Összecsengések – életinterjú Némethné Balog Katalinnal, az iszákosmentő misszió volt vezetőjével

A kertvárosias Alag utca 3. épületében van a helye a Református Iszákosmentő Missziónak és a Kékkereszt Egyesületnek. Jól megférnek: a két keresztyén szervezet szoros szövetségben dolgozik a szenvedélybetegek mentésén. Némethné Balogh Katalin eddig mindkettő vezetője volt, ám pár hónapja az iszákosmentő misszió 2003 óta viselt vezetői posztjáról leköszönt. A Kékkereszt Egyesületnek tehát elnöke maradt ugyan, ettől még kétségtelen, hogy Kata (a cikkben gyakran így fogjuk szólítani) visszavonulóban van a szolgálattól. Ideje tehát megkérdezni a hivatása gyakorlásáról, visszatekinteni eddigi pályájára, felvillantani az idevágó személyes hittapasztalatokat. Ezért keresem fel őt a Rákospalota-Kertváros és Káposztásmegyer határán található irodájában.

Tudom, hogy kávét kell kérnem, ha minél többet be akarok fogadni mindabból, ami elhangzik Kata lelki és szakmai története kapcsán... Markáns, koncepciózus vezetőegyéniség, mélyen segítő karakter, élő hitű ember, aki a református alkoholistamentő tevékenység középpontjában álló dömösi gyógyító otthon és kórház „lelke” volt hosszú ideig, a korábbi legendás vezetők – szülei – id. Balog Zoltán lelkipásztor és felesége 2006-as távozásától.

– Ma már látom, korábbi életem egésze arra készített föl, hogy misszióvezető legyek – fog a számadásba Némethné Balogh Katalin. Én viszont először is azt szeretném megfejteni a történetéből, hogyan alakult ki, illetve rögzült meg a szenvedélybetegek megsegítésére, mentésére irányuló hivatástudata.

Kisebb missziós szolgálatvégzés már fiatal korától, a 80-as évek második felétől felbukkant az életében. Mintaként álltak az ilyen missziót – már a cserépfalui gyülekezet pásztorolásával párhuzamosan is – végző szülei, akik 1984-ben átvették Siklós József elhunyta után az iszákosmentés szolgálatát, majd a kékkereszt-mozgalom vezetését és fellegvárává tették a dömösi gyógyítóotthont. Utóbbi mai hivatalos neve: Addiktológiai Rehabilició és Szenvedélybetegek Átmeneti Otthona.

Fiatal felnőttként, szabadsága alatt Kata gyakran ment dömösi csendesnapokra, gyógyítónapokra prédikálni. Jelen volt a munkatársi konferenciákon, sőt, Kékkereszt-tag lett.

– Felismertem – meséli –, hogy mielőtt másoknak mondanánk a meghatározó kékkeresztes üzenetet, „Szabad nem inni, mert Jézus Krisztus kész és képes megszabadítani!”, előbb önmagam számára szabad megélni ennek a valóságát. Evésfüggő voltam gyerekként, amit a szolgálatom első éveiben utólag, jóval a gyógyulásom után értettem meg. Az evésbe fojtottam életem minden baját, búját, kisebbrendűségi érzésemet, és láttam a lelki következményeit…

Az Iszákosmentő Misszió most nyáron leköszönt vezetője a másokat testközelből segítő munkát mégsem az alkoholfüggők között kezdte. Védőnőként rajtolt. S hogy miért nem azon a vonalon maradt? – Egyszer csak éreztem, hogy az a foglalkozás túl szűk keret lenne ahhoz, hogy úgy segíthessek embereken, ahogy szeretnék – mondja.

Útkeresése nyomán, hogy tanuljon is arról, amit Isten a Biblia egészében tanít, jelentkezett levelező teológiára. A teológia gyümölcse nemcsak a kápláni – segédlelkészi – diploma lett, hanem egy közbülső hivatásepizód is. Egyik tanára, Pásztor János lelkipásztor egyben a Diakónusképző Intézetet is vezette. Katának általa nyílt lehetősége arra, hogy pár évig az ottani kollégista tanulók lelkigondozását végezze, illetve áhítatokat tartson nekik.

S hogy miként értékeli ezt a rövid korszakot? – Egy jó bevezető tájékozódás volt az egyházban végzett szolgálat világába – emlékezik vissza. – Pásztor János nagyon jó vezető volt, élvezhettem a bizalmát. Fölkészített arra, hogyan viszonyuljak a szolgatársakhoz, feljebbvalókhoz, azokhoz, akikhez Isten szolgálatba küldött.

Nem a diakóniai intézeti epizóddal szippantotta be őt a diakónia világa, hiszen az a munka inkább volt rokon a lelkészséggel, még ha diakónushallgatók felé szolgált is. Mivel változás történt a Diakónusképző életében, Dunaalmásra került, egy halmozottan sérült fiatal férfiakat, fiúkat gondozó szeretetotthonba, helyettes intézményvezetőnek. Éppen akkor volt ott változás, új épületbe költöztek, változott a vezető is.

– Komoly próba, sokkoló, de egyben felemelő lelki élmény is volt ott dolgozni, jelentős részben az ágyhoz kötöttek között, akiket (bár huszonöt év körüliek) a „nagy fekvőben” etetni, pelenkázni kellett… Dunaalmáson beleszerettem a diakóniába.

Belekérdezek: – Mi van a mélyén a diakóniai szeretetnek? Segítés? Annak öröme, hogy azt adhatjuk és tehetjük, amire szükségük van?

– A kapcsolat – adja meg egy nem várt fogalommal a választ. – Egész életemben kapcsolatokban éltem. Elsősorban Istennel, és persze másokkal is. A gondozottakkal, munkatársakkal való kapcsolat az, ami által úgy éreztem, otthonomra találtam a diakóniában. Kezdtem gyerek-istentiszteleteket tartani süketnémának, vaknak… Akkoriban értettem meg, nem sajnálni kell őket, nem hagyományos értelemben segíteni nekik, hanem meglátni bennük Isten ajándékát. Hihetetlen történetek voltak, ami által lehetett kapcsolódni hozzájuk!

– Bekerült valamelyik fiú a pszichiátriára tüdőgyulladással – meséli. – Egy néma, se kezét, se lábát mozdítani nem tudó pelenkás ember. A diakónusokkal bementünk meglátogatni Tatabányára. Isten megteremtette a lehetőségét, hogy ott imádkozzunk, amikor meghal. Nem sokkal előtte mosolygott ránk, és még megetettük pudinggal, mert vittünk neki ennivalót, mint rendes hozzátartozók. Ő elfogadta tőlünk, és rövidesen mi engedhettük el aztán az Isten kezébe… Ilyen és sok hasonló is lett az életem része, ami az ott töltött idő szenvedéssel, küzdelemmel teli részének az ajándéka volt. Például azonosulni velük! Egyszer beöltöztem farsangkor halmozottan súlyos sérültnek: „nagysúlyosnak”, tipegőbe, sapkába. Úgy voltak gondozva akkoriban, mint a kisbabák… Grafittal bedörzsöltem az arcomat és műanyag játék a kezemben, úgy mentem közéjük tolókocsiban. „Új fiú, új fiú”, harsogták. Nagy élmény volt ez nekik, hát még az a pillanat, amikor fölfedtem kilétemet. Nem volt ez a vállalás tudatos, jött egy megérzés, ötlet, hogy ezzel közösséget vállalok velük… Ugyanakkor Dunaalmáson meg kellett tapasztalnom a bizalmatlanság légkörét is. Isten pont ezt használta föl arra, hogy később magam egészen más hozzáállással végezzem a szolgálatomat, illetve legyek vezető.

Hamar történt ilyen. Hívták a szeretetszolgálattól, hogy nehéz helyzetben és vezető nélkül van az egyház leányfalui szeretetotthona.

– Elmentem egy bőrönddel, fél év után felkértek intézményvezetőnek – meséli. – Itt tapasztaltam meg, előző helyemen azért engedte meg Isten a nehézségeket, hogy Leányfalun megajándékozzon lelki munkatársi közösséggel. Arra tanított a múlt, hogy amikor én kerültem vezetői szolgálatba, értékeljem a beosztottakat, lássam bennük azt a jövőt, amelyben a legkevésbé se vagyok pótolhatatlan. Már-már klasszikus diakonissza-közösségnek, diakónus-közösségnek tűnt, ahogyan mi Leányfalun együtt voltunk, igazi egy irányba tekintő testvérek lehettünk, bár beosztásban felettük álltam.

Itt megkérem Katát, illusztrálja, mi volt jellemző erre a közösségre, melyet már ő vezetett. Két példát mond: – Egyszer, amikor először gyászistentiszteletre készültem, fesztelenül megoszthattam velük, hogy bajban vagyok, szorít az idő és még azt sem tudom, merre induljak el egyáltalán az alapigéért. Magától értetődő volt, hogy imádkozzunk, és emlékszem, utána rövidesen megszólított az Ige, amiből aztán megszületett az igehirdetés!

Másik példájában a leányfalusi idős gondozottak iránti szeretete is felvillan: – Jó volt az idősotthonban is, annyi ajándékot adott az Úr az időseken keresztül, mint előtte a hiányokkal küzdő sérült fiúk által. Szorosan kötődtek hozzám ezek a nénik meg bácsik; mennyire féltek, mikor egyszer el kellett utaznom Svájcba három hétre. Jaj, mi lesz, mondogatták, ha Katika nem lesz itt! De mikor visszatértem, arról számoltak be, szinte észre se vették, hogy nem vagyok ott. Ment minden olajozottan, mert a munkatársaim teljesen helyt álltak. Az idősotthonban időnként új feladatok adódtak, elkezdtem végezni, aztán a munkatársak beleálltak, folytatták. Ha meg arra volt szükség, akkor kivették a kezemből, tették helyettem is. Nem véletlen, hogy az egykori munkatársaimnak egy megfogyatkozott részével még ezen a nyáron is együtt töltöttünk szeretetben pár napot, Istent dicsérve.

Pályafutása képeit időlegesen felfüggesztjük a magánéleti fejlemények felvillantásáért.

– Gyorsan teltek az évek, volt olyan kapcsolatom, amiből lehetett volna házasság. Az, hogy másként dőlt el, a felnőtté válásomat munkálta és azt, hogy már ne akarjak „mindenáron” társat, saját családot.

Tényleges férjhez menetele nem szokványos történet.

– Emberileg bizarr lehetett, hogy diplomásként olyan férfihez megyek hozzá, akinek ez nincs, aki fiatalabb nálam, a beosztottam, és nem olyan közegből való, mint én. Valamikor én sem így képzeltem. Férjem, Németh Zoltán a pomázi gyülekezeti ifijében hitre jutott fiatal volt akkor, azért jött az otthonba, hogy Istennek szolgáljon. Fölvettem dolgozónak, ahogy a többieket. Aztán amikor sokat beszélgettünk s elindult valami köztünk, akkor azt imádkoztam: „Istenem, én ebbe nem megyek bele, míg te nem mondasz igent. Már nem akarok már kísérletezni, próbálkozni. Vagy igen, vagy nem.” Lett egy közös igénk a Római levélből: „Bizony őtőle, őáltala és Őrá nézve van minden.” (Róm 11,36) Szerelmes voltam, de az igenben, hogy hozzá megyek, nem ez volt a döntő, hanem az igei útmutatás.

Máig működik a házasságuk, még ha sokszor próba alatt volt is, hiszen önmaguk és a sok időt-energiát igénylő missziói munka megterhelte őket. „Kemény harc lesz a család és a szolgálat között” – jósolta Katának valaki. Amikor szolgálatvezető lett, ez beteljesült ugyan, de azzal együtt, amit szintén följegyeztem Katától. Éspedig:

– Meg kellett tanulnom családanyaként, feleségként is működni a szolgálat mellett. Ebben nem csak az volt segítségemre, hogy az Iszákosmentő Misszió átvételekor már a negyvenes éveimben jártam, a gyerekek pedig már nagyobbak voltak, hanem a férjem is. Neki abból a teherből is kijutott, hogy nemcsak összeismerkedésünk idején, hanem kisebb megszakításokkal három évtizedet voltam a munkahelyi főnöke, mert Dömösön az egész ház gondnoka, mindenese volt.

Ahogy kiveszem Kata beszámolójából, eddigi házasságuk során a napi közös imádságok adtak vezetést és felülkerekedést a nehézségeken. Igen, a hitélet közös gyakorlása lehetett a kegyelem egyik fő közvetítőcsatornája…

Jöjjön most minden részletezés nélkül pár dátum: 2003-ban vette át a Református Iszákosmentő Misszió vezetését és a Kékkereszt elnöki tisztét 2016-ban. 2006-ban elhunytak a szülei, ekkor az egyesületi elnöki tisztséget tíz évre Korsós István vállalta. 2013 óta férjével ismét Dömösön töltötték az életük nagy részét.

Nézzük most már, mi változott Némethné Balogh Katalin vezetői szolgálatán keresztül.

A Református Iszákosmentő Szolgálat és a Kékkereszt szolgálata attól fogva megkülönböztethetően működött, bár közös maradt a gyógyító munka. A dömösi otthon működését illetően: kéthetesekből három-négy hetesek lettek a gyógyító hetek.

Azonban a döntő változás az lett a leköszönt szolgálatvezető szerint, hogy jól működő munkatársi lelki közösség alakult ki Dömösön. Először nem értem, ilyet miért szögez le, hiszen ha szülei és elődei a szolgálatvezetősben, „Zoli bácsi” és „Margit néni” (id. Balog Zoltán és Tapolyai Margit) nem voltak eléggé lelki, sőt ébredési gyökerű emberek, akkor kik nevezhetők annak? Kata tisztázza: – Arra gondolok, hogy nem voltunk többé kiszolgáltatva annak, hogy szinte csak néhány ember van, akik a vállukon hordozzák az egészet. Igen, a hőskorban alapvetően a szüleim és a szintén „ősmissziós” Korsós Pista bácsiék szolgáltak, illetve vendéglelkészek időnként, de ilyeneket alkalmilag egyre nehezebb volt találni. A hölgyek lelkigondozásában Korsós Pista bácsi felesége mellett én is részt vettem, de aztán a vezetői feladatok elszólítottak… Egyébként sem tudtam volna azt az életformát élni, amit édesapám és édesanyám, akiknek régóta nem volt már annyi saját családi elfoglaltságuk. Tehát lelkigondozókat, lelkészeket kerestünk és vettünk alkalmazásba, és így fokról-fokra kiépült a megfelelő munkatársi csapat a többi dolgozóval együtt.

S hogy mit jelentett ez a hatékonyság szempontjából?

– Nem elszemélytelenedett a szolgálat, ellenkezőleg: az a személyesség, amit az első szolgálói generáció meghonosított, kiterjedt a közösség minden tagjára, a gyógyulókkal együtt! – állapítja meg. – A lelkigondozók szisztematikusan mindenkit megszólítanak. A gyógyító heteken női szolgálattevők a nőkkel, férfiak a férfiakkal személyes beszélgetéseket folytatnak. Úgy nem mehet el senki Dömösről, hogy nincs személyesen megszólítva!

Kata megemlíti még, hogy mintegy negyven kékkeresztes csoport tartozik az országos utógondozói hálózatba, melyet külön a koordinátor tart kézben.

S mi az, ami nem változott, ami miatt a „dömösi legenda” ma is folytatódik? – Változatlanul abból indulunk ki, hogy „az Ige a meghatározó”, és hogy „az evangéliumnak gyógyítóereje van” – feleli Kata. – Hálás vagyok, hogy az új szolgálatvezetőnek, Stift Jánosnak és a jelen munkatársaknak is változatlanul ugyanez a legfontosabb. Hirdetni az Igét és hinni: a Szentlélek munkálja a szabadulást, Jézus Krisztus szeretetében. Ugyanúgy nem változott szüleim vezetése után az, hogy naponta kétszer hangzik Ige. Mindent az Isten világával kötünk össze, bármi emberi dologról beszélünk. Minden életkérdésre, életterületre ott van a válasz a Bibliában, az, hogy Isten minként gondolja. Gondoljunk csak bele, milyen markánsan tanít az Úr félelemről, mértékről, megkötözöttségről vagy az Ő szabadító erejéről. Az addiktológiai konzultáns-képzésem végén a szakdolgozatom tárgya ez volt: az addiktológiai konzultáció és a keresztyén rehabilitáció szakmai kapcsolata. Azzal foglalkoztam benne, hogy a rehabilitáció szakmai programelemei mind megfeleltethetők az isteni meghagyásoknak. Csak egy könnyed példa: az addiktológia zeneterápiát is előír? De hát Dömösön alapvetés, hogy mi rendszeresen együtt énekelünk. Az pedig óriási többlet, hogy minden ének szövege bizonyságtétel, imádság, elvisz a depresszióból a reménységre. Gyógyító heteinken a hit és a függőségekkel kapcsolatos tanulmányaim, tapasztalataim egybecsengve határozták meg előadásaimat. Ezzel is az eredeti koncepció élt tovább és reményeim szerint frissült meg. A szakmát és Isten üzeneteit nagyon össze igyekeztem kötni. Alkoholista személyiségről, depresszióról, társfüggésről, gyógyulásról, visszaesésről, amit csak tudtam szakmailag, elmondtam, de rámutatva, hogy Isten világában kell ezeket elhelyezni. Sosem hagytam ki, nem az a kérdés, hogy meg tudom-e állni az ivást, hanem hogy félek és ebből ivás következik nálam. De ha Isten szeretetében vagyok, szabad nem félnem!

Azt is mondja Katalin, mióta 2000-ben hivatalosan kórházzá, egészségügyi intézménnyé minősítették a dömösi gyógyító otthont, a külső ellenőrzésekből visszaigazolódik, hogy evangéliumi szolgálat igenis lehet egyben kiváló szakmai munka. Ráadásul a szigorításoknak megfelelve sem személytelenedett el a gondozásuk. – A felvétel egyben hitbeli döntés a részünkről, megküzdünk mindenkiért, ha ő maga is lép a gyógyulása felé. Ezért is történtek és reményeim szerint történnek jelentékeny arányban szabadulások!

A beszélgetés medre itt visszafordul a 2026-ig vezetett szolgálatra, pontosabban arra, mi szűrődött le az alkoholisták ezreivel való találkozásból. Hihetetlen szám: évi hatszáz alkoholfüggő fordul meg itt…

– Az alkoholistának is szüksége van arra, hogy azzal szembesüljön, valóban akar-e ő szabadulni szesztől, bűntől, valóban akar-e megmozdulni önmagáért – véli. – Mert az Isten se rak be minket csak úgy a Mennyországba, egy valamit nekünk szükséges tenni, nyitott szívűnek lenni, döntést hozni, hogy elindulok az úton, a gyógyulás lehetőségét megragadom. Ha valaki nem akar együttműködni a gyógyítóival, ha nem akar együttműködni az ígéreteit és szeretetét közlő, segíteni kész Mindenhatóval, akkor Ő nem erőltet rá semmit.

A döntés minőségére így int Némethné Balogh Katalin: – Az alkoholistáknak is arra van szükségük, hogy ne kényszerből, ne megfelelés céljából, hanem önkéntes belátásból, szabadon hozzák meg döntésüket, mert annak biztosabb jövője van! Ennek ellenére később is szükség van az odafigyelésre: a visszaesésben az alkoholfogyasztás már csak a vége, nem a kezdete. Ha valaki szabadul, legyen tisztában azzal, nálunk egy jó alapozást kapott, de ez nem elég, ezért ha teheti, épüljön be gyülekezetbe és kékkeresztes utógondozói csoportba, ott erősödhet az alkoholmentessége és a felnőtté válhat a hit útján.

Észreveszek beszélgetőtársamnál egy kedves paradoxont. Említi, hogy mostanra, amikor búcsúzóban van a szolgálattól, az alkoholisták is jócskán megváltoztak, például pszichésen sokkal megterheltebbek, ráadásul kevésbé tekintélytisztelők. Ugyanakkor kiderül, ars poeticájába tartozik, hogy tökéletesen egyenrangú egy szenvedélybeteg és az őt ellátó gyógyító otthon vezetője.

– Igen – mondja erről – arra jutottam, nem is annyira segítetek, mint inkább közösen tanulunk együtt élni és együtt keresni az élet útját, vezetők és gondozottak, akik egyaránt rászorulnak az isteni kegyelemre és egyaránt értékesek vagyunk…

Nem várható, hogy jelentkezzenek missziós „elvonási tünetei” amiatt, hogy ha fokról-fokra is, de az egészet, a maga pezsgésével, hihetetlen áldásaival, életek, személyiségek mentésének a fokozott dopamintermelésével ott hagyja? – kérdezem végül Némethné Balogh Katalint, aki 2024-ben a dömösi otthon intézményvezetését és egészségügyi irányítását Németh Mariannak, idén nyáron a Református Iszákosmentő Misszió vezetését Stift János lelkipásztornak adta át.

– Nem gondolom, hogy rám törne ilyesmi. Talán a kerek egy évvel ezelőtti tragédia a családomban, a legkisebb fiam elvesztése miatti fájdalom féken tartja – utal kifejtés nélkül egy súlyos, nehezen gyógyuló sebződésére. Sóhajt, majd így folytatja: – Az biztos, hogy kavarog bennem egy kicsit, hogyan tovább. De van bennem hit és reménység, hogy jó lesz nekem türelmesen kivárni, Isten mit mutat, mit ad… Persze izgat, hogyan fogok úgy élni, hogy szeressem az életet annyira, mint eddig. Egy biztos, van egy nagy igényem: az, hogy az Istennel töltött időm növekedjen! Nem a divatos énidő, hanem hogy „Ő meg én”… Mindig fordítottam az imádságra időt, és annak, amikor gyakorolhattam magam ebben egyedül és együtt a férjemmel, nagy áldása volt. De többre van szükségem. Annyi minden történt, történik az emberrel, hogy jó lesz együtt gondolkodni Istennel már csak ezeken is, hogy a helyükre kerüljenek. Most a fiunk tavaly októberi elvesztése még mindenre rányomja a bélyegét. De hálás vagyok az együttérző testvéri szeretetért, imádságokért, amiket, azt gondolom, ma is kapok. Akár ebben a nagy családban, amelyben szolgálhattam. Hálás vagyok azért is, hogy Isten adott kölcsönös szeretetet közöttünk. Hogyan is szerethetné valaki ebben a szolgálatban az alkoholistákat, ha nem szereti a munkatársait?

Frappáns szóvirág volna a munkatársi szeretet ilyetén említése? Aligha, mert ezzel az emlékezéssel toldja meg:

– Gyönyörködtem, amikor az, amit én gondoltam, összecsengett a munkatársaim szavaival, tetteivel. Persze ha nem, akkor lehetett úgy is, ahogy ők gondolták. Gyönyörködtem, ahogy növekednek az életükben, szolgálatukban. Ahogy engedik ők is, hogy a személyiségük Isten kegyelme szerint változzon… A munkatársi viszony „nehéz üzem”. De azért izgalmas, boldogító fölfedezés volt meglátni vezetőként, ki mire alkalmas, mit szeret, miben tud majd kibontakozni… Hát még, amikor igazolódott egy-egy megérzés, személyi döntés…

Lám, gondolatai ismét az iszákosmentő szolgálat körül forognak. Utóbbi jövője érdekében szögezi le következőket: – Fontos, újra-újra megharcolandó küzdelem, hogy a társadalom aktuális állapotában, a jelen jogi, intézményi, politikai környezetben, kormányzási világban, szakpolitikai feltételek között, fölgyorsuló változások közepette az Iszákosmentő Misszió és a dömösi intézmény valóban misszió maradjon!