– Mikor indult rossz irányba?
– Amikor meghalt édesanyám, hatalmas harag gyülemlett fel bennem. Alig tizenhat éves kamasz voltam, aki azt érezte, hiába imádkozott a gyógyulásáért. Édesanyám elvesztése után azt mondtam magamban: „Uram te balra, én pedig jobbra! Nem kell közös úton járnunk.”
– Az elkeseredése felülkerekedett a vallásos neveltetésén?
– Dühös voltam és csalódott. A család unszolása ellenére sem voltam hajlandó a templomba menni – még ünnepeken sem. Így telt el tizenhárom év.
– Hosszú idő, közben kamaszból felnőtté vált.
– Igen, és közben édesapánk is meghalt, de az ő távozásával megbékéltem, mert el tudtam búcsúzni tőle. Persze már idősebb is voltam hét évvel, éppen az egyetemi élet kellős közepén.
– A szülei miatt választotta a jogi pályát?
– Ez már tízéves koromban eldőlt. Emlékszem, egyszer fogalmazást kellett írnunk arról, hogyan képzeljük el az életünket 2000-ben. Akkoriban még misztikusan távolinak tűnt az ezredforduló, de a dolgozatban azt fogalmaztam meg, hogy jogász leszek.
– Nem sok tízéves álmodozik jogászi pályáról.
– Édesapám és a bátyám is jogot végzett, de a választásomnak már az iskolában is megjelent az előképe. Minden osztályban vannak gyerekek, akik kiállnak a vélt vagy valós igazságért, én is ilyen gyerek voltam.
– Kiállt a többiekért?
– Nem kell nagy hőstettekre gondolni! Az igazsághoz tartozik, hogy a matematikával és a fizikával korán elvesztettem a kapcsolatot, és ez a körülmény is egyre inkább a jog felé terelt.
– Végül ügyvéd lett. A jognak miért pont a polgári jogi területe állt közel a szívéhez?
– A büntetőjog nem vonzott, ahhoz olyan speciális gondolkodásmód kell, ami nem áll közel hozzám, amivel én nem rendelkezem. Egy polgári jogász érvrendszere egészen más. Paradox módon mégis büntetőjogból kaptam az egyetlen ötöst az államvizsgán.
– Mi a szép a polgári jogban?
– Jó dolog képviselni valakit, értékekért küzdeni. Két egymástól messziről induló felet kell közel hozni, hogy mindannyian elégedetten állhassunk fel az asztaltól.
– Vagyis az ügyvéd egyfajta közvetítő is?
– Nem fekete-fehér szakma az ügyvédé, hiszen az ügyfél legtöbbször csak akkor jön, amikor már megtörtént a baj. Az ügyvéd ezért képviselő, és problémamegoldó is egyben, aki – jó esetben – a kezdetektől bábáskodik az ügy felett.
– A jogszabályok meghatározott kereteket adnak. Szereti ezt a fajta szabályozottságot, vagy inkább feszegeti a kereteket?
– Szükség van jól felismerhető normákra az életünkben. Azonban számos olyan jogszabály szövi át az életünket, amelyek szinte észrevétlenek, mégis ezek mentén éljük az életünket. A jogi pálya inkább csak kívülről nézve tűnhet merevnek, belülről egyáltalán nem az, és folyamatos tanulást, fejlődést igényel. A peres eljárásokban például szépen megmutatkozik a jog változatossága, mert nincs két egyforma ügy, ezért minden tárgyalás koncentrált felkészülést igényel.
– Ez a legjobb része?
– Ez csak az egyik. Nagyon szeretek hosszas feljegyzéseket is írni, és elmélyülni elméleti kérdésekben.
– Egy ügyvéd sikerességét a megnyert perekben mérik, vagy más a fokmérő?
– A siker többféle jelentéstartalommal bír, és ezen a helyen megkerülhetetlen a sztárügyvéd fogalma, ami végképp nem áll közel a szívemhez. A kollégákról csak tisztelettel szólhatok, de megjegyzem, hogy a jó ügyvéd és a sztárügyvéd nem szinonimák, a két halmaz nem fedi pontosan egymást, és ez így is van rendjén. Ellenkező esetben le kellene vonnunk azt a szomorú következtetést, hogy csak nagyon kevés jó ügyvéd tevékenykedik hazánkban, ami természetesen nem igaz.
– Mitől válik jó ügyvéddé valaki?
– Úgy áll minden ügyhöz, hogy az nem megoldhatatlan probléma, éles az észjárása, a logikája, de legfőképpen tisztességes és alázatos.
– Úgy tudom, hogy most presbiter a Budapest-fasori gyülekezetben. Ez elég távol áll attól a képtől, amit az interjú elején festett: „Uram te balra, én pedig jobbra”.
– Kamaszkoromban valóban tudatosan távolodtam el Istentől, és nem is tettem lépéseket a visszatérésért. Isten azonban utánam nyúlt a maga módján. Jó humora van az Úrnak: katolikusok közé vitt engem, nyakas kálvinistát (ennyi, a nyakasság, maradt a vallásos neveltetésből), hogy visszatérjek Hozzá.
– Elárulja, hogy történt?
– A bátyám unszolt, hogy menjek el egy lelki hétvégére, amihez a világon semmi kedvem nem volt. Végül megígértem neki, mert éreztem, hogy ez fontos számára. Úgy éreztem tartozom ezzel a testvéremnek, aki apám helyett apám volt, mindenben mellettem állt, rengeteget segített, és soha semmit nem kért cserébe. Az egyetlen kérése az volt, hogy menjek el egy cursillóra. (A cursillo egy élményalapú hétvége, a keresztyénség rövid „tanfolyama”, mely megpróbál hiteles keresztyénné tenni – a szerk.) Egy téli hétvégén érkeztem Tihanyba, s bár voltak pillanatok, amikor azt éreztem, inkább hazamegyek, mégis maradtam. Nem bántam meg, mert ez örökre megváltoztatta az életemet. Azon a hétvégén visszatértem Istenhez, és úgy jöttem haza Budapestre, hogy azt éreztem, úrvacsoráznom kell. A bátyám a fasori gyülekezetbe járt, így odamentem és ott ragadtam, ott ragadtunk feleségemmel. A sportban szokták mondani, hogy nincsen ha, de attól tartok, hogy ha nincs ez a hétvége, elkallódtam volna – akár a szó világi értelmét, akár az üdvözülést nézzük.
– Faggatnám szívesen arról a hétvégéről, ami ekkora változást hozott az életébe, de gondolom, hogy igazán el sem mondható.
– Valóban nem foglalható szavakba, hogy mi történt ott, mert nincsenek is rá szavak. Kőleomlás, felemelkedés és egy könnyekkel átitatott este. Ez volt az én történetem.
– Mi lett utána más?
– Éppen végeztem az egyetemen, kezdődött a nagybetűs élet. Tudtam, hogy többé nem tehetem meg azt, amit egyetemistaként megengedtem magamnak. A hitre jutásom konszolidációt hozott az életembe.
– Mondana egy példát?
– Többet is, hiszen annyi mindent kaptunk, kapunk ma is a gyülekezetben, Istentől. Tanított alázatot, szolgálatkészséget. A gyermekeinknek biztonságos óvodát és iskolát adott az Úr a gyülekezeten keresztül. Említhetném azt is, hogy még a lakhatásunkban is az isteni beavatkozást látjuk. Kezdetben azt gondoltuk, hogy a külvárosi, majd esetleg az agglomerációs környezet lesz ideális számunkra, de az évek során egyre közelebb költöztünk a templomhoz, míg végül most a templom tőszomszédságában élünk. Isten nélkül ez sem ment volna. Egy korábbi, de fontos momentum az is, hogy a feleségemmel mindketten erős dohányosok voltunk, de egy pillanat alatt letettük a cigarettát, hogy jó esélyeket adjunk leendő gyermekeinknek. Akkor én már tíz éve dohányoztam, és naponta legalább egy dobozzal elszívtam. Újévkor egy mély imádságban kértem Istent, hogy segítsen elhagyni a cigarettát. Az Úr meghallgatott és segített, én pedig többé soha nem gyújtottam rá és még csak nem is hiányzott, hiányzik a füstölés, sőt.
– Nikotintapasz helyett mély imádság? Ez a recept?
– Mindenkinek tudom ajánlani ezt a megoldást. Egyrészt, mert egészségesebbé válik, másrészt ez egy valós bizonyíték Isten létezésére. Nélküle nem ment volna, ez biztos.
– Meséljen a feleségéről!
– A feleségem egy csodaszép, okos, kitartó, türelmes asszony. Öt évvel fiatalabb nálam, de megvártam az egyetem befejezésével, sőt, udvariasan egy picit előre is engedtem. Azt szokta mondani, hogy már az első találkozásunkkor tudta, hogy én leszek a férje.
– És fordítva?
– Nekem ez lassabban esett le. De mára már nagykorú – 18 éves – a szerelmünk. A feleségem is jogász, de a családalapítás után vállalta, hogy főállású anyaként gondoskodik a családról, és nagyon jól csinálta. Két éve újra dolgozik, hogy hosszú évek után az életét ne csak a pelenkák és a leckék töltsék ki, de továbbra is helyt áll az otthoni fronton is. Erre nagy szükség is van, mert amolyan olaszos család vagyunk, ahol mindig történik valami. Ez nem is csoda, négy gyermek mellett. Három lányunk és egy fiunk született eleddig. Nem állítom, hogy minden ékes rendben zajlik nálunk, mégis úgy érezzük – és ez áll az ebédlőnk falán is –, hogy „Mindennel megajándékozott minket”. Egymásra és minden gyermekünkre Isten ajándékaként tekintünk, a fiunkat ezért is neveztük el Máténak, ami éppen ezt jelenti.
– Kacsintgat valamelyikük a jogászi pálya felé?
– A fiamtól eredeztethető az ügyvédi szakma definiálása. Kiskorában azt mondta, hogy apa vitadoktor. Ő így fordította le magának az ügyvédi hivatást. Hogy tetszik-e nekik ez a doktorság, még nem tudom. De az kétségtelen, hogy egy-egy verbális megnyilvánulásukból látszik, hogy a véna megvan bennük is.
– Hogyan fér meg a jogászság az államtitkár-helyettesi feladatokkal, a hívő élettel?
– Kettős megbízatás ez, hiszen egyrészt jogászként az állam szolgája vagyok, másrészt hiszek abban, hogy Isten országát ilyen profán módon is lehet építeni. Remélem, egy-két építőkockát én is a helyére tehetek.
Fekete Zsuzsa, fotó: Vargosz