Örökbarát

Lackfi János
ÖRÖKBARÁT

Ne félj, mert megváltottalak.
Nem úgy, mint egy vonatjegyet,
bár szeretném, ha egy irányba
vinne minket a vonat, ha egy
fülkébe kerülnénk, és átadhatnám
a névjegyemet, ez áll rajta:
JÉZUS KRISZTUS,
az ön személyi megváltója,
szívesen halok meg önért,
ilyen ajánlat nincs több!
Ugyan ki hajlandó meghalni másért?
Legfeljebb szülő gyerekéért,
szerelmes szerelméért,
örökbarát az örökbarátért…
De sóhajtozunk is mindig,
hol van ma már ilyen szülő,
ilyen szerelem, ilyen barátság,
talán csak a mesében…
Én viszont élethosszan elidőznék önnel
abban a vasúti kupéban,
hisz van idő, míg a kerekek kattognak,
igaz van wifi is, és félszemmel
már az üzeneteire, a pittyenő
minivideókra, posztokra pislog,
ha lehet, mégis maradjon most offline.
Beszélhetnénk arról, hogy még a teremtés
kezdete előtt szerettelek (ugye, nem gond
a tegezés?, biblikus, barátságos), zigóta se voltál,
pajkos gondolat se szüleid fejében,
föld se volt, amire lábadat tehetted volna,
ég se, amire felnézhettél volna,
tenger se, amiben megmártózhattál volna,
ezeket mind neked alkottam,
tudtam, hogy majd kedvedet leled bennük.
Végigizgultam érted a családtörténetet,
ne érje bomba a házat, jöjjön haza dédapád
a háborúból, fussanak össze a presszó előtt
nagyapád és nagyanyád, győzzék le félénkségüket,
veled voltam tüdőgyulladásban, vizsgán,
mikor kirúgtak, mikor kimentél arra az erkélyre,
és végül nem ugrottál le róla, mikor
megszületett a lányod, mikor megkaptad
azt a leletet, ott voltam a kemón, a díjátadón,
itt vagyok most is. Hogy miért kell rám várni mégis?
A várakozás érlelődés, az almát sem szedjük le,
mikor még kicsi, zöld gumó. Addig is bármikor
lehetünk együtt. Kinyitod a belső szoba ajtaját,
ott ülsz a kupéban, beszélgetünk, robogunk tovább.