Olyan sok tervem van, lehet, annyit nem is élek

Kinyílik az ajtó, és a tikkasztó nyári melegből hűvös szobában találjuk magunkat. Meseszerű, bármerre nézünk, emlékek tárgyait látjuk, Benke György és felesége, Ildikó életének egy-egy részlete. Sok elbeszélnivalója van az idős házaspárnak, főképpen a kilencvenéves, nyugalmazott lelkipásztornak, csaknem öt évtizedes lelkészi pályával a háta mögött.

– Tudja, hölgyem, mi a pataki exodus? – teszi fel a kérdést a sárospataki teológia egykori dékánja. Története még 1951-ben kezdődik, amikor az állam bezáratta a sárospataki és a pápai teológiát, ő pedig Debrecenben kényszerült folytatni lelkészi tanulmányait.

– Másodéves koromban hallottuk, hogy visszatérnek Pápára a lelkésztanoncok. A híren felbátorodva kora reggel ötven diákkal kiszöktünk a debreceni kollégiumból, áteveztünk a Tiszán, és visszamentünk a sárospataki teológiára. Oly mértékben megszerveztük a szökést, hogy még a diáktársak sem vették észre, amint félszáz tanuló kisurran a kollégiumból. Meg akartuk kérni Nagy Barna dékánunkat és Darányi Lajos püspököt, nyissák meg a teológiát. A náluk magasabb egyházi vezetőséget viszont nem hatotta meg a „romantikus szabadságharcunk”, és azt felelték: „nyet” – mondja szarkasztikusan az idős lelkész. Három nap után a diákság visszatért Debrecenbe, amihez nagyobb bátorságra volt szükségük, mint eljönni onnan. – Kicsaptak közülünk néhányat, némelyeket kitiltottak az összes teológiáról, többeket félévvesztésre ítéltek, másokat megdorgáltak. Úgy kezeltek ezután, mint akik nem fogadjuk el az új teológiai és politikai irányvonalat. Ez volt a mi pataki exodusunk.

Vannak, akik bulikra emlékeznek, ha diákévekről nosztalgiáznak, Benke Györgynek mástól volt izgalmas a fiatalkora. – Fekete Péter tanársegédünket, lelkipásztort megfosztották palástjától az akkori egyházpolitikát nem támogató felszólalása miatt. Igazságérzetünk diktálta hévvel tíz diáktársammal levelet fogalmaztunk Péter János püspöknek, hogy gondolja át az ítéletet, mi támogatjuk a tanárunkat, magunk is egyetértünk vele. Megbüntettek minket. Engem Csengerbe küldtek segédlelkésznek, átnevelődni – idézi fel Benke György. Nem változott meg szemléletében, amiért a későbbiekben is mellőzte az Állami Egyházügyi Hivatal.

Glasgow-ban ösztöndíjasként Újszövetséget és gyakorlati teológiát hallgathatott ugyan, hazatérve azonban nem engedték doktorálni. – Disszertációm címe A keresztyén misztika volt. A bíráló professzor nem volt megelégedve az előszóval: „Bár a misztika szót nem tűri meg a marxista ideológia, ez hitbeli állapot és érték.” Elutasított, mondván, nem lehet vitázni a marxizmussal – emlékezik a lelkipásztor.

– Amikor hazatértem külföldről, visszaálltam Sárospatakon segédlelkésznek, majd püspöki titkárnak Darányi Lajos püspökünk mellé. Ekkor találkoztam az Állami Egyházügyi Hivatal Borsod megyei főelőadójával. Meginvitált magához: „Jöjjön be hozzám néha-néha, elbeszélgetünk barátilag!” Ilyen „baráti beszélgetésre” egyszer sem mentem el hozzá. Értette, miért, nem szereztem náluk piros pontot, annál inkább feketét – idézi fel.

Mialatt felelevenedik a múlt, többféle sütemény kerül az asztalra, mind házi készítésű. A 81 éves lelkészné, Ildikó betegsége ellenére hajnalban süteményeket készít, ezzel gyógyítja álmatlanságát. A vendéglátásban rutinosan mozog. – Mindig nyitva állt a házunk, gyakran akadt ebédvendég. Igyekeztünk befogadni a rászorulókat, vagy étellel kínálni azt, aki betévedt hozzánk. Ebből állt az életem. Egy alkalommal – már főjegyzőként – kérdezte a férjem: „Itt van három külföldi diák, nem jöhetnének ebédelni?” „Jaj, apuka, csak rántott leves van, meg kelkáposzta-főzelék lángossal.” Megszégyenített Isten, olyan jóízűen falatoztak, öröm volt nézni. Sokszor pironkodtam az Úr előtt hitetlenségem miatt, hogy nem lesz elég az ételünk, ha másokat is megkínálunk, de mindig elég volt – emlékezik vissza Ildikó.

Az első saját gyülekezet Sajóvelezden várt rájuk. – Szokás volt a faluban meghívni a lelkészt a nagyobb családi alkalmakra: keresztelőre, lakodalomra, disznóölésre. Ezáltal ismertük meg a gyülekezetet. Ünnepi hagyományként evés után, iszogatás közben minden alkalommal elénekelték a 128. zsoltárt, akár jártak templomba, akár nem. Ezt hívták Dávid zsoltárának, amelyet a „Dávidné zsoltárai” követtek: bármilyen dal, nóta, amelyet ezután énekeltek – magyarázza Benke György. Felesége azt is hozzáteszi, hogy ma is tartják a kapcsolatot a gyülekezettel. Kölcsönösen megszerették egymást, igyekeztek beilleszkedni a szokásrendszerükbe.

György nemcsak a lelki élettel, hanem az elmúlással is foglalkozott Sajóvelezden. Megragadta a temető látványa, mert majdnem az összes fejfa díszített és faragott volt. – Lemásoltam a motívumokat és a verses feliratokat. Harminc-negyven év után, látogatóban járva, egyetlen fejfát sem találtunk a temetőben. Egy része elkorhadt, a többit tüzelőnek lopták el a helyiek elmondása szerint. Ez indított arra, hogy könyvben jelentessem meg egykori rajzaimat és jegyzeteimet. A gyülekezet tagjai meghatódva ismerték fel szeretteik egykori síremlékét.

Györgynek és Ildikónak öt gyermeke született. Bár szerették a gyülekezetet, megszűnt a helyi általános iskola felső tagozata, így mindennapi utazás várt volna a gyerekekre, ezért más szolgálati helyet kerestek. A házaspárt hívták Sárospatakra, nagyobb gyülekezetekbe, de nem engedélyezett ekkora egyházközséget a felső vezetőség. Végül a négyszázötven lelkes sajóvelezdi után a százhatvanöt tagú mezőkövesdi gyülekezet pásztorolását vállalták el, mivel ott volt középiskola és zeneiskola.

– Nehéz életünk volt, nem kezdenénk elölről. Akkoriban még nem kötötték be a vízvezetéket a parókián. A kinti vécé kellemetlenségén kívül sparhelten, mosófazékban főztem, kútnál öblítettem a pelenkát. Még a fagylaltot is én készítettem, nem volt pénzünk megvenni a gyermekeknek – réved vissza Ildikó, majd nevetve hozzáteszi: – A kemény évek megedzettek bennünket, azért élünk ilyen sokáig. Rásky Sándor püspökünk azzal indított útnak Mezőkövesdre: „Ti ott éhen fogtok halni” – idézi fel az asszony. György szerint az akkori egyházi vezetők az egyházpolitikával egyetértő lelkészeket igyekeztek anyagilag kedvezőbb helyekre helyezni, az egyet nem értők előrelépését nem engedték.

– A százhatvanöt tagú gyülekezetben értettem meg, milyen méretű az a közösség, amelynek nemcsak prédikátora, hanem pásztora is lehet az igehirdető. Diákjaimat arra tanítottam: a lelkipásztornak nem csak prédikálnia kell, lelkigondoznia is szükséges a gyülekezetét. Jelenti ez a családlátogatást, a beszélgetéseket. Nem tudom, hány juhot bíznak egy pásztorra, de valószínűleg nem több százat, már száznál is van bojtárja, terelőkutyája. Sajnos ma sokan csak prédikátorok, kevés időt fordítanak a gyülekezeti tagokra – fejti ki a lelkipásztor. Feleségével rendszeresen látogatta gyülekezetét. Ezek emléke ma is eleven. – Megható volt egy-egy ilyen találkozás, némelyek azt kérdezték tőlünk: – Honnan tudták, szükségem volt arra, hogy eljöjjön valaki, meghallgasson és imádkozzon értem? – tekint vissza az egykori dékán.

Benke György nem búslakodott az elmaradt doktori cím miatt. Örömét lelte az igehirdetésben. – Nem számított, keveseknek vagy nagy gyülekezet előtt prédikáltam-e. Amikor igazgatója lettem a Tiszáninneni Református Egyházkerület Tudományos Gyűjteményeinek, hétvégenként lelkészi szolgálatot végeztem a környékbeli tanyákon. Egyik vasárnap reggel zárva találtuk a templomot, nem jött el a kulcsos ember. Két-három asszonnyal leültünk az árokpartra, és megtartottuk az istentiszteletet, éppen úgy, ahogy Filippiben Pál rátalált Lídiára és az asszonyokra a folyó partján. Jó természettel áldott meg az Úr, örömet leltem mindabban, amit végeztem. Lehet, azért élek még mindig – gondolkodik el a kilencvenéves aktív nyugdíjas.

Máig fára mászik a cseresznyéért. Délelőttönként kutatásokat végez a dolgozószobája mélyén, délutánonként kertészkedik. Úgy tartja, mindkettőre szüksége van, így érzi magát kiegyensúlyozottnak. – Szerteágazó az érdeklődési köröm, néprajzi, földrajzi kiadványokat is megjelentettem korábban. Sok tervem van, talán több is, mint amennyi év áll előttem, de nem bánom, kutatok, ameddig lehet – meséli a puritán életet élő György, és hozzáteszi: vallja József Attila Két hexameterét: „Mért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgyis! / Mért ne legyek tisztességes! Kiterítenek úgyis.”

Arra a kérdésünkre, hogy a disszertációjában megfogalmazott keresztyén misztikából mit sikerült megismernie hosszú élete alatt, úgy válaszol: több az élet, mint amit öt érzékszervünkkel észlelünk. A tudatalatti vagy a láthatatlan többet jelent ennél – fejti ki a lelkipásztor. Szerinte ajándék Isten tükrében látni magunkat. – A mesékben és a történelemben is többször földhöz vágták a tükröket, ha nem tetszett a látvány. Néha a Bibliát is félreteszik, mivel rosszat mond róluk, pedig Isten tükre jót akar. Erősnek és bátornak kell lennünk ahhoz, hogy megvizsgáljuk az életünket, és elhagyjuk a bűneinket.

– Szerettem gyakorlati teológiát és homiletikát, igehirdetés-elméletet tanítani a sárospataki teológián. Bár a sok kedves emlék között kellemetlen is akad. Felvetettem lelkigondozás-órán, hogy látogassunk el egy szociális otthonba, ahol betegekkel találkozhatnak a diákok. Többen elkezdtek zúgolódni, mivel ők nem szeretnek betegekkel érintkezni. Magyaráztam: ezt nem kerülhetik el a lelkészi hivatásban, nemcsak a szószékről kell erősíteni a nyájat, de a betegágy mellől is. Nem az egészségesekhez, hanem a betegekhez küldött el minket az Úr Jézus. Kedves diákjaim voltak, sok esetben feleségem anyáskodott felettük – emlékezik vissza az egykori dékán.

Benke György szerint a prédikáció kulcsa, hogy a lelkész kapjon igei üzenetet a lekcióból, így lesz hiteles és hatásos a szószéken. – Érezhető, látható, hogy a kimondott szó szívből vagy csak fejből szól-e. 1944 novemberében jöttek be községünkbe az oroszok, akkor kaptam első Újszövetségemet édesapámtól, mondván, nem tudni, mi vár ránk. Azóta tanulmányozom az Igét. Teológusként görögül olvastam az Újszövetséget, A zsoltárok könyvét latinul. Nem azért böngésztem, mert prédikálnom kellett, nekem volt szükségem rá. Gyermekkoromban a közös étkezések harmadik vagy negyedik fogása a bibliai részlet felolvasása, ötödik a közös éneklés volt. Ezt mi ma is így gyakoroljuk.