Nemzedéke prédikátora – száznegyven éve született Ravasz László

1882. szeptember 29-e, Bánffyhunyad. Ravasz György reáltárgyakat oktató tanár és Gönczi Róza – aki református lelkészeket adó család sarja – otthonába új jövevény érkezett. A kis László második gyermek volt, akinek elismert általános műveltsége már a szülői házban és az első iskolai években megalapozódott. Írásaiban elmondta magáról, hogy már ekkoriban gyakran forgatta Petőfi, Tompa, Vörösmarty versesköteteit, majd Jókait, később Jósikát, Keményt, de felfedezte magának Dantét, Cervantest, Shakespeare-t is. Később elkerült a székelyudvarhelyi kollégiumba, és bár családja a Kis-Küküllő menti Kelementelkéről származik, mégis azt írta, „ha van székelység és van bennem székelység, azt Udvarhelyt találtam meg, s Udvarhelyt rögződött belém.”

Sokáig szeretett volna irodalmat tanítani, ezért is olvasta sorra a világirodalom nagy klasszikusait, de végül teológiára iratkozott be Kolozsváron, közben pedig a Kolozsvári Magyar Királyi Ferenc József Tudományegyetemen is hallgatott órákat, és sokat foglalkozott filozófiával is. Böhm Károly értékelmélete és esztétikája különösen nagy hatással volt rá.

Ravasz László élete a Magyar történelmi arcképcsarnok című műsorban

Negyedéves teológus korában Bartók György erdélyi református püspök segédlelkésze, majd püspöki titkára lett, akinek lányát, Bartók Margitot 1908-ban feleségül vette. Házasságukból négy lány és egy fiú született. Az 1905/06-os tanévet a Berlini Egyetemen töltötte, hazatérve segédlelkész lett Bánffyhunyadon. Teológiai katedráját 1907. szeptember 15-én foglalta el. Székfoglaló beszédét Az élet igazsága címmel tartotta, melyben arról beszélt, hogy a „fölöttünk levő világrendet” önmagunkban kell megvalósítani, s ez a rend a „reális erkölcsi értékek világa”. „Tulajdonképpen a gyakorlati teológiának egy feladata van: személyessé tenni a keresztyénséget... Személyes élet, ez az én ideálom, lelkivilágomnak, tudományos meggyőződésemnek alapigazsága. [...] A személyes keresztyén élet bölcseletét vagyok kénytelen adni, úgy, amint annak az anyaszentegyházban meg kell valósulnia.” Az anyaszentegyháznak „nem iskolamesterekre, hanem prófétákra van szüksége” – mondta beszédében, s maga is eszerint prédikált.

Amikor 1914-ben megbízták a Protestáns Szemle szerkesztésével, beköszönő közleményében közös protestáns feladatnak nevezte az evangélizációt: „megtartani a protestantizmust a ma számára az evangéliummal és megtartani a protestantizmussal a mai embert az evangélium számára.” Egyébként más lapokkal is foglalkozott, szerkesztette a Református Szemlét is, és részt vett Az Út elindításában. Kolozsvári szolgálatának utolsó szakaszában kezdte egyházkormányzati pályafutását: 1918-ban jelölték püspöknek, de végül a megválasztott Nagy Károly mellett lett egyházkerületi főjegyző.

Bár nem szándékozott a román uralom alá került Erdélyt elhagyni, 1921-ben elfogadta a Dunamelléki Egyházkerület püspökségére és a Kálvin téri lelkipásztorságra szóló felkérést. Így írt erről: „Ha nem élt volna bennem személyes bizonyossággal, hogy Erdély és Magyarország egy föld, egy ország, egy haza, úgy éreztem volna, hogy árulást követtem el szülőhazám ellen.” Nehéz helyzetben vette át az egyházkerület vezetését, a Trianon utáni Magyarországon számos problémával kellett szembesülnie. Ezt az sem ellensúlyozta, hogy a kormányzat sokkal inkább támaszkodott az egyházakra, mint korábban, és ezért nőtt a társadalmi súlyuk is. Hosszú távon Ravasz egyébként is az államtól anyagilag független, önfenntartó egyház eszményét hirdette meg.

Református templom felszentelése Rákospalota, MÁV-telepen 1944-ben

Felismerte, hogy az egyház erejét többnyire külső és belső csatározások emésztik fel, és sokkal kevesebbet tud foglalkozni a misszióval, pont egy olyan korban, amikor az emberek és az egyház eddig természetesnek ható kapcsolata elkezdett megbomlani. Épp ezért a püspök a belső egyházi élet megújításának fókuszába a társadalomra irányuló missziói munka intézményes kiépítését állította. 1921 és 1941 között az egyházkerületben 56 templom, 75 iskola, 112 lelkész- és tanítói lak, továbbá 85 gyülekezeti ház épült.

A növekvő lakosságú Budapesttel külön is foglalkozott, a püspöksége idején munkába álló fiatal lelkésznemzedék a fővárosban 15 új gyülekezetet alapított. Megkülönböztetett figyelemmel fordult az egymással rivalizáló egyesületekben folytatott missziói munka összefogására, az egységes iskolapolitika és egyházi sajtó megteremtésére, valamint az önálló református álláspont kialakítására társadalmi és politikai kérdésekben. Az 1930-as évektől nyitott több szociális kérdés és a munkásság felé, támogatta például a földreformot, és kritikával illette a totális államot, legyen az akár jobb-, akár baloldali. 1943-ban pedig a háborús kiugrás mellett is felemelte a szavát: „Tudom, hogy egy vágtató gyorsvonatról nem lehet kiszállni, de azt is tudom, hogy van egy pillanat, mikor a lángra gyúlt repülőgépből ki kell ugrani, mert az egyetlen útja az életnek.” Nem mellesleg a felsőházban követelte az újvidéki vérengzés kivizsgálását is. Püspökként közel három évtizeden át (1921–1948) szolgált a Dunamelléki Református Egyházkerület élén. Több mint tíz esztendeig volt a Zsinat és a Konvent lelkészi elnöke, tisztség szerint a református egyház első embere.

Életének egyik legkritikusabb pontja az volt, hogy megszavazta az első és a második zsidótörvényt. Ravasz a Zsinat elnökeként volt a felsőház tagja, de az első zsidótörvénynél döntésével nem volt egyedül, az összes egyházi tag támogatta a javaslatot. Bereczky Albert úgy magyarázta, hogy a törvény célja a „zsidókérdés kiéleződésének elkerülése és az antiszemitizmus leszerelése volt.” A második zsidótörvénynél Ravasz László kifogásokat emelt, de hosszú tárgyalások után mégis megszavazta azt. A felsőház tagjai attól tartottak, hogy a törvény bukása Teleki Pál miniszterelnök és a szélsőjobboldal előretörését jelentette volna. A püspök később egy tanulmányban úgy fogalmazott, hogy „tragikai vétséget” követtek el.

Amikor azonban látta, hova vezet ez a folyamat, Ravasz dolgozni kezdett a zsidóság megvédésén. 1939-ben az Országos Református Lelkészegyesület Ravasz László vezetésével elvetette a Rosenberg-féle fajelméletet mint a Szentírás tanításával ellentétes ideológiát. A harmadik zsidótörvény tervezetével élesen szembeszállt: „Ezzel a református egyház későre bár, de ország-világ előtt nyíltan szembeszállott a Hitler-féle démonizmussal”. Létrehozták a Jó Pásztor Missziói Bizottságot az áttért zsidók lelki gondozására, valamint a rászorulók szociális és karitatív megsegítésére. 1944. október 1-jétől 1945. február 1-jéig összesen kétezren találtak menedéket, oltalmat a Jó Pásztor gyermekotthonaiban: 1580 gyerek és 420 felnőtt. Ezen felül lakással, ruhával és pénzzel segítették a magyarországi zsidókat, és 1500 embernek adtak menlevelet.

Számos levél és tiltakozás után Ravasz 1944. december 1-jén is még írt Szálasi Ferencnek, hogy a zsidók ellen elkövetett bűnök miatt tiltakozzon: „A magyarországi református egyház nevében, Isten íratlan és írott törvényei, az igazságosság és a nemzet igazi érdekei alapján az utolsó pillanatban is tiltakozom e bánásmód ellen”. Szálasi válaszlevelében arra kérte, hogy nevezzen meg konkrét eseteket, de Ravaszt ekkor már keresték a nyilasok, így menekülnie kellett.

Amikor újra istentiszteletet tartott, 1945. február 11-én, a bűnbánat hangján szólalt meg Amit vet az ember, azt aratja című prédikációjában. „A testnek vetett az a nemzedék, amelyik legnagyobb történelemformáló erőnek e gyűlöletet vallotta s megkísérelte azt a heródesi gaztettet, hogy népeket, fajtákat gyökerestől kiirtson... Addig, amíg a magunk urai voltunk, Budapesten egész néprétegeket kártékony dúvadakként irtottak, mint valami fertőző sereget gettóba zártak, s nem telt bele pár hónap, Budapesten minden emberi élet tökéletesen bizonytalanná vált... Léleknek vetünk... Ennek első lépése a bűnbánat. Addig nincs nemzeti megújulás, mint ahogy nincs egyéni megtérés és kiengesztelődés addig, míg meg nem valljuk a tékozló fiúval egyenként és közösségben: Atyám, vétkeztem az Ég ellen és Te ellened. Isten és az ember ellen.”
Ahogy Bogárdi Szabó István püspök fogalmazott tavaly egy interjúban: „Ravasz László a kibontakozó zsidóüldözés és a holokauszt rettenetes tényeinek az ismeretében már egészen másképpen ítélte meg a zsidótörvényeket, amelyek közül az első kettőt valóban ő is megszavazta. És ő ezt bűnbánattal meg is vallotta. Vagyis nem pusztán magyarázkodott, hogy milyen körülmények között kellett rádöbbennie arra, hogy itt nem valamiféle társadalmi igazságossági kérdésről volt szó. És nem mentegette magát azzal, hogy később, és sajnos későn, már cselekedett.”

A második világháború után Ravasz László még bizakodva veti bele magát újra a munkába, és az átmenet időszakában még van remény. Rákosi Mátyást ekkor még a kisgazdák befolyása megakadályozza, hogy leszámoljon Ravasz Lászlóval és a többi egyházi vezetővel, de végül 1948-ban egyre több jelzést kap arra, hogy vonuljon vissza, mielőtt a hatalom esetleg fellép ellene és az egyház ellen. Mivel már amúgy is tervezte a visszavonulást, a püspök remélte, hogy ha enged a nyílt politikai zsarolásnak – ahogy később fogalmazott „okosabb lesz, mint bátor” –, akkor talán legalább az egyházat megkímélheti valamennyire a támadásoktól. A Kálvin téri szószéket 1953 márciusáig megtarthatta, onnan tudott szólni az emberekhez, bár a rendőrség végig megfigyelte, családját érték atrocitások, és ügyelnie kellett a szavaira.
Ahogy Lányi Gábor egyháztörténész fogalmazott a Confessio folyóiratnak adott interjúban: „Ravasz visszavonulót fúj, vállalja ennek a dicstelenségét. De igazából van ebben hősiesség, van ebben nehézség, de megvan ez az okosság, hogy az marad meg, az marad életben, aki bölcsen adoptálódik: öt éven keresztül még Ravasz ott van, prédikál, tartja a lelket az emberekben, hallatszik a hangja, és láthatjuk, hogy aztán Leányfaluról is be-beüzenget az egyház életébe.” Talán az is az emlékeiben élt, hogy a Tanácsköztársaság őrült napjai is elmúltak, és az egyház azt is túlélte.

Ravasz László Leányfalura vonult vissza, ahol még 1928-ban vásárolt házat. Folyamatosan megfigyelték, levelezését elolvasták, de nem volt ez teljes remeteség. Emlékiratokat írt, kötetekbe rendezte beszédeit, fordított, fogadott látogatókat, beszélgetett emberekkel, néha még egy-egy üzenetet is küldött a magyar reformátusságnak vagy az egyház vezetőinek.

Ravasz László rádióbeszéde 1956. november 1-jén

Az 1956-os forradalom napjaiban visszahívják a püspökségbe és a Kálvin téri templomba, ahol újra prédikál, amíg engedik. Aktívan irányítja az egyház újjászervezését, de 1957 áprilisában a Kádár-kormány eltiltja a nyilvános igehirdetéstől, és véglegesen eltávolították az egyházi életből.

Ezt követően Leányfalun élt visszavonultan, de nem elszigetelten. 1975. augusztus 6-án hunyt el Budapesten. Temetése néma tüntetés volt. Írással az utolsó pillanatig foglalkozott, és innen maradt meg feljegyzése, ahogy megvallotta készülését az örök életre:
„Isten készítget arra, hogy hozzáférjek. Szent keze egyenként veszi el tőlem mindazt, amit a világ adott, mert engem akar egyedül és azt akarja, hogy ne tekintsek hátra, mint Lót felesége, mert egy elmúló, égő városból, e múló világból menekülök az ő hazahívó karjai közé. Készítget arra, hogy csak Vele legyen társalkodásom. Ő legyen mindenem, mert nemsokára át kell mennem azon a keskeny pallón, ahol mindenki elhagy és senki nem segíthet. Egyedül ő tart meg és szállít át erős karjaiban a túlsó partra. Mögöttem bezárul elhagyott világom ajtaja, elhallgat édes vagy fájó zűrzavara. Leperegnek rólam emlékei, koszorúi, sebhelyei, mint ahogy a szárnyra kelő kócsag előbb lerázza tolláról a vizet. Hívogatnak belülről zengő zsolozsmák.”

Leányfalui éveiről a Lét-Ige műsorban

Ahogy egy róla írt tanulmány fogalmazott, Ravasz teológiai tanár lett, de sohasem szűnt meg bölcsésznek lenni, püspök lett, de teológus maradt, magyarországi lett, de erdélyi szellemét nem árulta el. Bárczay Gyula pedig azt írta róla, hogy Ravasz László a szószéken megszépült, s „szónoki varázsának titkát megfejteni nem lehet, és nem is szabad, mert hiábavaló vállalkozás lenne elemeire szétbontani azt a sajátos ötvözetet, amely éppen mint sértetlen egész valósul meg a műalkotásban, jelenik meg művészetként.” A  püspök is mindenekelőtt igehirdetőként tekintett magára: „Az életben sok minden akartam lenni, és sokszor más lettem, mint ami akartam. Most már csak egy vágyam van: szeretnék nemzedékem prédikátora lenni” – írta 1942-ben megjelent önéletrajzában. Ma már talán bátran kijelenthetjük, hogy nemcsak nemzedéke prédikátora lett, hanem a magyar reformátusság történetének egyik legnagyobb hatású püspöke, egyházszervezője, igehirdetője.