Nulláról százharmincra – tizenkét év alatt

Péntek délután van, mégis nagy a sürgés-forgás a győrújbaráti református gyülekezeti központban. A kívülről és első pillanatra belülről is újnak tűnő épületbe lépve asszonyok és férfiak szorgoskodnak: székeket pakolnak, port törölnek, felmosnak. A levegőben tisztítószer szaga keveredik az ajtó mellett álló asztalon sorakozó sütemények illatával. Valami készül. Bella Péter lelkipásztor két telefonhívás között üdvözöl, és elmondja a szorgoskodás okát is: szombaton hálaadó istentiszteletet tartanak az anyaegyházközséggé válásukért.

Folyamatosan érkezik valaki, jellemzően egy-két tálca süteménnyel a kezében. Mátai Dezsőné Juci lép be az ajtón, láthatóan csalódott, amiért a székpakolásról lekésett, majd az asztalra helyez egy tálca süteményt. – Klasszikus zserbót sütöttem, dióval, lekvárral, ahogy kell – mondja mosolyogva, amikor rákérdezek, milyen finomság lapul az alufólia alatt. – Tizenkét éve vagyok a gyülekezet tagja. Már jelen voltam akkor is, amikor először összejöttünk, és megalakult a missziói egyházközség. Azóta is úgy érzem, hogy itt a helyem – jelenti ki.

Mátainé Juci elmondja, hogy fontos része az életének a gyülekezet, főleg azóta, hogy tíz évvel ezelőtt férje, akivel 1971-ben költöztek a településre, megtért Teremtőjéhez. – Nemcsak a vasárnapi istentiszteleteken veszek részt, hanem gyermek-istentiszteleteket is tartok, amelyek párhuzamosan futnak a felnőttek alkalmával – árulja el. A vegyészmérnök végzettségű, de ma már nyugdíjas asszony a hétközi alkalmakat is aktívan látogatja, akárcsak a különböző gyülekezeti programokat.

– Az elmúlt tizenkét év alatt folyamatosan növekedtünk. Istennek hála egyre több a fiatal, a gyermek. A legnagyobb változás talán ennek a központnak a kialakítása volt három évvel ezelőtt. Ez nagy előrelépés volt, mert előtte csak a falu különböző épületeiben tudtunk összegyűlni. Azóta számunkra már ez a templom – mutat körbe a makulátlan tisztaságú épületben, miközben a férfiak súlyos padokat cipelnek be az udvarról és helyezik el őket az előtérben. Sok vendégre számítanak a másnapi hálaadón.

Közben újabb hívás érkezik Bella Péter telefonjára egy gyülekezeti tagtól, hogy lerobbant az autója, így nem tudja elhozni azt a két tálca süteményt, amelyeket a hálaadó alkalom utáni szeretetvendégségre készített. Némi egyeztetés után már indul is valaki a jelenlévők közül a megadott címre.

– Milyen szép lett! Tölgyfa, ugye? – kérdezi Benkéné Huszár Zsóka a templomtér központi helyén álló úrasztalát látva.

– Igen, az – feleli Bella Péter, miközben én csendesen csodálom a fiatal nő hozzáértését. – A sógorom asztalos, onnan ismerem a fákat – mondja Zsóka, aki három éve költözött ki ide családjával Győrből. Már akkor elkezdtek az itteni gyülekezetbe járni, de még nem szakadtak el korábbi közösségüktől. – Egy évig még Szabadhegyen is tagja voltam a gyülekezetnek, meg már itt is. Utána hozta azt a döntést a család, hogy ha már ideköltöztünk, akkor gyülekezet szempontjából is idetartozunk – részletezi.

Benkéné Huszár Zsóka foglalkozását tekintve hittantanár, korábban Győrött és a környező településeken oktatott. A gyülekezettel is munkája miatt került kapcsolatba. – Péterrel együtt jártunk a teológiára, csak én három évvel fölötte, így tisztában volt a képesítésemmel. Felhívott, hogy nem vállalnám-e el az egyik iskolában a hittanoktatást. Igent mondtam. Szimpatikus lett a gyülekezet is, és végül ez volt a két fő ok, amiért ideköltöztünk.

A hitoktató Mátainé Jucihoz hasonlóan besegít a gyülekezeti gyermekmunkába: gyermek-istentiszteleteket tart, nyári gyermektábort szervez. Utóbbit a teremben és a központ udvarán tartják, de legutóbb sokat sétáltak is a gyermekekkel a környéken. – Sajnos azt tapasztaltuk, hogy mivel a település szerkezete miatt a legtöbb gyereket autóval hozzák-viszik a szüleik, sokszor nem is tudják, milyen kincseket, érdekes helyeket rejt ez a község – indokolja.

A gyülekezetben eltöltött három év alatt sok mindenkit sikerült megismernie, de még számára is akadnak új arcok.

– Nagyon szimpatikus, hogy egészséges arányban van a gyerekek, a fiatal családok, meg az idősek létszáma a gyülekezetben. Az idősebb generáció tagjaival nagyon tartalmas beszélgetéseim voltak, meglepődtem, hogy mennyi mindent tanulhatunk tőlük – mondja Zsóka, aki szintén sütött a hálaadó istentiszteletre: snidlinges pogácsát.

Számos programot szervez a lelkészük annak érdekében, hogy a gyülekezet tagjai jobban megismerjék egymást, de akad alulról szerveződő esemény is. – Legutóbb Pápán jártunk a gyülekezettel, megnéztük a múzeumot és a levéltárat is – mondja Zsóka. Elmondása szerint egyre népszerűbbek azok a túrák, amelyeket egy természetbarát gyülekezeti tag szervez a környező erdőkbe, túraösvényekre. – Ezeken a kirándulásokon általában a gyülekezet fiatal családjai vesznek részt – teszi hozzá.

Szintén egyre többen látogatják a Kakaó és kalács nevű alkalmat is, amelyet minden hónapban egyszer, az egyik vasárnapi istentisztelet előtt tartanak. – Az igény már régóta megvolt a gyülekezetben, hogy egy efféle falatozós-beszélgetős alkalmon jobban megismerjék egymást a tagok, de azt láttuk, hogy istentisztelet után mindenki sietne haza. Így előtte tartjuk. Előre beosztjuk, hogy éppen ki süti a kalácsot és hozza a kakaót. Kilenckor kezdünk.

Dankházi István főgondnok szintén azok közé tartozik, akik a missziói egyházközség megalakulása óta részt vállalnak a gyülekezet építésében. Rusztikus, faborítású szobában ülünk le beszélgetni, miután behordták a padokat az udvarról. – Ez az egyetlen helyiség, amelyhez nem nyúltunk hozzá – magyarázza a gyülekezeti központ stílusától merőben eltérő enteriőrt. – Három éve vásároltuk meg és alakítottuk át teljesen a korábban kocsmaként és étteremként működő épületet. Ahol most a székek állnak, ott korábban tekepálya működött – idézi fel. – Utána ebben a teremben tartottuk a gyermek-istentiszteleteket, de az egyre gyarapodó kisgyermeklétszám miatt inkább átköltöztek a szomszédos helyiségbe, a lelkészi hivatalba, ide pedig a legkisebbek kerültek – magyarázza.

A gondnok korábban a győri Kossuth utcai gyülekezet tagja volt, ahol presbiteri tisztséget is betöltött. Ott hallották feleségével, hogy missziói gyülekezet alakul Győrújbaráton, ők nyolc évvel korábban költöztek oda. – Azt kérte a lelkész, hogy aki valamilyen módon kötődik a településhez, erősítse ezt a missziós törekvést, és segítse a megalakulást. Szívesen jöttünk – mondja. Emlékszik arra is, hogy eleinte csak azok tűntek fel a gyülekezetben, akik szintén Győr valamelyik református közösségéhez tartoztak, majd szép lassan olyanok is megjelentek, akiknek nem volt kapcsolatuk egyik nagyvárosi gyülekezettel sem.

A formálódó és gyarapodó gyülekezet számára az első években a győrújbaráti önkormányzat adott alkalmi helyet a Civil Házban. – Itt tarthattuk a vasárnapi istentiszteleteket, a keddi bibliaórákat. Ez óriási segítség volt, mert adományként kaptuk a lehetőséget, nem kellett rezsit fizetnünk – emlékezik vissza a gondnok. Néhány év után a házat óvodává alakította át az önkormányzat, a reformátusok pedig a művelődési ház emeleti termét használhatták a korábbi feltételek szerint. – 2018-ban jött a lehetőség, hogy a Dunántúli Református Egyházkerület támogatásával saját helyünk legyen, végül ezt az épületet sikerült megvásárolnunk és felújítanunk, illetve kialakítani egy parókiát a tetőtérben a lelkészcsaládnak.

– Már nem izgulok olyanokon, mint tíz évvel ezelőtt – mondja Bella Péter, miközben beszállunk az autóba, hogy a felhalmozott süteménykészletet átszállítsuk többedmagunkkal a szeretetvendégség helyszínére, a művelődési ház nagytermébe. – Kicsit szimbolikus jelentősége is van, mert itt tartott közgyűlést az egyházkerület 2011-ben, ahol ünnepélyesen elindult a missziói egyházközségünk – mondja a lelkész. Hamar megérkezünk, néhány tálcát én is segítek bevinni a terembe, ahol már az asztalokat terítik a szeretetvendégséghez.

Visszafelé a lelkész is megjegyzi, hogy indulásuk első éveiben sok segítséget kaptak az önkormányzattól, szerinte az ingatlanhasználat lehetővé tétele nagyobb adomány volt, mintha „csak” pénzt kaptak volna.

– Nem hiányzik a templom? – kérdezem Bella Pétertől, miután visszaérünk a sütiszállításból, és leülünk beszélgetni a faborítású szobában. – Van templomunk, az a terem – feleli mosolyogva, és mutat az ajtó felé, amely mögött ott sorakoznak a székek, az új, adományba kapott úrasztala és egy máshova szánt, de végül a győrújbaráti gyülekezethez kerülő toronydíszcsillag.

Bella Péter szerint a győrújbaráti református gyülekezeti központ „mindent tud”, amit egy mai templom. – Van lelkészi hivatal, vannak közösségi terek, van parókia és ott a templomtér, ahol istentiszteleteket tartunk, ahol kiszolgáltatjuk a sákramentumokat. Egyszer talán lesz egy ideillő torony is, haranggal – mondja.

A Győrújbarát-Ménfőcsanak-Nyúli Református Egyházközség tizenkét év alatt százharminckét fővel növelte választói névjegyzékét, vasárnapi istentiszteletein átlagosan hatvanan vesznek részt. – Ha így nézzük, dunántúli értelemben középgyülekezet vagyunk – summázza.

A fiatal egyházközség tagjai között csupán néhányan vannak, akik a gyülekezet területén születtek, mindenki más „gyüttment”. Ez a fura állapot némelyik alkalomra is hatással van, például korábban a karácsonyi vagy húsvéti istentisztelet látogatottsága egy átlagos vasárnapié alatt volt, mert a gyülekezeti tagok ilyenkor hazalátogattak. Nem úgy szenteste, vagy éppen virágvasárnap.

– A szenteste a gyülekezetünkben kiemelt alkalom, azt hiszem, legutóbb teljesen kihasználtuk a gyülekezeti központ befogadóképességét, százharminc felett volt a létszám. A gyülekezet elindulása után döbbentünk rá, hogy a klasszikus, nagy ünnepi alkalmakon nincsenek itt az emberek. Szenteste viszont itt voltak, így erre az alkalomra helyeztük a hangsúlyt, külön liturgiát készítettünk hozzá, akárcsak a virágvasárnapi alkalomhoz – mondja Bella Péter.

A gyülekezetben szenteste úrvacsorás istentiszteletet tartanak, amely után minden résztvevő személyes áldást kap a lelkipásztortól. – Ezt már a legelső alkalmon is így volt, csak akkor hatvan áldást mondtam, legutóbb százharmincat – emlékezik vissza a lelkész, aki szerint ezek a közösen kialakított hagyományok erősítik a gyülekezet identitását. – Fontos, hogy legyen valami, ami a miénk, amit mi teszünk hozzá az alkalmakhoz.

Hasonló a virágvasárnapi istentisztelet is, amelyhez szintén kötődik már helyi hagyomány. – Aznap mindenki hoz egy szál virágot, van egy kosarunk, abba állítjuk őket, majd az istentisztelet végén mindenki el is vesz egyet, lehetőleg nem azt, amelyiket hozta. De a hétköznapi dolgokban is megvannak a szokásaink – mondja a lelkipásztor.

– Tavaly kezdtük el a hétkezdő alkalmakat: hétfőnként reggel hattól tartunk félórás reggeli csendességet. Valóban csendesség, mert nem beszélgetünk, csak elolvassuk a napi igerészt, amellyel kapcsolatban felteszek néhány kérdést, mondok néhány gondolatot, majd imádság következik, azt is mindenki a maga csendességében mondja el. A végén éneklünk, és kezdődik a nap. Ezen az alkalmon nem tudnak ismerkedni egymással a testvérek, de nem is csak erre van igény a gyülekezetünkben, az Istennel való közösségre legalább annyira.

Bella Péter elmondása szerint bár hivatalosan most vált gyülekezetük anyaegyházközséggé, az önfenntartás kritériumát már néhány éve teljesítették, csak a járvány miatt húzódott még a státuszváltás.

– Kicsit olyan ez, mint a konfirmáció. A hálaadó istentiszteletre eljönnek azok, akik eddig kísérték a közösséget, akik lelkileg és anyagilag is támogattak minket. Most elengedik a kezünket, és nekünk egyedül kell megállnunk. Az anyaegyházközséggé válásunk nem azt jelenti, hogy befejeződött valami, sokkal inkább elkezdődik. Nekünk kell majd kitalálni, hogy merre induljunk tovább – fogalmaz a lelkipásztor.

A gyülekezetvezető szerint olyan folytatást kell találniuk, amelytől ez nem puszta adminisztratív lépés lesz. – Felelősséget kell vállalnunk, talán egy olyan kis közösségért, mint amilyenek mi is voltunk tizenkét évvel ezelőtt. Amit még fontosnak tartok, hogy bár kikerült a nevünkből a missziói jelző, de feladatunknak érezzük, hogy a gondolkodásmódunkban megmaradjon. Kíváncsi vagyok, mire jutunk, merre vezet bennünket Isten.