„Olyan az életemben Isten, mint egy főrendező”

Van olyan családi történetük, amely a történelmi középosztály üldözéséről szól?

Anyai nagyapámat, az 1882-ben született Zs. Szabó Jánost említhetem, igaz, partiumi példaként, így a korabeli román hatalomtól származott az őt ért sérelem és hányattatás. Nagyapám az első világháborúban a négy hadi évet az olasz fronton szolgálta végig, és géppuskás századparancsnok főhadnagyként tért haza. Trianon után egy nagyváradi bank főpénztárnoka lett. Nyugdíjazása után, a 30-as évek második felétől kisebbségi alpolgármesterként „reaktiválták”.

Hogyhogy kisebbségi alpolgármesterként?

Természetesen Nagyszalonta, Arany János, Sinka István, Zilahy Lajos írónagyságok, Kiss Ferenc orvosprofesszor, Kulin György csillagász – nagybátyám – és más tudósok szülővárosa akkor még szinte színmagyar volt. A kisebbségi jelző a román uralomhoz képest szerepelt… 1940 augusztusában jött a második bécsi döntés, amelynek nyomán Észak-Erdéllyel együtt a bihari Nagyszalonta is visszatért Magyarországhoz. Rögtön megválasztották a nagyapámat polgármesternek. Ünnepélyes keretek között ő köszöntötte a visszacsatoláskor, szeptember 6-án bevonuló magyar katonákat. Miután azonban visszatért a román világ, üldözötté vált a személye. Először a Regátban – Ó-Romániában –, a Duna-csatorna építésében kényszerítették rabszolgamunkára. Később hazatérhetett, de házát, földjét elvették, még csak élelmiszerjegyre sem volt jogosult. Elvett földjükön a bérlő alkalmazottja lehetett csak, utána bújtatottan egy kommunának – úgy hívták ott a téeszeket – lett a könyvelője. Nyolcvankét évesen, vagyis 1964-ben, családegyesítés címén sikerült Magyarországra hoznom. Utána nálunk, édesanyámmal egy háztartásban élt. 1998-ban hunyt el, a kilencvennyolcadik évében.

A bécsi döntések érvényesítését a kommunista történetírásban csak a szomszéd népek elleni szégyenteljes merényletként szabadott láttatni. Vannak emlékei Nagyszalonta visszatérési ünnepségéről?

Hogyne, már tízéves voltam akkor. Édesapám a frontszolgálat, majd Trianon után, édesanyám a házasságkötéssel került Nagyszalontáról Budapestre. Mi 1932-től már a Budakalász melletti Szentistvántelepen éltünk, de sokat látogattuk útlevéllel az anyai nagyszülőket egész gyerekkoromban. 1940 szeptemberében kifejezetten az ünnepség miatt utaztunk oda. Előzőleg, augusztus 30-án nagy élmény volt nekem hallani a rádióból, hogy aláírták a szerződést. Megjegyzem, ma a huszonévesek többségét egyáltalán nem érdekli, mi van a világban, de én például a második világháború minden jelentős eseményére emlékszem, mert állandóan hallgattuk a rádiót, a híreket. A nagyszalontai ünnepségen ott állt polgármester nagyapám szemben a magyar csapatokkal és parancsnokukkal, szép beszédet mondott, a hallgatóságban a család, a közeli rokonság… Felemelő volt, hiszen a magyarság legfőbb összetartó erejévé és mozgatójává akkoriban a revízió gondolata vált: vissza kell szerezni az elcsatolt területeinket! Ez egy gyerekben is ugyanígy élt, más kérdés, hogy a történelmi összefüggések nem engedték ennek a megvalósulását, és a kényszerű német szövetségből tartósan semmi jó nem következett, csak becsapottság, szörnyű áldozatok. Leventekoromra – ’44 őszén – én is régen tudtam, ami elég széles körben ismert volt, hogy a hitleri Németország iskolai tankönyveiben Magyarország a német Lebensraum – élettér – részeként szerepelt, a magyarok pedig a felsőbbrendű árjákat kiszolgáló segédnépként.

Milyen volt a korabeli Lónyay diákjának lenni?

Logikus, hogy mivel felmenőim mindkét ágon vallásukat tartó reformátusok voltak, 1940-ben szüleim a Lónyay Utcai Református Fiúgimnáziumba írattak. Az első hónapokban a fővárosi iskolákból odakerülő osztálytársaimmal szemben kisebbrendűséget éreztem, mert az én előtanulmányaim színvonala nem volt megfelelő. De év végére már jelesre teljesítettem, és nagyon megszerettem ezt a nyílt és toleráns intézményt. A főváros legmodernebb iskolájának számított, amikor – a háború kellős közepén, 1943-ban – átadták új épületét. Az avatáson, emlékszem, a fő díszvendég a kormányzó volt. Közben eljártam a pomázi gyülekezet ifjúsági csoportjába, a KIE-be (Keresztyén Ifjúsági Egyesület), megfordultam a Soli Deo Gloria Egyesület ’43-as nyári táborában, Balatonszárszón. 1949-ben érettségiztem, 1952-ben államosították a Lónyayt; hálát adok Istennek, hogy én még oda járhattam.

Istent valóságosan benne érezte az életében?

Az én hitfejlődésemre a folyamatosan belenövés a jellemző, amire az is predesztinált, hogy gyakorló református családba születtem.

Akad ellenpélda: az egyik korábbi lelkipásztora, azokból az időkből, amikor a budakalászi gyülekezet még nem önállósult, a pomázi Pap László. Ő szolgálati idejében tért csak meg, holott édesapja, az 56-os egyházi megújulási mozgalom vezetője, a budapesti teológia dékánja is volt…

Már nagykőrösi orvosi pályafutásom során megismertem későbbi pomázi lelkészünket, akinek gyökerei oda valók. Láttam, amikor nagynénjét látogatta; nos, akkor még nem gyógyult ki az alkoholizmusából. Őt valóban az indította el az élő hit útján és tette óriási, karizmatikus kisugárzású igehirdetővé, hogy Istentől kapott teljes szabadulást a szenvedélybetegségből. Ilyen hatalmas, ütésszerű élmény, életfordulat engem nem ért, de nagyon is észreveszem – hát még visszatekintve! – a gondviselés nyomait az életemben. Nemcsak szüntelenül vigyázott rám, hanem vezetett is. Isten olyan volt az életemben, mint egy főrendező. Életemre kiható döntéseim – ha egyáltalán én hoztam őket – helyessége, értelme utólag mindig igazolódott.

Akár a forradalom idején is?

Orvostanhallgatóként a harcok alatt a mentőknél és kórházban dolgoztam. November 4. után felvettem a kapcsolatot Tamási Áronnal, aki íróként is, az írószövetség elnökségi tagjaként is bátor megnyilatkozásokat tett a forradalom alatt és után. A forradalom és szabadságharc leverését követően a még forrongó Budapesti Munkástanáccsal szintén kapcsolatban álltam. Megbánhatatlan dolgok ezek akkor is, ha miattuk 1957 januárjában elfogatóparancsot adtak ki ellenem. Illegalitásba vonultam, majd „lesz, ami lesz” alapon áprilisban önként jelentkeztem az egyetemen, jóval a beiratkozás lehetősége után. A dékán látni sem akart, továbbküldött a rektorhoz, aki ugyan ellenséges volt velem, de közben Isten úgy intézte, hogy legyen pártfogóm egy minisztériumi főosztályvezető személyében. Utóbbi egy olyan régi, hajdan a közelünkben lakó jó ismerősöm volt, szintén lónyays, akire mint több évfolyammal feljebb járó diákra apám annak idején rábízott, hogy gardírozzon a budapesti gimnáziumba való eljutásban. Párttitkár lett belőle – talán csendőr apja miatt kellett kompenzálnia –, a forradalom alatt heves politikai vita játszódott le kettőnk között, mégis határozottan lépett az érdekemben. Visszavettek az egyetemre, egy fegyelmivel megúsztam az ügyet. 1959-ben summa cum laude szerezhettem orvosi diplomát. Mi ez, ha nem Isten kegyelmes vezetése arra a pályára, amelyet a legmélyebb értelemben hivatásomnak tekinthettem, és egész életemet meghatározta?

Később nem hátráltatták a múltja miatt?

Budapesten nem lehettem orvos, így Nagykőrösön bontakozott ki a szakmai pályafutásom. Előbb a városi kórház belgyógyászatán kaptam állást, de 1961-től egészen 1990-ig, parlamenti képviselőségemig már körzeti orvosként praktizálhattam.

Nagykőrösön békén hagyta a párt?

Voltak súrlódások, feszültségek, de körzeti orvosként, amely hiányszakma, nem kellett hajtanom az állampárt kegyeire. Nem is léptem be a pártba soha. Ugyanezért tudtam presbiterséget vállalni 1963-ban Nagykőrösön, egyszerűen nem járt egzisztenciális veszéllyel.

Milyen konfliktusai voltak mégis a helyi kommunista hatalommal?

Például 1982-ben egy tanácsi ülésen felszólaltam a megyei pártbizottság azon határozata ellen, hogy bezárják a nagykőrösi kórházat. Az ügy országos port kavart, így az ülésre riportert küldött a Magyar Rádió. Az eseményeket magnóra vették, bár egy kis dulakodás keletkezett abból, hogy a szervezők egyszer kirángatták a magnó vezetékét a fali csatlakozóból. A híradás, benne a felszólalásommal, este mégis megjelent. A hivatalosság előtt fekete bárány lettem, a városban nőtt a népszerűségem…

De hogyan szólalhatott fel akkor?

Onnan indítanék, hogy a hatvanas évek végén egy ülésen bíráltam az akkori tanácselnököt, mivel önhatalmúlag túllépte valamiben a hatáskörét. Erre még a szakszervezetből is kizártak. 1973-ban azonban a párttitkár fölkeresett a lakásomon, hogy legyek a városi tanács tagja. Elfogadtam azzal a feltétellel, ha szakmai munkát végezhetek ebbéli tisztségemben. Így lettem az egészségügyi bizottság elnöke a Hazafias Népfront jelöltjeként. Ezután odajött hozzám az addig haragosként viselkedő tanácselnök: „Azt szeretném, ha te lennél a körzeti orvosom.” Mondtam neki: „De hát jó orvosod van, ráadásul párttársad, sőt, munkásőrtársad is.” Ő kötötte az ebet a karóhoz: „Egy dolog a vadászat meg a munkásőrség, és más dolog a bizalom, úgyhogy legyél te az orvosom!”

Volna még egy anekdota a praxisából, amely a kor politikai klímájáról szól?

A hatvanas évek elején tüdőgyulladás miatt egy atyafi kórházi befektetését intéztem, aki már hetven felé közeledett. Amikor általánosan megvizsgáltam, láttam: csecsemőfej nagyságú lágyéksérve van. „Bátyám, hát ez?” „Ó, hát nagy volt a sár, és meg kellett emelnem a szekeret.” „Milyen szekeret?” „Hát az ágyúszekeret.” „Csak nem azt akarja mondani, hogy a második világháborúban még katona volt?” „Nem akkor, doktor úr, hanem a gorlicei áttörésnél, az első világháborúban!” Azért nem fordult hatalmas sérvével orvoshoz, mert a mezőgazdaságban az egyéni gazdáknak nem volt biztosításuk, így a kezelés pénzbe került volna. Kádárék a birtokkal rendelkező parasztokat csak úgy tudták téeszbe kényszeríteni, hogy bevették őket a társadalombiztosításba. Így egy csomó ember akkoriban került doktor elé először.

Milyen szakmai munkába vágott bele a városi egészségügyi bizottság élén?

Például kezdeményezésemre egy szociológus kollégámmal a kiugró mértékű, hazánknak nemzetközi viszonylatban dobogós helyet eredményező alkoholizmussal és öngyilkossággal foglalkoztunk. Felmértük a városban a lehangoló helyzetet: Nagykőrös öngyilkosság tekintetében az országos átlagot is felülmúlja.

Mi lehetett az oka?

Részben az akkor még kiterjedt tanyavilág: az egyedül maradó tanyai öregek nem ritkán felkötötték magukat. A nagy fokú alkoholizmussal is összefügghetett ez, az illegális bögrecsárdák korszakában jártunk. De pusztán a kimutatható lakossági szeszesital-fogyasztás is azonos volt a város éves költségvetésével… Beszámolónk hatására alkoholizmus elleni mozgalom éledt a városban.

A rendszerváltozás után a nagykőrösi térség egyéni országgyűlési képviselőjévé választották a Magyar Demokrata Fórum (MDF) színeiben. A Parlament szociális, egészségügyi és családvédelmi bizottságának tagjaként hogyan szavazott a magzatvédelmi törvényről, amelynek két beterjesztett változata is volt, és a liberálisabbat fogadták el?

A szigorúbb változatra nyomtam igen gombot, keresztyén emberként.

Említené olyan képviselői akcióját az Antall-kormány idejéből, amelyre ma is büszke?

Átnéztem az 1992-es központi költségvetési tervezetet, és megállapítottam, egy fillér sincs elkülönítve prevencióra, egészségmegőrzésre. Márpedig a nemzet egészségügyi állapotát a megelőzés mértéke nagyban meghatározza. A rendkívüli nehéz pénzügyi-gazdasági helyzet ellenére módosító indítványommal, amelyet egy ellenzéki, szabad demokrata párti képviselőtárs bevonásával nyújtottam be, sikerült elérnem, hogy a társadalombiztosítás egészségbiztosítási alapjának egy ezrelékét különítsük el prevencióra, és fordítsuk kizárólag amatőr ifjúsági sport céljaira. Kupa Mihály pénzügyminiszter a haját tépte, hogy ilyen helyzetben még pénzt vonunk ki a költségvetésből…

Még csak 1991 vége volt, de az első MDF-es pénzügyminiszter már régen távozott...

Úgy van. Emlékszem, a még 1990 végén lemondó Rabár Ferenc előzőleg sírva jött haza Amerikából, nem tudván elérni, hogy a rendszerváltozás előtti elnök, az idősebb Bush Budapesten tett ígéretéből: Magyarország érdemi támogatásából legyen végre valami. Akkor sejlett fel, hogy ránk nem a jóléti állam szerepét osztanák.

1963 óta presbiter! Miért nem vállalt tavaly ősszel, a hatvanadik évfordulón újabb ciklust a budakalászi gyülekezetben, ahol Bereczky Örs lelkipásztortól kezdve mindenki tenyerén hordozza önt?

Az én koromban azért, lássa be, felelőtlenség volna még hat évre elköteleződni. Az említett kerek hatvan év során különben volt egyciklusnyi kihagyás a kilencvenes években a sok budapesti közéleti teendő miatt. Orvosi nyugdíjazásom után, 1993-ban költöztünk vissza Budakalász-Szentistvántelepre. 1998–2002 között alpolgármesterré választottak Budakalászon, menet közben polgármester is lettem a poszt megüresedése miatt. Településvezetőként szervezőmunkát fejthettem ki a református templom megépülése érdekében, hiszen az idő tájt a kalászi gyülekezetrész levált a pomáz-csobánkairól és önállósult. Hadd fejezzem ki örömömet, hogy nálunk ma is élő református közösség van, amelyből nem hiányzik az intenzív ifjúsági munka sem.

Jól látom életrajzi könyvéből (Visszapillantó, 2017, magánkiadás), hogy felmenői a törzsökös magyar elem nem túl gyakori polgárosodásának a mintaképei?

Pedig édesapám ágáról még nem is mondtam semmit. Apai nagyapám, Kulin Vilmos korán árvaságra jutott, rokonok nevelték Szabolcsban. Beadták suszterinasnak, kitanulta, elkerült Nagyszalontára, ahol nem is olyan hosszú idő alatt odáig vitte, hogy százfős cipőgyára lett, hadibeszállító is volt. „Hatelemis” emberként is hatalmas könyvtára volt, amelyet házunkban őrzök. A következő generációban édesapám már közgazdász, minisztériumi tisztviselő volt a Horthy-korszakban, a másik csillagász-matematikus és így tovább. Apámék hat gyermeket vállaltak, tisztes szegénységben éltünk, de a gyermekek nemzedékében már orvos, zenész, irodalomtörténész és mérnök is megjelent. Az én gyermekeim is értelmiségiek, az egyik fiam, akivel együtt lakunk, orvos, a lányom hegedűművész végzettségű. Unokáink között van orvos, fogorvos, óvodapedagógus, közgazdász, jogász.

A családját Trianon következményei nagyban érintették. Hogyan látja kilencvenötödik évében, van jövője a nemzetünknek?

Ahogyan Krisztus népe sem lett soha „többségi” a földön, úgy a magyar is kicsiny nép. Sajnos a fogyatkozást egyelőre nem tudjuk megállítani. De bátorítok mindenkit: Istennek láthatólag van még terve ezzel a nemzettel, tart még a kegyelmi idő. A gyakori újrakezdéshez erőt meríthetünk Ézsaiás prófétától, aki ezzel biztat minket: „De akik az Úrban bíznak, erejük megújul, szárnyra kelnek, mint a sasok, futnak, és nem lankadnak meg, járnak, és nem fáradnak el.” Nemzetünk nagyjai, akik a megmaradást és az épülést munkálták, bizalmukat az Úrba vetették, és erejüket tőle kapták. Kövessük a példájukat!