát, sajnos még a 14 év alattiak között is. Bántott, hogy az emberek nem jönnek a templomokba, és öngyilkosságba menekülnek, mert nem kapnak vigasztaló szót és támaszt. 1981-ben egy debreceni diakóniai konferencián, ahol Gyökössy Endre helyett adtam elő, felvetettem, hogy az egyház indítson telefonos szolgálatot. Lehetőségem volt Németországban és Angliában is tanulmányozni, hogy a vasfüggönyön túl hogyan működnek a lelkisegély-szolgálatok, miként képzik a munkatársakat. Három évi előkészítés után, 1984-ben, a pártállam kellős közepén, Magyarországon keresztülment az ügy. Egy magát megnevezni nem akaró budapesti egyházközség fölajánlott egy szobát, és ott kezdetben hetente egyszer két órát, aztán hetente kétszer, majd a hét minden napján dolgoztunk, és lassanként gyökeret eresztettünk. Mostanra több százezer telefonos lelkigondozás van a feljegyzéseinkben. Nagyon büszkék vagyunk rá, hogy a működésünk alatt harmadára csökkent az öngyilkosok száma. Természetesen ez nem csak nekünk köszönhető, hiszen gombamódra szaporodtak a hasonló szolgálatok, de úgy érzem, kicsit mi is hozzátettünk a változáshoz.

Amikor böngésztem a honlapját, a ptothbela.com oldalt, mérgelődtem, hogy nincs fent az önéletrajza, amelyből megtudhatnánk, ki az a P. Tóth Béla. Aztán elkezdtem olvasgatni az igehirdetéseit, és azt gondoltam: hát itt van, ez az önéletrajz!

Tudatosan döntöttem el, nem az a fontos, hogy én ki vagyok, mert ha valamit tudok adni, úgyis átveszik. A honlapomról az utóbbi hat év leforgása alatt 350 ezerszer töltöttek le igehirdetést 128 országból, holott csak magyar szöveg található rajta. Ahogy Hamvas Béla mondta: egy mű nem akkor győz, amikor kiadják, hanem amikor megírják. Ezért is örülök, hogy kötetbe is foglalhattam az igehirdetéseim egy részét.

A beszélgetés végén hadd hozzak ide egy gondolatot, amit a holnapján ír. „Elrémülve gondol az ember a saját korára. Alig hiányzik már ebből, miközben a lélek még mindig kamasz odabent.” Mit szeretne még ez a kamasz a következő években?

Úgy élni, majd úgy hazatérni, hogy az erőt adjon az utánunk következő generációknak. Azt szeretném, hogy ne kelljen szégyellni se a fiaimnak, se az unokáimnak, se az ismerősöknek, hogy hozzám tartoztak. Szeretném, ha úgy oszthatnám szét az életemet, mint ahogy Jézus odaadta a kenyeret az utolsó vacsorán.