Összetartás és szeretet az atomerőmű árnyékában

A Paksi Református Egyházközség története sok mozzanatában hasonló más helvét hitű közösségeinkéhez. A reformáció tanainak terjedése a XVI. század második felében éri el a települést, 1576-ban már saját református lelkészük volt Zombori Antal személyében. A XVII. században templomot építettek, amely a mai parókia udvarán állt. Ezt később lebontották, és új helyen (feltehetően ahol a mostani templom áll) nagyobb épületet emeltek Istennek. Néhány évtizeddel később a hívek számának gyarapodása miatt újra templomépítésbe kezdtek. 1750-ben tették le a ma is meglévő templom alapkövét, amelyet húsz évvel később, 1779. november 5-én szenteltek fel.

A türelmi rendelet miatt tornyot akkor nem kapott, harangja lábon állt, végül 1796-ban a torony is elkészült, erről tanúskodik a toronybejárat fölé helyezett latin feliratú kőtábla is: „E torony az Úr dicsőségére épült II. Ferenc uralkodása alatt, az 1796. évben.”

A paksi gyülekezet iskoláját a XX. század közepén államosították, az elvett, leromlott állapotú épületet visszakapta ugyan az egyházközség a rendszerváltás után, de felújítására egészen 2018-ig kellett várni.

Lenkey István és felesége, Lenkeyné Teleki Mária 2001 júliusa óta végzi szolgálatát Tolna megye második legnagyobb városában. Velük és a presbitérium néhány tagjával ülünk le beszélgetni a parókián kialakított gyülekezeti terem egyik asztalánál. Szerda délután van, igyekeznünk kell, mert hamarosan kezdődik a zsoltáréneklő kör záró alkalma. Ez is egy azon programok közül, amelyek jól jellemzik a paksi gyülekezet életét.

Lenkeyné Teleki Mária a teológia elvégzése után két évig szolgált szigetvári segédlelkészként, majd házasságkötésük után immár férjével együtt öt évig gondozták a nyolc gyülekezetből álló Nagydobsza és környéke Református Társegyházközséget. – Ez azért más nagyságrendben működő gyülekezet – ismeri el István. – Az előző szolgálati helyünkön ha tíznél többen voltunk egy istentiszteleten, már azt mondtuk, „Hú, de sokan vagyunk!” – teszi hozzá Mária. Most egy átlagos vasárnap közel nyolcvanan vesznek részt az alkalmon a százötven fős gyülekezetből. István szerint a gyülekezeti lelkészség szemléletét tekintve a helyzet nem változott, de nagy könnyebbség, hogy nem „nyolcfelé kell szaladgálni”.

A lelkészházaspár között már a kezdetekben kialakult egyfajta munkamegosztás: Mária a gyermekalkalmakat, a hittanoktatást és a nőknek szóló alkalmakat, valamint a lelkigondozás feladatát vállalta magára, ami persze nem jelenti azt, hogy időnként ne állna fel a szószékre Igét hirdetni. – Nem vagyok az a fajta lelkész, akinek sérülne a lelkipásztori identitása, ha épp nem én prédikálok. A lelkészség összetett és gazdag szolgálati feladatokat kínál, ha a prédikáció éppen hiányzik belőle, én akkor is teljes mértékig lelkésznek érzem magam – vallja be.

– Soha nem is úgy osztottuk el a feladatokat, hogy elfeleztünk minden munkát, inkább típusonként. Én mondjuk baba-mama klubot egyetlenegyet sem tartottam – mondja István.

A paksiak is nagy odaadással fordulnak a gyermekek felé, más gyülekezetekhez hasonlóan. Nemcsak azon a heti ötvenhárom hittanórán, amelyeket Mária mellett két főállású hittanoktató tart, hanem a közösség saját gyermekprogramjain is. Van viszont egy markáns különbség: a paksiak nem feltétlenül várják ettől a gyülekezet gyarapodását. – A hittanoktatásban sok gyermeket elérünk, de hozzájuk mérve kevés a gyülekezethez kötődő család. Az az elmélet, hogy a gyerek majd elhozza a szülőt, Pakson gyorsan megdőlt. Az látszik inkább, hogy a szülő hozza el a gyermeket, már ha megteszi. Örvendetes, ha a szülő eljön a gyermekével egy-egy alkalomra, de ha nincs elköteleződés, nincs gyarapodás sem – mondja Mária. – Úgy látom, gyermekek terén kicsit leszálló ágban vagyunk, ami a gyermek-istentisztelet látogatottságán is látszik – teszi hozzá.

Ettől függetlenül meggyőződésük, hogy a gyermekek jelenléte gazdagítja a gyülekezetet, és sokat hozzátesznek a közösség életéhez azok a programok, amelyek a gyermekeknek szólnak. – Megmozgatja, elevenséget ad a gyülekezetnek. Tavaly például nagy élmény volt számomra, hogy az asszonytestvérek koordinálták a nyári napközis táborunkat, nekem szinte semmi háttérfeladatom nem volt, mindent ügyesen elintéztek – ismeri el a lelkésznő.

S ha a gyermek nem hozza el szüleit a gyülekezetbe, sokszor a gyülekezet, illetve a lelkipásztorok teszik meg az első lépést. – Azzal, hogy beíratják a szülők a gyerekeket hittanra, felhatalmaznak minket arra, hogy megszólíthatom őket, meghívhatom gyülekezeti alkalmakra, például az anyukákat a fiatal női körbe, mamakörbe. Csakugyan könnyebb így odalépni hozzájuk – vázolja Lenkeyné Teleki Mária.

De nem csak az anyukákat szólítja meg a gyülekezet, Pakson az apákra is gondolnak. – Próbálunk találkozási lehetőségeket adni, néhány éve kezdtünk el apás kirándulásokat szervezni – mondja Lenkey István. – Eleinte kifejezetten apák és fiúk programja volt ez, később már a lányaikat is elhozhatták az apukák. Ezek egynapos kiruccanások – részletezi. A jelenlévők közül többen lelkesen idézik fel azt az emlékezetes kirándulást az orfűi Trió-barlangba, ahol csak kúszva lehet közlekedni a járatokban. – De jártunk az apákkal és gyermekeikkel a felcsúti futballakadémián, az etyeki filmstúdióban, és vízitúráztunk is: Dunaföldvárról eveztünk egészen Paksig.

S hogy miért ez az apákra irányuló kitüntetett figyelem? István magyarázata szerint általános jelenség nemcsak a paksi gyülekezetben, hanem országosan, sőt az egész nyugati civilizációban is, hogy az egyházi közösségekben sokkal kevesebb a férfi, mint a nő. – Az anyák napját mindenhol megünnepelik, ami szép, és így van jól. Néhány éve támadt az ötletünk, nagyjából az apás kirándulások szervezése idején, hogy a gyülekezetünkben tartsunk apák napját is. Meglepő módon az elmúlt években az egyik legnépszerűbb istentiszteletünkké vált, látogatottsága a szentesti alkaloméval vetekszik – számol be a váratlan eredményről Lenkey István. – Szép és megható alkalmak ezek, amelyet próbálunk hagyománnyá tenni – teszi hozzá.

„Ez nyílt, befogadó és szeretetteljes közösség. Szeretjük egymást, és örülünk a közénk érkezőknek” – írja a gyülekezet honlapján olvasható lelkészi köszöntőjében István. Szerinte ezek a jelzők a mai napig megállják a helyüket. Úgy véli, ez visszavezethető az atomerőműhöz, amelynek építése, üzemeltetése ezreket vonzott a Duna-parti városba az elmúlt évtizedekben. – Paks befogadó hely, szinte mindenki máshonnan jött ide. Nemcsak mi, lelkészek éltük meg ezt a nyitottságot, hanem azóta mindenki, aki a gyülekezetünkbe érkezett – teszi hozzá.

Mi sem bizonyíthatná ezt jobban, mint hogy azok közül, akikkel leültünk beszélgetni, Kern Sándor gondnokot kivéve senki sem született paksi. Erre Gócza Levente presbiter hívja fel a figyelmet, majd számolgatni kezdik, hány „őslakost” tart számon a gyülekezet – nem sokat. Az is nyilvánvalóvá válik, hogy szinte mindenkinek van valami kötődése az atomerőműhöz, ha nem is közvetlen, közvetett biztosan.

Gócza Levente már tizenhat éve nyugdíjas, előtte huszonhét évet húzott le az erőműben, ahol több feladatkörben is dolgozott. – Voltam a reaktor területén, később az irányítástechnikában, majd a minőségügynél. Végigjártam a létesítményt, de jó volt megismerni az egészet – mondja.

Pap Norbert nem az erőmű alkalmazottja, mégis van belépője, ugyanis műszaki diagnosztikával, a környező területek állapotvizsgálatával, felügyeletével foglalkozik. Vargáné Csató Ibolya úgy került Paksra, hogy a férje az erőműben kapott állást, ő pedig vele tartott, Kazincbarcikáról költöztek ide. – Pedagógus vagyok, mégsem örültek annyira az érkezésemnek, mert minden második erőművesnek pedagógus volt a felesége. Sikerült azért a szakmámban elhelyezkednem, azóta már nyugdíjas vagyok – mondja Ibolya, aki a gyülekezet informatikai felelőse is. Bihari Gabriella a „legifjabb” paksi a gyülekezetben. Érkezése bizonyos ponton egyezik a többiekével, de költözésük nem egyszerű álláskeresés eredménye. – Nem tervezett utazás volt, férjem a Paks2 előkészítési munkálataiban vesz részt, míg én a gyülekezetben kaptam munkát. Kárpátaljáról jöttünk a háború kitörésekor – mondja a fiatalasszony, akinek testvére húsz éve jött férjhez Paksra – szintén egy erőműveshez – és lett tagja a református közösségnek.

Az egyedüli kivétel ebből a szempontból Feil Ferencné Rozika, akinek mezőgazdász volt a férje, ő pedig könyvelőként dolgozott. – Egyik gyermekem sem dolgozik az erőműben, egyedül a vejemnek van egy hajszálnyi köze hozzá, mint ahogy azt az előbb el is mondta – és a fejével Pap Norbert felé biccent.

A Lenkey házaspár több mint két évtizedes szolgálata alatt markáns változáson ment keresztül a paksi gyülekezet. – Amikor eljöttek bemutatkozni, elmondták, hogy szolgáló gyülekezetet szeretnének. Akkor azt gondoltam magamban, hogy „nem ismernek még minket, látszik” – emlékszik vissza Rozika. – A régi gyülekezetben nem sokan álltunk be a szolgálatba. Számomra viszont hatalmas dolog, hogy azóta tényleg szolgáló gyülekezet lettünk, és testvéreink többsége szívvel-lélekkel benne van ebben. Nemcsak a fizikai dolgokra gondolok, hanem a lelki munkára is.

Persze nem egy csapásra változott meg a gyülekezet. – Először jöttek a kis csoportok, az asszonykör, amelyet Mária szervezett, majd a házi bibliakörök, amelyek azóta is gyülekezetünk tartóoszlopai – véli az asszony. A bibliakörök említésére zsizsegni kezd a kis kompánia. Szeretetteljes, bensőséges, nyílt – záporoznak a jelzők. – Most decemberben lesz húsz éve, hogy elindultak ezek a házi csoportok – mondja Mária. Kiderül, hogy eleinte azok gyűltek össze egy-egy körben beszélgetni a vasárnapi tanításról, akik egymás közelében laktak, de ma már inkább a lelki közösség köré szerveződnek.

Ma nyolc bibliakör működik a gyülekezetben, kettőt közülük még két évtizede alapítottak. – Az elmúlt években inkább a felnőtt konfirmandusok alakítottak új csoportot, vagy azok, akik együtt vettek részt egy Alpha vagy egy Béta kurzuson – magyarázza István.

Levente közülük az egyik, egyben ő az egyetlen férfi bibliakör vezetője. Mint mondja, rá alapvetően jellemző, hogy szeret benne lenni mindenben, amiben lehet. Szervezett már vízitúrát, kirándulást a Bakonyba az ifiseknek. A bibliakörökről úgy tartja: amellett, hogy azokon az Úrról beszélnek, fontos szerepük van a közösségszervezésben.

– Az is nagyon jó a bibliakörökben, hogy lelkigondozó közösségek is. Tagjaik odafigyelnek egymásra, tartják egymásban a lelket, amikor egyik tagjukkal valami rossz történik. Abban a helyzetben vagyunk, hogy Pakson nem csak a lelkész az, aki odafigyel a gyülekezetre. Nem is tudnánk ennyire kézben tartani a közösség életét, viszont ők nagyon gyorsan reagálnak, imádkoznak egymásért és segítenek. Ha kell, főznek egymásra, takarítanak, kezelésre viszik egymást – sorolja Mária. István szerint a legtöbb információt is a bibliakörök tagjaitól kapják a gyülekezetről.

A paksi gyülekezet az elmúlt két évtizedben gyarapodott, fejlődött és erősödött hitben, összetartásban egyaránt, köszönhetően – többek között – a számos alkalomnak és programnak, amelyek között a közösség minden rétege megtalálhatja azt, amit igazán magáénak érezhet.

Vannak kifejezett imádságos alkalmaik: havonta egyszer a templomban, istentisztelet előtt az úgynevezett Anna-imaórák, mellette pedig évente néhány reggelen, a nagyobb események, ünnepek környékén gyűlnek össze imádkozni egy erre kialakított kis házban, ahol jelenleg Bihari Gabriella tartja bábfogalkozásait a gyermekeknek.

Akadnak alulról szerveződő alkalmak is. – Bár a lelkészeink nagyon kreatívok e téren, néha mi is kitalálunk magunknak egy-egy programot. Például az egyik asszonytestvérünk úgy gondolta, közös tornaórára hívja a nőtestvéreket, ez az alkalom lett a Reformálj!, mi tehát hetente tornázunk. Az én programom neve Informálj!, amely az idősebb korosztályt szólítja meg, amely nehezebben használja az okoskészülékeket, telefont, notebookot, nekik segítek – mondja Vargáné Csató Ibolya.

– De volt filmklubunk, olvasóklubunk, van női körünk kettő is, most pedig hamarosan érkezik a zsoltáréneklő kör a nyár előtti utolsó alkalmukra. Nálunk nincs üresjárat – folytatja Ibolya.

Kiemelt eseménynek számítanak a közösség életében a közös kirándulások is, például a gyülekezeti sítábornak lassan évtizedes hagyománya van, akárcsak a két-három napos kirándulásoknak. Most épp Miskolcra készülnek, de jártak már így Debrecenben, Kárpátalján és Erdélyben is.

A paksi reformátusok már előre készülnek a gondnok- és presbiterválasztásra, ugyanis generációváltás küszöbén áll a presbitérium, többen a koruk miatt már nem vállalják a következő ciklust. Az új presbiterjelöltek számára pedig felkészítő alkalmakat tartanak. – Már egy éve elkezdtünk a presbiterválasztással foglalkozni, mérlegeltük, kik azok a gyülekezetben, akik megszólíthatók. Fel is kértük őket, és elhívtuk erre a felkészítőre, noha a hivatalos jelölés csak később lesz – mondja Lenkey István.

Sok más mellett szóba kerül még a gyülekezet online jelenléte, amelynek a Covid adott nagy lökést, azóta minden istentisztelet követhető a világhálón is, korábban a Paks TV havonta közvetített a templomból.