Megrázó történés a múlt hónapból: baráti társaságát elhagyva a pesti éjszakába távozott hétvégi szórakozóhelyükről egy tizennyolc éves gimnazista, és sosem tért haza. Az eltűnt Egressy Mátyás okkal feltételezhető tragédiája máig foglalkoztatja a társadalmat. A reformatus.hu nem száll be a rejtélyekkel kapcsolatos hipotézisgyártásba. Cikkünk kizárólag azokat az ügy kapcsán széles körben fölvetődő kérdéseket igyekszik körbejárni, amelyek általában a fiatalok természetes önállósulási törekvésére, szórakozási alternatíváira, alkoholhoz, szerhasználathoz való viszonyulására és a szülők szűkülő nevelési mozgásterére vonatkoznak. Beszélgetőtársunk Katona Viktor lelkipásztor, lelkigondozó, a Magyarországi Református Egyház Kallódó Ifjúságot Mentő Missziója Drogterápiás Otthonának vezetője.
Katona Viktor lelkipásztor, lelkigondozó
Praktikusan leszűkítve a tudatmódosítószerek széles skáláját az alkoholra és a kábítószerekre, miért tartoznak ezek egyre „magától értetődőbben” a mai ember, köztük a fiatalok szórakozásához?
Minden ember vágya a béke, a nyugalom, de időnként a kihívások, az adrenalint termelő helyzetek, foglalatosságok is természetszerűleg vonzanak minket. Ennek megfelelően kínálják magukat olyan szerek, amelyek lenyugtatnak vagy éppen ellenkezőleg, felpörgetnek. Az alkohol ugyan kulturálisan jóval elfogadottabb, mint a drog, meg lehet venni a boltban és vendéglátóipari helyiségekben, vagy éppen szórakozóhelyeken, a szabott korhatár fölött, de a tőle függők sincsenek jobb helyzetben, mint a kábítószer-addikció rabjai. Nem beszélve a gyógyszerről és a viselkedésfüggőség fajtáiról: társ-, szex-, játék- és a többi. A ráckeresztúri drogterápiás otthon vezetőjeként, ahol személyiségfejlődésükben és sorsukban elakadt, zátonyra futott szenvedélybeteg fiatalok talpra állításával foglalkozunk, alapvetően a józan élet pártján állunk. A hozzánk fordulók esetében absztinenciát várunk el, míg másoknak a mértékletességet ajánljuk. A nyugalomnak, biztonságérzetnek vagy éppen a kihívásnak mint szükségletnek vannak olyan elérési-megélési módjai is, amelyek szerhasználat nélkül is elérhetők. Hiszen lehet úgy alakítani a társas, baráti összejöveteleket helyszíni és egyéb tekintetben, hogy azok során jól érezzük magunkat, kikapcsoljanak, de közben a tudatunknál is maradjunk!
Mi okból kerülnek mégis aggasztóan gyakran serdülők, fiatal felnőttek, köztük jó családi hátterűek is válságos, pszichotikus állapotba szórakozásaik alkalmával? Úgy is kérdezhetném, miért ennyire népszerűek némely toxikológusok, mentőorvosok a médiában?
A fiatalok fejlődés-pszichológiai sajátja, feladata, belső programja, hogy keressék önmagukat, önazonosságukat, olykor azzal együtt, hogy feszegetik saját határaikat, kereteiket. Itt siklanak ki nagyon a dolgok, mert hiányoznak náluk bizonyos kompetenciák, készségek. Mi itt, a ráckeresztúri drogterápiás foglalkozásainkon nem véletlenül mindenekelőtt önismeretben igyekszünk fejleszteni a srácokat. Ennek részeként megérthetik, miért mentek bele a szerhasználatba komolyabban, feltárva például a maguk előtt is rejtett sebeket, a sebződésekhez vezető helyzeteket, hajdani traumákat, amelyek hajlamosították őket extrém megoldásokra, a szeretethiány feledtetésére, a kalandvágy kielégítésére. Terápiánk alapvető megközelítése, hogy bizonyos kompetenciákat, készségeket fejlesszünk, amelyek aztán segítik őket a józan élet vágányára kerülni és azon megmaradni. Hozzáteszem, nem kellene megvárni a válságszituációt, a felnőtté válás útján mindenkinek idejében szüksége volna erre.
Bontsuk ki pár szóval, mi hiányozhat az önismeret terén!
Természetes, hogy egy fiatal nem mindig látja reálisan önmagát. Például, hogy ki ő, mire képes, mi a féltendő értéke. Nem feltétlenül erős oldala a felelősségvállalás, beleértve az énkifejezést, a nemet mondani tudást adott esetben, ellentmondva az alkoholfogyasztással, szerhasználattal kapcsolatos csoportnyomásnak is, ha kell. Az önismerettel alapvetően összefüggő kompetenciákat egyébként már a közoktatásban el kellene sajátíttatni, hogy a felnövekvő nemzedék körében sokkal inkább megelőzhető legyen a függőség, amelynek kialakulása sokszor észrevétlenül, elmosódottan jelentkezik.
„A szívünket az Isten tudja formálni. Ehhez az imádság az út. Látjuk ennek az erejét több itt gyógyuló fiatalon, akik hitelt adtak az evangéliumnak. Sok közöttük szolgáló munkatársunk előtörténetében is ott van ez a fajta szabadulás.”
Keresztyéneknek evidencia, hogy az önismeret egyik legfőbb ébresztője az istenismeret. A ráckeresztúri intézményben, gondolom, erre is szolgálnak az igei és imaalkalmak, hitébresztő beszélgetések.
Nem erőltetjük a keresztyén világszemlélettel való azonosulást, de egyházi intézményként – a felekezeti iskolákhoz hasonlóan – ellátásunk részei az ön által említett alkalmak. Lelkipásztorként, igehirdetőként nem egyszer beszélek az otthon lakóinak a hiányainkról, köztük a hitünk szerinti legnagyobb hiányról. Nevezetesen arról a magányról, árvaságról, ami az édenkertből kiűzetett, bűn állapotában lévő ember fájó egzisztenciális hiánya – hiszen megtörtséget és töredezettséget okoz az Istentől való elszakítottság. Valamiképp mindenki szenvedi megtört emberi létünk bizonyos velejáróit és a vigasz hiányát, akkor is, ha úgymond jó családból jött.
Szabadulni, gyógyulni vágyó szenvedélybetegeik között milyen arányt képviselnek a jó anyagi háttérűek?
Kis százalékuk az ilyen. Vannak, akiknek a szülei nagyméretű csodaautóval érkeznek, olyan is előfordult, hogy kimenőt kértek a fiuknak, hogy a család együtt nyaralhasson a trópusokon. Azért vannak nálunk mégis kisebbségben a felsőközéposztály drogfüggő fiataljai, mert nekik módjukban áll magán addiktológiai konzultációkra is járni, luxuskörülmények között folyó terápián részt venni. Ellenben a Református Szeretetszolgálat drogterápiás otthona a szegényebb, hátrányosabb körülmények közül érkezőket is fogadja. De ne hallgassuk el: a jómódú szülők gyerekei között is van, aki az igazi figyelmet, szeretetet, törődést nem kapta meg, például mert a „felelős beosztású” vagy sikeres üzletember apa túlságosan elfoglalt, vagy mert az adott család nem jól funkcionál, válságban van a jó anyagiak ellenére. Akárhogy is: a szerhasználatra hajlamosító gyerek- és kamaszkori sebződések lehetséges okai között az elhanyagolás is ott szerepel. Ahogyan a magasra srófolt szülői elvárások is, például az iskolai eredményeket vagy a különórákat illetően. Ez is okozhat olyan szorongást, aminek a feloldására álmegoldások után néz a fiatal. Mindezzel nem hibáztatok egyetlen szülőt sem. Feltételezem, hogy a legjobbat igyekeztek adni, közben mégis „elvéreztek”, ahogyan Erdős Eszter – elődöm a drogterápiás otthon vezetésében – szokta mondani. És ott vannak még bizonyos genetikai tényezők, társadalmi szintű helyzetek… A szülőket arra bátorítom, hogy kérjenek ők is segítséget, ha gyermekük a függőséggel küzd! Segítséget ahhoz, hogy szembe tudjanak nézni a saját életükkel, tetteikkel, és segítséget arra, hogy megoszthassák a terheiket, támaszt kapjanak, és a felismeréseik mentén ők is tudjanak változni, változtatni.
Mit jelenthet a hitre jutás a szerfüggés leküzdése szempontjából?
Úgy szoktam fogalmazni a lakóinknak, hogy van itt rengeteg terápiás eszköz, amit használnak, emellett „tegyék bele magukat” a csoportokba, feladatokba, de legyenek tisztában azzal is: van olyan rétege az életünknek, ahova ezek nem érnek el. A szívünket az Isten tudja formálni. Ehhez az imádság az út. Látjuk ennek az erejét több itt gyógyuló fiatalon, akik hitelt adtak az evangéliumnak. Sok közöttük szolgáló munkatársunk előtörténetében is ott van ez a fajta szabadulás. Egyetlen esetet említek most: egyik részlegvezetőnk, addiktológiai konzultánsunk, Stefkó Ernő két évtizedet volt a kábítószerek fogságában, a vége felé már heroinozott is. Évekig volt lakója a terápiás otthonnak, ez alatt meg is tért, ami megpecsételte a gyógyulási folyamatot. Erdős Eszter lelkipásztor 2016 körül meg is keresztelte őt.
Csillagpont – a református egyház mintaadó projektje a józan, biztonságos fesztiválozásra
Ezt az interjút olyan valaki készíti önnel, aki tíz évig ifjúsági csoportot vezetett a református gyülekezetében. Az volt a tapasztalata, hogy a tizen- és huszonéveseknek teljes értékű, boldog közösségi együttlét tud lenni egy péntek vagy szombat esti ifialkalom, nyári elvonulós ifitábor…
Valóban felbecsülhetetlen értéke van annak, hogy az egyház olyan tereket, alkalmakat kínál az ifjúságnak, ahol józan lehetőség nyílik a kikapcsolódásra, sőt, bekapcsolódásra Isten erőterébe. Úgy vélem, Jézus útmutatása – „Keressétek előbb Isten országát” – jó szempontot nyújt a szórakozáshoz is!
Már akihez eljutnak az információk mondjuk a megváltásról…
Az a szülő, aki a gyermekét hittanra íratja, kiskorában gyermek-istentiszteletre viszi, nagyon jól teszi. Ezzel biztosítja, hogy idejekorán hozzáférjen hitismeretekhez, amelyek segítenek neki, hogy eligazodjon az életben. És igen, fontosak lehetnek a gyülekezet korosztályi alkalmai, ifi csendeshétvégéi. De említhetném a Csillagpont fesztivált mint az egyház központi mintaadó kezdeményezését, amely kétévente nyaranta bizonyítja, hogy alkohol és drog nélkül is lehet ezreknek együtt táborozni, fesztiválozni, koncertet látogatni – s közben a hit dolgaival akár életet meghatározó érvénnyel ismerkedni. Nem is szólva az egyházi ifjúsági szervezetekről – ahol magam is szolgáltam –, vagy a cserkészetről, ahol különféle remek kihívásokba vethetjük bele magunkat. Pusztán attól, ha vannak ilyen gyülekező helyek, alkalmak, ahol józanul is remekül érzik magukat a tizen-, huszonévesek, már kevésbé lesznek úgymond „bekínálhatók”.
S akiknek nincs olyan „kiváltságuk”, hogy hittudatosak a szüleik?
Tömören az a válaszom, hogy az államnak is fokozottabban kellene törődnie a prevencióval. Amint már céloztam rá: minden fórumon hatékony mentálhigiénés ismeretnyújtással kellene a fiatalságot egy kiegyensúlyozott és boldog életre segíteni, hogy így ellenállóbbak legyenek az élet nehézségeivel és mindenféle szerek csábításával szemben.
Mit tehet a lelkiismeretes szülő azért, hogy a tizennyolc évet betöltött fiát visszatartsa a nem megfelelő szórakozási fajtáktól?
Nem egyszerű ez. A tizennyolc év akkor is korszakhatár, hogyha ritka esetben mondhatnánk az ilyen korú fiatalt kellően érettnek ahhoz, hogy meg tudja ítélni, mi válik a javára. Ehhez sok tapasztalat kell még a felnőtteknek is. Ugyanakkor ettől fogva választópolgár valaki. A tiltás ilyenkor már egyébként is kezdi érvényét veszíteni, a direkt nevelés szerepe csökken. Ám ettől még maradt esély a meggyőzésre. Alapvető fontosságú, hogy mi, szülők, kapcsolatban legyünk, maradjunk gyermekünkkel, érdeklődjünk iránta. Jó otthoni klíma esetén igenis van értelme elmondani az érzéseinket, észrevételeinket, a tanácsunkat, azt, ha valamit nagyon veszélyesnek látunk: „Figyelj, ezt inkább ne csináld, keressünk másik megoldást, menj máshová kikapcsolódni!” Ha velünk lakik, akár egyfajta megbeszélt „szerződés” mentén szankcionálva is terelgethetjük. Összeségében a szülőnek mégis arra kell segítenie őt, hogy az önálló és persze biztonságos életét, életvitelét kialakítsa, még ha nehéz is az elengedés szülői oldalról.
Ezek szerint nem kijátszható egymás ellen az önállósodás belső „projektje” és a szülő-gyermek kapcsolat építő jellege?
Sokszor jönnek a terápiás otthonba olyan srácok, akik még harmincévesen is a kicsi gyerek szerepében vannak, és nem tudják a szüleikkel szemben képviselni magukat, megtalálni a saját hangjukat…
Egyetért azzal a meglátással, hogy legteljesebb értelemben véve, paradox módon akkor válik felnőtté az ember, ha a megtérése folytán Isten gyermeke lesz?
Azt vallom, hogy a teljes életnek része a spiritualitás, aminek a felismerésére a lakóinkat is hívogatom. Számomra ez a Bibliában önmagát kijelentő Istennel való kapcsolatot jelenti. Jézus arra hív bennünket elsősorban, hogy szeressük őt, egymást és magunkat. Ez a hármas kapcsolatrendszer biztos alap lehet az életben, akár az értelemkeresés, akár a nehézségek és a veszteségek között. Ezek kapcsán eszembe jut az az imádság, amelyet nemcsak a mi rehabunkon, de minden terápiás közösségben naponta mondanak: „Istenem, adj lelki békét annak elfogadására, amin változtatni nem tudok, bátorságot, hogy változtassak azon, amit tudok, és bölcsességet, hogy felismerjem a kettő közti különbséget!”