Nem a politika alakulása a mai keresztyének legfontosabb kérdése, hanem hogy a rohamosan változó társadalmi környezetben, ahol az egyház hagyományos „utánpótlásrendszere” már nem elégséges, miként tudjuk meghívni az embereket a keresztségre, a személyes hitre és a megszentelődés útjára. Erről is beszélt Duráczky Bálint szociológus sok időszerűséget hordozó előadásában az idei ökumenikus lelkészi (munkatársi) missziói konferencián, Révfülöpön. Az ötnapos rendezvény, amelyen kilenc felekezetből verbuválódott a közönség, pénteken ért véget.
A Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsának missziói bizottsága által szervezett előadás-sorozatból a reformatus.hu azt a blokkot hallgatta meg a révfülöpi Ordass Lajos Evangélikus Oktatási Központban, amelyet a jelen és a jövő egyházáról Duráczky Bálint szociológus, a Károli Gáspár Református Egyetem (KRE) adjunktusa és Varga Emese református lelkipásztor, a Magyarországi Református Egyház Missziói Szolgálata egyházstratégiai munkacsoportjának vezetője tartott.
Már nem norma a keresztyénség
Az alapproblémához, illetve lényegi kihíváshoz – nagy sebességű társadalmi változáshoz és egyházi térvesztéshez kell alkalmazkodni – Duráczky Bálint vezette el a hallgatóságot történeti áttekintésével. Eszerint keresztyénnek lenni a korai évszázadokban tiltott volt, aztán a Krisztus után 313-ban Constantinus társcsászár által kibocsátott milánói ediktummal választható gyakorlat lett. Jöttek aztán további korok, amikor törvényileg megkövetelt lett ez a vallás és gyakorlása, gondoljunk csak Szent István korára. Majd normává vált a keresztyénség, a vallásfelekezeti hozzátartozás. Ennek értelmében egészen az 1949-es népszámlálásig a megkérdezettek csaknem száz százaléka megjelölt felekezeti hovatartozást.
A KRE adjunktusa rámutatott: manapság felekezethez tartozni már nem tekinthető normának, hanem választott gyakorlat lett. A normát a népszámlálási statisztikák tanúsága szerint a „népköztársaság” (kommunista diktatúra) korszaka kezdte ki, de a szóban forgó normavesztés – amint azt Duráczky Bálint népszámlálási és más kutatási adatokkal a révfülöpi rendezvényen is igazolta – rohamossá a rendszerváltozás utáni évtizedekben vált. A 2022-es népszámláláson kiderült, 43 százalékra esett vissza a magukat valamely felekezethez, vallási közösséghez tartozónak vallók aránya.
A kutató, egyetemi oktató hozzátette: a templomba járás gyakorisága nem csökkent ennyire az utóbbi évtizedekben, vagyis a hívő mag az országban nem bomlott szét olyan drasztikusan és hirtelen – egyelőre.
Ám a keresztelések, házasságkötések, temetések aránya országosan 2000–2018 között bár különböző, de egyaránt jelentős ütemben csökkent. A keresztelések csökkennek viszonylag a legkevésbé, mivel ez a „legalacsonyabb küszöbű egyházi szolgáltatás”, de mindenképpen mutatja az egyház társadalmi térvesztését az, hogy még az ide vonatkozó arány is nyolcvan százalékra, Budapesten hatvan százalékra esett vissza szűk két évtized alatt.
Pedig – értékelte Duráczky Bálint – ezek a szertartások voltak azok a kapuk, amelyeken keresztül mindig visszatértek az emberek a gyülekezetbe, azért is, mert ezeken az egyház hagyományosan jó lehetőséget kapott a kívülállók megszólítására. Vagyis a kapuk, az utak elkezdenek bezáródni a gyülekezetbe járás előtt. Úgy is mondhatnánk, az egyházak utánpótlásrendszere egyre bajosabban működik!
Itt a kutató behozott egy másik szempontot is: kit lehet végül is keresztyénként azonosítani? A korai egyházban túlnyomó többségükben nem keresztyénnek születtek, hanem keresztyénné lettek az emberek. Később azonban a keresztyénség a főhatalommal egybefonódva társadalmi normává vált, a társadalom és a keresztyénség határa egybeesett, fedésbe került…
– Ha mindenki keresztyén, akkor valójában senkiről nem tudjuk, az-e. Ahol nincs különbség születési, gyakorló és személyes hitű keresztyén között, ott a megszólítás feladata is rendkívül nehézkessé válik – vázolta Duráczky Bálint a problémát, amely meglátása szerint béklyózza, hogy igazán meg tudjuk szólítani a körülöttünk élőket.
A Magyar Ifjúságkutatás előző hullámának adatai alapján bemutatta, hogy mennyien jutnak el a reformátusság egyes stációiig. A szociológus szerint ugyanaz világlik ki, amiről korábban már szó volt: a megváltozó társadalmi normarendben jelentősen gyengülnek a korábban működő gyakorlatok. Száz fiatalból tizenötöt megkeresztelt ugyan a református egyház, de ebből tíz, aki később reformátusnak látja magát, sőt, aki legalább havi rendszerességgel templomba jár, az csak egy-két fő lesz legjobb esetben is a tizenötből.
– Aki bekerül az „utánpótlás-rendszerünkbe”, azt általában nem tudjuk végigvezetni az úton addig, hogy majdan a „felnőtt csapatban” is játsszon. Magyarán: a megkereszteltek túlnyomó többsége nem fog gyülekezeti taggá válni – értékelte.
Duráczky Bálint szociológus, egyetemi adjunktus előadást tart a keresztyén identitás kihívásairól
Az okfejtésből kihámozható: Duráczky szerint természetes és jó, hogy a hívő emberek keresztyénként nevelik az utódaikat, de észre kell vennünk, hogy pusztán erre építeni már nem lehet. A társadalmi környezet megváltozásával ez a nemzedékről nemzedékre öröklődő átadás önmagában már nem tartja fenn az egyházat. Ha a hívő közösség kifelé is fordul, és nemcsak a saját utódainak adja tovább a hitet, hanem a kívülállókat is megszólítja, akkor ez egészséges egyensúlyba kerül – az átörökítés és a meghívás együtt tartja elevenen a közösséget.
Az előadó meglátása szerint nem lehetünk az eddigi sok évszázados úttól függők, hagyományba görcsösen kapaszkodók, kompetenciacsapdában sem szabad vergődnünk, azt gondolva, nem tudunk változtatni valahol, például a lelkészképzési és szervezeti területen. A felismerten szükség- és célszerű változtatások lehetőségével érdemes élni.
A hatalomváltás határozza-e meg a missziót?
Izgalmas pillanat volt, mikor a jelenen belül a politikai hatalomváltáshoz való reakciókra tért ki. Rámutatott, hogy éppen az a folyamat tette az egyházat tehetetlenné a társadalmi változások közepette, amelynek során a keresztyénség évszázadok alatt társadalmi normává vált. A vallásosság átörökítését ugyanis a hatalmi helyzetből fakadó normatív erő rendkívül hatékonyan segítette. Ezért a társadalmi pozíció minden vélt vagy valós változása bizonytalanságot eredményez.
A bizonytalanságra szerinte két, egymással ellentétesnek látszó reakció jelenik meg, de mindkettő ugyanarra a reflexre épül: az egyik a társadalmi szerep erősítését, megtartását vágyja, míg a másik megkönnyebbülten ünnepli annak gyengülését. A közös pont, hogy mindkét válasz a társadalmi szereptől várja az eredményt.
„Nem a társadalmi pozíció felől kell kiindulni, hanem a küldetés felől”
Duráczky Bálint szerint azonban sem az erős, sem a gyenge társadalmi szerep nem jelent megoldást, mert egyik sem a lényegre összpontosít. Nem a társadalmi pozíció felől kell kiindulni, hanem a küldetés felől: meghívni és formálni, az adott társadalmi helyzetre kell „átkalibrálni” a módszereinket. Arra kell választ találni, hol lehet rálelni mint missziós eszközre azokra a köztes társadalmi terekre, ahol a keresztyének és nem keresztyének megismerhetik egymást, ahol az erre felkészített hívő ember megszólíthat másokat, eljutva odáig, hogy meghívja embertársát – Jézus mennybe menetele előtt közvetlenül kihirdetett szeretetparancsának megfelelően – a keresztségbe. Hogy aztán eljusson a templomtérbe, immár úgy, hogy fokozatosan alkalmassá válik istentiszteletek befogadására, tanítványozására és így tovább…
– Változik a társadalom, vele együtt változnunk kell nekünk is. Nem a hitelveink feladásával kell alkalmazkodnunk, hanem újra felfedezni, hogy mit jelent az, amikor Jézus arra hív minket, hogy legyünk a tanúi – összegezte Duráczky Bálint.
Varga Emese lelkipásztor, a missziói szolgálat egyházstratégiai munkaágának egyik vezetője
Élő és tanítványozó gyülekezeteket!
Varga Emese református lelkipásztor, a Magyarországi Református Egyház Missziói Szolgálata egyházstratégiai munkaágának egyik vezetője az előadásában szerepet szánt az interaktivitásnak is. A hallgatóságot arra kérte, gondoljon egy szóra, ami leginkább eszébe jut a mai egyház helyzetéről, és QR-kód befotózásával tegye ezt láthatóvá a vetítőn megjelenő szófelhőben. Ilyen szavak tűntek fel: „kihívás”, „visszahúzódás”, „küszöbhelyzet”, „punnyadt”, „temetés”… Így csak fokozódott az érdeklődés az iránt, hogyan képzeli el az előadó a jövő egyházát, amit témájául választott.
– Ha a norma már nem viszi be az embereket a templomba – vetette föl a lelkész –, akkor vissza kell térni oda, ahol a keresztyénség normák nélkül is virágzott. A jövő egyháza az nem a norma követése, hanem a Lélek által vezetett kisebb, rugalmasabb közösségi és missziós formákra fog épülni, ahogy ez a korai egyházban is felfedezhető volt. Az pedig, hogy a normák eltűnnek, nem az egyház végét jelenti, sokkal inkább egy kényszermentes hit lehetőségét, amikor már nem a szokás és a hagyomány viszi be a templomba az embereket, hanem a kíváncsisg és az ünneplés vágya – hívta fel a figyelmet.
Varga Emese szerint a misszió meghatározásához tudni kell, milyen korszakban élünk: a posztkeresztyénség idején, azaz a keresztyén uralom utáni vagy az a nélküli időkben. Hozzátette, egyszersmind a digitális diaszpóra korszakában is joggal érezhetjük magunkat, amikor az emberek szétszórtan élnek, nem annyira közösségi terekben, hanem online hálózatokban és mikroközösségekben. Rávilágított, hogy mindkét korszakmeghatározás mutat hasonlóságokat a korai egyházzal, és ez szolgálhat ihlető példával is. – Pál apostolék nem azt mondták, hogy így jártatok, hanem oda mentek, ahol az emberek voltak – tette hozzá.
Varga Emese úgy véli, metavallásos is ez a korszak, érték maradt ugyanis a vallás, de más formákban tér vissza, és hiányzik belőle Jézus Krisztus. Emellett a hétköznapi életben egy radikálisan nem keresztyén értékrenddel fogunk mi, keresztyének szembesülni. Mindezért ide a Lélek vezetése kell, ez pedig akkor lehetséges, ha komolyan vesszük, hogy az Apostolok cselekedetei tárgyilagos tudósításában legalább negyvenszer említik a hívek és a misszió hőseinek imádkozását.
Említette a lelkész, hogy kihagyhatatlanok a misszió lehetséges és kínálkozó új terepei. Ilyen szerinte a házi csoport, a tágabb merítésű rendezvények, a digitalis online tér közösségei. Többször említette a tanítványi képzést, hiszen Jézus szeretetparancsában ott van a követelmény: „Tegyetek tanítványokká minden népeket!” A gyülekezeteknek maguknak is tanítványozó, elkötelezett közösségekként kell működniük, akkor nem kell azt mondania a lelkésznek, hogy a pásztori szolgálat mellett nincs elég idejük, erejük és emberük erre a feladatra.
Felhozta azt is Varga Emese, hogy egy identitás munkacsoport nevű csapat az egyházban azon dolgozik, hogy megfogalmazza, újragondolja az egyház feladatát annak szellemében, hogy mit mond erről a Szentírás. – Dokumentum készül – jelentette be –, amelyben nem úgy tekintünk az egyházra, mint egy szervezetre, intézményre, épületre, hanem mint Isten küldetésének az eszközére és az ő dicsőségének a földi színterére. 2035-re van egy víziónk, hogy a református egyház élő gyülekezetekkel fog működni, ahol személyes döntés alapján elkötelezett tagok egyéni és közösségi megerősödésüket felhasználják a többi között más gyülekezetek erősítésére, új közösségek plántálására, hogy maradéktalanul töltsék be a missziói parancsot.