Őszinteség nélkül csorba minden mű

Meglehetősen későn, negyvenéves koromban indultam el a teológiai pályáján. Előtte középiskolában tanítottam technikát és képzőművészetet. Utóbbival – és általában a szellemi érdeklődés ilyen indíttatásaival – Horváth Anna beregszászi grafikus- és keramikusművész pártfogása alatt ismerkedtem meg. Tőle kaptam annyi impulzust, hogy őszinte vágyakozást érezzek a művészeti önkifejezésre, és hogy megérthessem mások ilyen eszközeit. Ő zseniális volt személyként és alkotóként egyaránt, rendkívül gazdag örökséget hagyott maga után. Az ember érdekelte, szakrális alkotásait is elsősorban ez motiválta. Ezzel rám is jelentős hatással volt, nagyon szerettem embert, portrét rajzolni, festeni, némi expresszionista megközelítéssel – akkor persze nem tudtam, ez mit jelent, csak ösztönösen alkottam.

Könyvek, képzőművészeti albumok sokaságához jutottam hozzá Horváth Anna irányításával. Ez abban az időben, a kilencvenes években nem volt magától értetődő. Számos kiváló művésszel és a munkáikkal is megismerkedhettem általa, néhány alkalommal lehetőség nyílt magyarországi alkotótáborokban is részt vennem, meglátogatnom egy-két színvonalas múzeumot, tárlatot. Szeretek kiállításokra járni, élmény egy-egy nagyobb galéria megtekintése. Megragad és a hétköznapok taposómalmából szakrális dimenzióba emel – a szó nemes és fennkölt értelmében. Ez éppen úgy érvényes egy több évszázada készített alkotásra, mint egy kortárséra.

A modern művészeti kifejezés eszközeivel nem tudok lépést tartani, talán idő is kell ahhoz, hogy abból, ami ma a palettán van, kiforrjon a maradandó érték. Emellett lelkipásztorként nem is mindig tudok egyetérteni, azonosulni a művészeti törekvésekkel.

Van a kifejezésnek exhibicionista jellege is: önmagunk megmutatásának vágya, szeretetéhségünket is kivetítjük az alkotásokba. Ez egy határon túl már káros mind magunkra, mind másokra nézve. Ám a bennünk szűkölő lélek sem tehet mást, mint vágyakozik megmutatkozni, vállalva előnytelen vonásait is. Őszintén. Őszinteség nélkül csorba minden mű.

Azt gondolom, a lélek nem csak egy személy sajátja, hordoz ablakot a múltra és utat a jelenbe egymáshoz, túlmutatva önmagán. Azért tud megszólítani egy alkotás, mert rezonál rá a lélek. Kálvin János szerint önmagunk megismeréséhez Isten megismerése által vezet az út. Ebben számomra segítség a festészet. Sokszor nem is veszem észre, milyen érzések, gondolatok rejlenek bennem – olykor terhelnek meg –, amíg nem látom kikristályosodni őket a vásznon. Ebben a tekintetben számomra tisztulási folyamat is a festés. A feleségem szokta mondani, hogy sokkal elviselhetőbb vagyok, ha festek, mint ha nem…

A mozgókép tudja a leghatékonyabban megragadni a nagyközönség figyelmét, a filmek vannak a legnagyobb hatással az emberekre, hiszen a színek, a formák, a szöveg, a színészi játék és a zene egyszerre hat. Képesek – és nem csak a vallásos alkotások – mély gondolatokat, lelki rezdüléseket ébreszteni. Azt gondolom, ezeknek a műveknek az alkotóit is hasonló szándékok motiválják, mint a lelkészeket: hogy túlmutassanak önmagukon. Egyetemes, mély, emberi kérdések válaszkeresései, nem elégednek meg a felszínes klisékkel. Talán elvezetnek egy tökéletlen, megharcolt, a hit dimenziójában gyökerező életig.

Azt gondolom, a művészet célja bizonyos értelemben belesimul az istenkeresésbe. Az űrt, amelyet Isten ismeretének hiánya okoz a lelkünkben, jól körvonalazhatja egy-egy alkotás, de betölteni nem tudja. Keresztyénként azt is vallom, hogy a lélek igenis lehet önző, gonosz, káros. Sokszor mégis dédelgetjük ezeket a kedvezőtlen törekvéseket. „Csak tiszta szívvel és lélekkel lehet hozzányúlni az anyaghoz, papírhoz, az emberhez” – Horváth Anna így tanította.