A szenvedéséről szóló Jézus mellett jól elbeszélgetünk arról, melyikünk a nagyobb. Vagy a szenvedő Krisztust látva vigadunk, kockát dobva eljátsszuk az Úr köntösét, sorsot vetünk: a kocka el van vetve, mi pedig fel vagyunk dobva. Vagy kigúnyoljuk a szenvedés valóságát és eljátsszuk, hogy egy megvert embert megkoronázunk tövissel, majd elégedetten szemléljük művünket. Bűneink keresztjére feszítve gúnyoljuk az Ártatlant. Így már elég torz az egyébként gyönyörű ahhoz, hogy elviselhessük. A mindennapi kenyér feletti örvendezés helyett panaszkodunk. Csak ennyi jut nekünk? Pedig nem csak ennyi, de ami jut, az is „csak ennyi”.
Egymásban a „mást” és nem az „egyet” látjuk: tárggyá tesszük az egyszeriségében és egyediségében szerethetőt, amikor a tőlünk mint abszolút mércétől való eltérését bűnként látjuk és láttatjuk.
Pedig örülhetnénk annak, hogy ő is egyszeri és csodákat hordoz, és mennyi mindenben vagyunk „egyek”. Így végül a síróknak örülünk és az örülőktől sírunk. A húsvét utáni harmadik vasárnapon ebbe az emberi bűnös-torz világba kiált bele a 66. zsoltár: „Örvendj, egész föld, az Istennek!” Majd a titkot takaró leplet is fellebbenti a zsoltáros: „Az egész föld leborul előtted, énekel neked, énekli neved dicséretét.” A földre térdelve, leborulva, amúgy magasan hordott büszke fejünket is a földhöz érintve látunk a legtisztábban. Innen Isten csodálatos tettei látszanak, és a tettek mögött láthatóvá válik ő, aki „hatalmasan uralkodik mindenkor”. Innen szemlélődve megváltozik minden. Nem körülöttünk. Bennünk. A változás pedig mozgásba hoz, immár nem egymás ellen élni-halni, hanem küldetésünket betölteni: „Gyertek, halljátok, ti, istenfélők mind, hadd mondjam el, mit tett velem!”
Ha megtartjuk közben a kiindulási helyzetünket, akkor ez a bizonyságtétel nem fullad az egymással vetélkedők „engem áldott meg jobban” versengésének széthulló zűrzavarába. „Szolgáljatok örömmel” – szól a 100. zsoltár biztatása. Ehhez a szolgálathoz pedig nem is kell az előbbi testhelyzetünkön sokat változtatni, ami pedig jólesne: kinyújtani a leborulásban elgémberedett tagjainkat, kihúzni magunkat, lábujjhegyre állni, amíg bele nem szédülünk az imént megtapasztalt és rögtön félre is értett méltóságunk magasságába, amelyből ismét lefelé viszonyulhatunk a többiekhez, akár a földre borultakhoz is. A „szolgálat” sokszor a mások fölé emelkedés hivatkozása. Jobb tehát, ha leborulunk, majd csak a térdelésig emelkedünk fel, és felidézzük Krisztus Urunk példáját, aki kendőt kötött maga elé, és mosni kezdte a tanítványok lábait példaképpen, hogy mi most válaszolni tudjunk arra a kérdésre, milyen hatalommal cselekszünk. A lábmosás hatalmával, amelyet Krisztus mutatott meg és ad nekünk. Abban pedig, hogyan élhetünk ezzel a hatalommal, a Kol 3,17 iránymutatása lehet segítségünkre: „Amit pedig szóltok vagy tesztek, mind az Úr Jézus nevében tegyétek, hálát adva az Atya Istennek őáltala.” Valódi hála és öröm úgy születik ebből, ha nemcsak a névre hivatkozva szólunk vagy cselekszünk, hanem a példáját követve.
Az egyéni hálából és örömből így lesz – bizonyságtételek és látásaink, élményeink megosztása által – közös öröm, a közösség öröme, amely elvezet a következő, azaz cantate vasárnapig. A 98. zsoltár biztatásáig: „Énekeljetek az Úrnak új éneket, mert csodákat tett!” Ebbe a bizonyságtevő, hálaadó éneklésbe mindannyiunknak van okunk bekapcsolódni a saját életünkben elvett áldások vagy a szolgálatok lehetősége és áldásai miatt. Ezen a héten – ahogyan arra Bibliaolvasó Kalauzunk is emlékeztet – a családok világnapja van, így felidézhetjük az ilyen körben kapott áldásokat, vagy újrafogalmazhatjuk gyülekezeteink szolgálatát, amelyet a közösségben a családokért végezhetünk, vagy amelyet általuk tapasztalhatunk. Imádkozhatunk azokért, akik a nehéz helyzetbe került családok és egyének sebeinek enyhítésén, gyógyulásuk érdekében fáradoznak – hiszen a lelkisegély-szolgálatok világnapja is erre a hétre esik –, már ha nem felejtjük el Isten elé leborulva szemlélni őket és a szolgálatot, nehogy különbnek tartsuk magunkat a most segítségre szorulóknál, és a képmutatás bűnébe essünk. Akkor a sírókon nevetnénk és a nevetőktől sírnánk…
A szerző lelkipásztor, a Sárospataki Református Hittudományi Egyetem docense.
A cikket elolvashatják a Reformátusok Lapjában is, amelyben további érdekes és értékes tartalmakat találnak. Keressék a templomokban és az újságárusoknál!