Örökségünk

Idén augusztus huszadikán abban a megtiszteltetésben volt részem, hogy megnyithattam a Békés Megyei Népművészeti Egyesület és a Békés Megye Népművészetéért Alapítvány Az ecsettől a mennyezetig – festett templomkazetták bútorfestők feldolgozásában című vándorkiállítását Berettyóújfaluban. Hálás, de nem egyszerű feladat, hiszen aki ismeri a témát, tudja, hogy szekérderéknyi irodalma van, számtalan elmélettel a tudományosan megalapozott elemzésektől a science-fictionig. Mi újat lehet még mondani – ha kell egyáltalán? A megnyitó előtti este ilyen tépelődések között léptem be a kiállítótérbe. Amit láttam, az beszippantott, magával ragadott. A Kárpát-medence különböző tájairól származó kazetták feldolgozásai egyértelműen olyan térré változtatták a művelődési ház kiállítótermét, amely képes az ember figyelmét, egész lényét a Szent felé orientálni. Sajátos módon ebben az élményben a meghatározó éppen az volt, hogy feldolgozásokat, a stíluson belül maradó átiratokat, kreatív másolatokat láttam.

A nyugati művészeti tradícióban hozzá vagyunk szokva ahhoz, hogy azt tartjuk értékesnek, ami eredeti, az alkotó saját invenciójából fakad. Ebben az esetben is talán értékesebbnek tartanánk, ha az eredeti kazetták állnának előttünk, míg a feldolgozásokkal kapcsolatosan mindig az a kérdés bujkál bennünk, hogy vajon milyen lehet a viszonyuk az eredetihez. Sőt olykor gyanakodni kezdünk, hogy nem hamisítványokról van-e szó, értve ezen olyan alkotásokat, amelyek megváltoztatják az eredeti mű üzenetét. Mindez ráadásul olyan tárgyegyüttes összefüggésében vetődik fel, amely református szívünkhöz meglehetősen közel áll, hiszen ez a mi örökségünk. De mi is tulajdonképpen ez az örökség? Az örökséget a hagyatéktól alapvetően a hozzá fűződő viszonyunk különbözteti meg. A hagyaték az, amit ránk hagynak – ha kell, ha nem, aztán vesződünk vele. Az örökség az, amire reflektálunk, amit a miénknek érzünk, amiben a múltunkat látjuk és aminek folytatóiként gondolunk magunkra. Az örökség így mindig több, mint az a tárgy vagy dolog, amelyet ránk hagytak.

Valahogy így van ez a kazettás templomokkal is. Akkor válnak igazán örökségünkké, amikor elkezdünk túllátni a kiürülő, elhagyatottá váló műemlékekkel járó költségen és gondon, amikor túllátunk az állagmegóvás kérdésein, vagy egyszerűen magán a faanyagon, amelyet mindenáron eredeti formájában kell megtartanunk, amikor túllátunk a motívumok értelmezése körüli zűrzavaron és polémián, a „pogányság” vagy éppen a „kárhozatos bálványimádás” kliséin. Ebben lehetnek segítségünkre a feldolgozások, illetve egészen pontosan maga a feldolgozás. Az a folyamat, amelynek során lemásoljuk az eredetit, megpróbáljuk szabad kézzel követni az eredeti vonalakat, megírni a tulipánokat, gránátalmákat, galambokat, pelikánokat és vázákat. Tessék kipróbálni! Elsőre valószínűleg nem fog sikerülni, de a próbálkozás arra mindenképpen jó lesz, hogy a testünk, ha figyelünk rá, elkezdi közvetíteni az üzenetet. Azt az üzenetet, amely túl van azon, hogy ami ott van, tulipán-e vagy sem, s mit is jelent a tulipán, ami közel vihet bennünket ahhoz a tapasztalathoz, amelyből ez a tulipán a festő kezéből kinő: a nem láthatóból az ívek lendületében, a vonalak energiáiban, a színek kontrasztjában, a kompozíció harmóniájában láthatóvá váló teremtőerő fényes és nagyszerű kibontakozásához. És akkor egyszer csak megértjük, hogy ezek a kazetták tulajdonképpen ikonok – kelet és nyugat határán élő kultúránkban nem olyan meglepő ez –, amelyek lényege nem a megjelenítés, hanem a jelenvalóvá tétel, amelyek megnyitják az ember lelkét afelé, akinek dicsőségét az egek és virágok, s a kettő közt a kegyelem felszabadító energiájából élő emberek hirdetik. Miközben húzzuk a vonalakat, megvidámodik a szemünk, megelevenednek a tagjaink, részeseivé válunk ennek az alapvető, transzgenerációs református tapasztalatnak. Többet kellene talán átrajzolnunk-másolnunk az elődök vonalait, mozdulatait, talán jobban megértenénk őket és azt, hogy mi is a mi örökségünk.

A szerző kulturális antropológus, a Sárospataki Református Teológiai Akadémia főiskolai docense.