„Nincs nekünk, magyaroknak egyetlen egy akadémiánk sem” – négyszáz éve született Apáczai Csere János

„Nem lehet az jó teológus, aki egyben nem jeles a politika és a jog tudományában! Ám jó politikus és jurista nem lehet az, aki nem kiváló fizikus! Fizikus pedig csak az lehet, aki jeles muzsikus is, asztronómus is, geográfus is egyben! Ilyen azonban csak az lehet, aki jó földmérő geometra is! Márpedig ehhez az kell, hogy jó logikus feje is legyen az embernek! A logikában való jártassághoz pedig jeles, eloquens ékesszólás kell, aminek viszontag a grammatikában és a retorikában való jártasság a kellendékje!” – vallotta Apáczai Csere János, aki minden tudományt igyekezett életében elsajátítani.

De természetesen ő sem tudósként született. 1625. június 10-én látta meg a napvilágot Dél-Erdélyben, azon belül is a Barcaságban, az Olt folyó partján fekvő Apácán, valószínűleg székely parasztcsalád gyermekeként. A falubeli iskolában kezdett tanulni, aztán a kolozsvári református kollégiumba került tizenegy évesen. Itt tanára lett Porcsalmi András, aki nagy hatást gyakorolt rá azzal, hogy megismertette vele a modernebb, átfogóbb tudásra törekvő szemléletet is. Tizennyolc évesen Apáczai Csere János Gyulafehérvárra, a kor neves erdélyi oktatási központjába került, ahol filozófiát és teológiát tanult. Tanárai között számos olyan neves európai tudós volt, mint például Johann Heinrich Bisterfeld evangélikus teológus, akik a harmincéves háború és az üldöztetések elől menekültek Erdélybe.

Amikor 1647-ben végzett tanulmányaival, már várta volna egy marosvásárhelyi oktatói állás, de Geleji Katona István református püspök támogatásával inkább Hollandiába utazott továbbtanulni. Peregrinációját Franekerben kezdte meg 1648 nyarán, majd Leydenbe, Utrechtbe, végül a friss alapítású harderwijki egyetemre került, ahol ő volt az első, aki doktori címet szerzett. 1651-ben megszerzett teológiai disszertációja az első ember bűnbeeséséről szólt. Ugyanebben az évben meg is házasodott, egy utrechti polgárlányt, Aletta van der Maetet vette el.

Holland mintára egy magyar nyelvű enciklopédia írásába fogott. „Magyar Encyclopaedia, azaz minden igaz és hasznos bölcsességnek rendbe foglalása és magyar nyelven világra bocsátása” – ezt írta műve címlapjára Apáczai Csere János, és komolyan is vette a feladatot, hiszen amelyik szakkifejezésre még nem volt magyar szó, arra alkotott egyet. Az 1653-ban lezárt és 1655-ben Utrechtben megjelentett Magyar Encyclopaedia nem hozott új tudományos felfedezést, de az első magyar nyelvű tudományos összefoglaló mű volt, amely az akkori világ teljes ismeretanyagát próbálta összefogni a filozófiától a matematikán át a természettudományokig.

Persze nem mindenhol tudta a legmegbízhatóbb forrásokat megszerezni, például az oroszlánról azt írta, hogy olyan kemények a csontjai, ha megütik, tűz szikrázik a bőre alól, az elefántokról pedig a többi között azt tudhatjuk meg tőle, hogy addig nem szállnak hajóra, amíg hajcsárjaik esküvel meg nem ígérik nekik, hogy visszaviszik őket a szárazföldre.

Miközben javában írta enciklopédiáját, Apáczai üzenetet kapott Erdélyből, amelyben az új református püspök, Csulai György hazarendelte, és útiköltséget is küldött neki. A kedvezőtlen időjárás és „másféle, nem csekély súlyú akadályok” miatt azonban még egy telet Utrechtben töltött, és az útiköltsége egy részéből elkezdte a Magyar Encyclopaedia már elkészült fejezeteinek nyomtatását. A mű végül 1655-ben vált teljessé, de még így is kimaradtak belőle tervezett részek azért, hogy minél előbb kész legyen, és használhassák oktatásra a könyvet.

A külföldi tanulmányút idején írta meg egy másik ránk maradt művét, a Magyar logikácskát is, amely az első magyar nyelvű logikai összefoglaló mű.

Apáczai Csere János 1653-ban tért vissza szülőföldjére, ahol a gyulafehérvári kollégiumban kapott oktatói állást. A bölcsesség tanulásáról címet viselő székfoglaló beszédében az erdélyi és a magyarországi oktatás elmaradottságáról értekezett:

„Ámde a könny illik ide inkább, mint a beszéd, ha már, az egész magyar nép nagy és örök szégyenére, elborult tekintettel ugyan, de mégis kénytelen vagyok szemlélni nyomorúságunknak, ínségünknek, szégyenletes tudatlanságunknak és közönyösségünknek végtelen tengerét és azt a letörölhetetlen szégyenfoltot, hogy csaknem minden technikai kérdésben idegenekhez folyamodunk, de nem annyira fegyveres erőszak, és nem is annyira rabság miatt, mint egykor a zsidók, akik ekevasukat és kapájukat a filiszteusok táborába voltak kénytelenek vinni élesítésre, hanem a magunk hibájából, csupa álomkórságból, úgyszólván teljes meggondolatlanságból; szamár tunyaságunk és tudatlanságunk miatt, mely nemhogy egy országnak, de egy értelmes embernek is szégyenére válnék.”

Úgy vélte, hogy képességben egy nemzetnél sem vagyunk rosszabbak, „nem nemzetünk barbár szemléletében rejlik eme szerencsétlen elmaradás oka, hanem a szerencsétlen közoktatásban.” Apáczai az alapfokú iskolahálózat kiépítését, a nemzeti nyelven folyó oktatás megteremtését, illetve a karteziánus szemléleten alapuló tudományfilozófia elterjesztését tekintette a legfőbb feladatnak.

Apáczai Csere János nézetei szinte forradalminak hatottak abban a korban, hiszen a műveltséget nem kiváltságnak tekintette, hanem alapvető szükségletnek, nélkülözhetetlen feltételnek a nemzet naggyá válásához.

„»A bölcsesség tanulásáról« 1633-ban tartott gyulafehérvári székfoglaló beszéde a magyar művelődéstörténet egyik nagy fordulópontjának kiemelkedő dokumentuma. Ebben hangzott el először Magyarországon az újkor optimista természet- és történelemszemléletének, egy minden korábbit felülmúló emberi fejlődésbe vetett reménységnek meghirdetése” – írta Makkai László történész 1975-ben, majd hozzátette: „Apáczai művelődéstörténeti jelentősége nem merül ki abban, hogy elsőként képviselte nálunk a »modern« ember világnézetét. Eszméi elszigeteltek maradhattak volna, ha nem építi be azokat az iskolai oktatásba, amelyen keresztül szélesen terjedhettek, hathattak.”

Nézeteivel hamar befolyásos ellenségeket szerzett. Olyan időszakban tért haza, amikor II. Rákóczi György fejedelem udvarában a puritanizmus és a racionalizmus nem voltak szívesen látott vendégek, ahogy a karteziánus eszmék sem. Apáczai mégis kitartott elvei mellett, vállalva akár az esetleges következményeket is. Az ember felelősségéről egy helyen azt írta, „nemcsak magunknak születtettünk, hanem szüleinknek, barátainknak és hazánknak”. Azzal, hogy programjában nagy hangsúlyt kapott a világi oktatás megteremtése is, sokak tiltakozását kiváltotta, és a fejedelmet is nyugtalansággal töltötte el, aki a puritanizmusban veszélyt látott. Apáczai Csere János 1655-ben vitába szállt Isaac Basire-ral is, aki Angliából menekült Erdélybe és nagy befolyásra tett szert. Emiatt a magyar tudós elvesztette állását a gyulafehérvári kollégiumban.

Pártfogóinak közbenjárására Apáczai Kolozsváron kapott katedrát. Ez ekkor „visszalépésnek” számított, de itt is megtalálta a helyét, és több tanítványa is utánaszökött Gyulafehérvárról. Bethlen Miklós így fogalmazott gúnyosan Apáczai kolozsvári áthelyezéséről: „a rákot a Szamosba fojtották”.

Itteni székfoglaló beszédében Apáczai Csere János még határozottabban fogalmazott: „…honnan van annyi nagyon rosszul intézett közügy? Onnan, hogy nincs nekünk, magyaroknak egyetlen egy akadémiánk sem, s így nincs hely, ahol tanítsuk és egyben sürgetőleg hangoztassuk az erkölcstant, mely megfékezi a bűnöket: az ökonómiát, mely igazgatja a családok életét; az orvostudományt, mely megőrzi az egészséget; a matematikát, mely városokat, utcákat, templomokat, palotákat és tornyokat emel; végül a filozófiát, mely gyökere minden tudománynak és mesterségnek.”

Haláláig igazgatta a kolozsvári iskolát, ahol teológiát, hébert, görögöt és természetbölcseletet tanított, vezetésével az iskola szellemisége teljesen megújult. Neves tanítványai közé tartozott Bethlen Miklós és Pápai Páriz Ferenc. Apáczai református hite nemcsak életvitelében, hanem oktatási elveiben is megmutatkozott. Hitt benne, hogy a tudás az embert szolgálja, és rajta keresztül végső soron Isten dicsőségét. Úgy vélte, a Bibliát is csak az tudja igazán jól értelmezni, aki jártas a tudományokban.

Közben kidolgozta egy erdélyi egyetem tervét is, amit 1659-ben Barcsay Ákos erdélyi fejdelem elé terjesztett. Ő ugyan pártolta a kezdeményezést, de a történelmi helyzet nem volt alkalmas egy ilyen vállalkozáshoz. Barcsay és a török udvarral szembeszálló II. Rákóczi György között javában dúlt a harc, amelyet végül a Porta segítségével előbbi nyert meg. Ezt azonban Apáczai már nem érte meg.

Hazatérte után összesen csak öt évet tudott tanítani. 1659 szilveszterén hunyt el, harmincnégy évesen. Január 9-én temették el a kolozsvári Házsongárdi temetőben. Halálát valószínűleg tüdőbaj okozta, amely már jó ideje sanyargatta.

„Mint az erős gyökerű tölgy…
Mint az erős gyökerű tölgy, hogyha cibálja a déli
S keleti szélvihar is, mely csúcsot fenyeget:
Öntudatos papi lelked ugyancsak állt a viharban,
Bölcs Doktor, aki így voltál állhatatos.
Most új égi lakóként érdemesülsz jutalomra,
Ami megilleti a boldog jámborokat.”
– így búcsúzott tőle Porcsalmi András református lelkész, aki volt tanára és kollégája is Apáczainak, majd túl is élte őt több mint húsz évvel.

„Elmondhatjuk, hogy a 17. században volt ötven év, amikor Hunyadi Mátyás óta hazánk újra felzárkózott Európához. […] Ebben Apáczai Csere Jánosnak derekas része és elévülhetetlen érdemei voltak” – írta Király László, a Debreceni Református Kollégium Nagykönyvtára egykori igazgatója a magyar pedagógiatörténet egyik legkiemelkedőbb alakjáról. Apáczai Csere János nagy újító volt, de sok kortársa ellenérzéssel fogadta elképzeléseit. Enciklopédiája és oktatási tervei meghatározták az utána következő nemzedékek oktatásügyi programját. Az általa képviselt elvek – a tudás megbecsülése, az anyanyelvi oktatás támogatása és a nemzeti és keresztyén hagyományok egysége – azonban azóta is kísérik a magyar történelmet. Református teológusként azt is hirdette, hogy a hit és a tudomány nem ellentétei egymásnak, hanem társai, ha Isten szolgálatában állnak.

Illés Endre író, műfordító így foglalta össze Apáczai Csere János életpályáját: „Egész életével, minden tettével azt hirdette, hogy a nemzet megújhodása egyes-egyedül a fiatalság nevelésétől függ, és a művelődés medre csak az anyanyelv lehet. Még fontosabb életének nagy példája: szenvedélyes hit nélkül alacsonyrendű topogás élni.”

A Református Tananyagfejlesztő Csoport videója Apáczai Csere Jánosról: