Fiatal, mégis gyorsan formálódó közösség a Monorierdői Református Egyházközség, ahol különböző hátterű emberek találtak lelki otthonra. A gyülekezet életét személyes hitutak, szolgálatok és tudatos közösségépítés határozza meg, a templom pedig egyszerre istentiszteleti tér és találkozási pont. A monorierdői református közösségre most országos figyelem is irányul: február elsején a Kossuth rádió innen közvetít istentiszteletet, betekintést adva a hallgatóknak egy élő, szolgáló gyülekezet mindennapjaiba.
– Az otthonom, a családom, a közösségem – Toldi Noémi gyülekezeti tag válasza egyszerre személyes és általános, amikor arról kérdezzük, mit jelent számára a monorierdői református gyülekezet. Egyetlen mondat, amely mégis jól megrajzolja azt a közeget, amelyben különböző életutak, eltérő tapasztalatok és hitbeli keresések találkoznak. A Monorierdői Református Egyházközség fiatal közösség, mégis érett történeteket hordoz: megtérések, szolgálatok, közösségi felelősségvállalás és személyes elhívások rajzolnak ki egy élő gyülekezeti képet.
A gyülekezet 2018 óta önálló egyházközség, templomát egy évvel később szentelték fel. Monorierdő maga is olyan település, amely az elmúlt években sokakat vonzott: a főváros közelsége, a kertvárosi jelleg és a vidéki nyugalom miatt sokan érkeztek ide az ország különböző pontjairól. Ez a sokféleség a gyülekezet életében is tükröződik.
Otthont kaptak, otthont adnak
A monorierdői református közösség hosszú ideig saját templom nélkül élt. Istentiszteleteit a helyi katolikus kápolnában tartotta, miközben egyre erősödött az igény egy önálló lelki és közösségi térre. A kitartó imádság és összefogás eredményeként 2019-ben végre felépülhetett a templom, a gyülekezeti ház és a parókia együttese, amely ma már a közösségi élet központja.
A templomépítés több forrásból – egyházi, állami támogatásokból, adományokból és jótékonysági rendezvények bevételéből – valósult meg, és leginkább a gyülekezet összetartását tükrözi. A templom ma nemcsak istentiszteleti hely, hanem annak jelképe is, hogy a monorierdői reformátusok nem csupán otthonra leltek, de otthont is szeretnének adni másoknak.
Hazatérés és szolgálat
Toldi Noémi számára Monorierdő nem ismeretlen hely: itt született, de életének nagy részét Budapesten töltötte. Amikor negyvenhárom évesen visszaköltözött, úgy érezte, valóban hazatért, de a gyülekezethez vezető út belső kereséssel járt. Egy kiüresedett időszak után egy istentiszteleti élmény hozta meg a fordulópontot. – Az első alkalom után tudtam: ez az! Ide tartozom. Ez az én családom – hangsúlyozza.
Toldi Noémi: Az első alkalom után tudtam, hogy ez nemcsak egy templom, hanem egy közösség, ahová megérkeztem
A közösséghez való tartozás Toldi Noémi esetében hamar összekapcsolódott a szolgálattal. Korábbi életéből hozta magával a közösségszervezés tapasztalatát, amely itt diakóniai formát öltött. – Fogalmam sem volt róla, hogy amit csinálok, azt diakóniának hívják. Csak azt éreztem, hogy jó adni, jó összekötni embereket – mondja. Zero waste (nulla hulladék) kezdeményezések, ruhaadományok szervezése, faültetés és teremtésvédelmi munka alkotják a szolgálata alapját. A közösségi alkalmak szervezésekor figyelnek az újrahasznosításra, a felesleges hulladék csökkentésére és arra, hogy a mindennapi életben is követhető mintákat mutassanak. Toldi Noémi szerint ez nem külön mozgalom a gyülekezeten belül, hanem annak a szemléletnek a része, hogy a teremtett világra való odafigyelés is szolgálat. Ezek a tapasztalatok vezették el őt később a Magyar Református Szeretetszolgálathoz is, ahol ma már munkatársként segíti az önkéntes hálózat működését.
Hitútjának meghatározó momentuma egy súlyos betegség volt. – Egy kórházi éjszakán imádkozni kezdtem, és választ kaptam arra, hogy meg fogok gyógyulni – eleveníti fel. Ez az élmény mély bizonyosságot adott neki, és megerősítette abban, hogy a szolgálat nem választás, hanem válasz.
Fejlődő, befogadó, családias
Szalai Brigitta három kulcsszóval írja le Monorierdőt és az ottani református gyülekezetet: fejlődő, befogadó és családias. A fejlődést először a település szintjén érzékelteti: – Az újonnan beköltöző családok, az infrastrukturális fejlesztések mind azt mutatják, hogy Monorierdő egy folyamatosan formálódó közeg – mondja. A gyülekezet fejlődését azonban ennél mélyebbnek látja. – Három éve vagyok a gyülekezet tagja, és ezalatt az idő alatt nemcsak a létszám nőtt, hanem az együtt töltött idő is egyre többet ad – fogalmaz. Böjti időszakok, ünnepi felkészülések, közös alkalmak jelentik számára azt a lelki növekedést, amely párhuzamos az egyéni hitútjával.
Szalai Brigitta: Nem kész hívőként érkeztem, hanem kérdésekkel
Új megtérőként eleinte bizonytalanul kereste a helyét. – Olyan voltam, mint egy kisgyerek: tudtam, hogy jó helyen vagyok, de nem tudtam, hogyan kell itt lenni – emlékezik vissza a kezdeti pillanatokra, amikor csatlakozott a gyülekezethez. A választ nem szabályokban, hanem példákban kapta meg. Nála a család meghatározó szerepet játszik nemcsak támogató háttérként, hanem lelki tanulótérként is. Nagymamája elvesztése mély nyomot hagyott benne, és egy olyan időszakban érte, amikor különösen kereste a kapaszkodókat. – Nem tudom megmondani, mi volt a kiváltó ok, inkább sok apró dolog állt össze – mondja a megtéréséről. Ezen kívül a gyülekezetben látott szolgálatkészség – legyen szó takarításról, gyermekek körüli munkáról vagy egy tábor lebonyolításáról – azt is megmutatta neki, mit jelent a családiasság egy közösség életében. – Soha nem láttam senkit teherként megélni a szolgálatot. Ez nagyon erős útmutatás volt számomra – hangsúlyozza Szalai Brigitta.
Megérkezés egy közösségbe és látható tanúságtétel
Huszár János első találkozása a monorierdői református gyülekezettel egy meghívással kezdődött. Nem készült rá különösebben, mégis maradandó élménnyé vált. – Amikor először betértem ide a templomba, nem gondoltam volna, hogy itt is maradok – részletezi az első benyomásait. Az új templom fa illata, a tér otthonossága, a légkör családiassága azonnal megszólította. – Elbújtunk a karzaton a feleségemmel, és egész végig azon járt az agyam, hogy hogyan lehet az, hogy engem ennyire jól ismernek itt – meséli.
A megtérést nem egyetlen pillanat váltotta ki, hanem folyamatként élte meg. A gyülekezeti jelenlét idővel felelősségvállalássá alakult: pótpresbiteri szolgálatot vállalt, amely – saját megfogalmazása szerint – betekintést ad a közösség működésébe, döntéseibe és kihívásaiba. A gyülekezet különlegességét a szabadságban látja. – Itt nincsenek berögződött szokások, mint esetleg máshol. Ezt onnan tudom, hogy amióta megtértem, bárhová megyünk az országban, ha ott ér minket a vasárnap, ott helyben el szoktunk menni istentiszteletre, és látom a különbségeket; például van, ahol külön ülnek a nők és a férfiak, vagy éppen a presbiterek. Itt nálunk oda ül az ember, ahová akar – fejti ki Huszár János. Ez a természetesség segíti a megérkezést azoknak is, akik először lépnek be a templomba.
Huszár János: A hit nem csak a templomban látható, néha egy mozdulatlan kézen válik olvashatóvá
Huszár János hitéletének egyik legszemélyesebb eleme a karján viselt bibliai idézet: „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” (Jn 3,16). A döntés mögött nem provokáció állt, hanem missziós szándék. – A Biblia központi üzenetét tetováltattam az alkaromra. Nem akartam senkit szemtől szembe megszólítani, hanem azt gondoltam, ha valakit arra indít az Úristen, hogy megkérdezze, miért van ez a kezemre írva, akkor el tudom mondani a történetemet – hangsúlyozza a pótpresbiter, hozzátéve, hogy a tetoválás korábban már több beszélgetést indított el, míg a saját életében folyamatos emlékeztető arra, honnan érkezett és hová tart.
Huszár János történetében különösen hangsúlyos, hogy a hit nem zárul be a templom falai közé. Szerinte ez a fajta jelenlét sokkal hitelesebb, mint bármilyen direkt megszólítás. Az egyik ilyen, beszélgetésekhez vezető helyzet egy íjászversenyhez kapcsolódik. Egy alkalommal meghívta Lénárt Tibor lelkipásztort, hogy áldást kérjen a résztvevőkre. A rövid imádság nemcsak a versenyzőkre hatott, hanem a jelenlévőkre is. Elmondása szerint később többen odamentek hozzá, akik elmondták: hasonlót még nem tapasztaltak ilyen közegben. Ez a történet megerősítette abban is, hogy a hit nem akkor válik igazán láthatóvá, amikor „megmutatjuk”, hanem amikor természetes módon jelen van ott is, ahol elsőre talán nem számítanánk rá.
Egy közösség formálódása belülről – lelkipásztori nézőpont Monorierdőn
Lénárt Tibor lelkipásztor története nem klasszikus „válságból megtérés” narratíva. Saját megfogalmazása szerint nem a hiány, hanem éppen a túlzott rendezettség indította el a kérdések felé. – Nem a moslékosvödör mellől jöttem – mondja a tékozló fiú történetére utalva, egyszersmind felhívva a figyelmet arra, hogy az anyagi biztonság, a kiszámítható élet és a szakmai siker önmagukban nem adtak választ arra, mi az, ami valóban megtart. Harmincéves kora körül érkezett el ahhoz a felismeréshez, hogy az életében meglévő jók mögött forrás van, és éppen ezt a forrást kereste tovább.
A monorierdői gyülekezetet fejlődőnek, sokszínűnek és családiasnak látja, de ezek számára nem szlogenek. A sokszínűség mögött konkrét emberi történetek állnak: különböző társadalmi háttérből, más-más lelki csomagokkal érkező emberek: – Mindenki hozott magával valamit – értékeket, kérdéseket, sérüléseket – sorolja. A lelkipásztori szolgálat egyik legfontosabb feladata szerinte nem az, hogy ezeket egységesítse, hanem hogy teret adjon a találkozásnak. Innen ered – mint fogalmaz – a „nagy olasz család” hasonlat is: sok hang, sok vélemény, mégis közös asztal.
Lénárt Tibor lelkipásztor, a monorierdői református gyülekezet vezetője
Lénárt Tibor hangsúlyozza: a gyülekezet nem „lelki wellnessközpont”. Nem fogyasztói logika szerint működik, ahol mindenki azt kapja, amit elvár, hanem olyan közösségként, ahol a jelenlét felelősséggel jár. – A cél nem az, hogy mindenki kiszolgálva érezze magát, hanem hogy megtalálja a helyét. Ez a szemlélet határozza meg a szolgálatok építését is – teszi hozzá.
Kiemelt területként említi a gyermekek körében végzett szolgálatot. Az istentiszteletekkel párhuzamosan gyermekfelügyelet működik a bölcsődés korosztálynak, míg a nagyobbaknak gyermek-istentiszteletet tartanak. Ezeket a szolgálatokat összesen tízen látják el beosztás szerint, ami nemcsak szervezettséget, hanem elköteleződést is jelez.
Emellett ugyancsak hangsúlyos az imaszolgálat. Vasárnaponként már reggel nyolc órától imádkoznak a szolgálók az istentiszteletért és a közösségért. Ettől az évtől egy imadoboz is segíti ezt a szolgálatot: a gyülekezeti tagok ide helyezhetik el imakéréseiket, amelyekért az imaszolgálatosok aztán imádkoznak. A lelkipásztor szerint ez a láthatatlan szolgálat legalább olyan fontos, mint a látható feladatok.
A lelkipásztori szolgálat Lénárt Tibor szerint nem választható el a családtól. – A legtermészetesebbet hagytam ki eddig: a feleségemet. Ennek oka talán az, hogy annyira természetesen van jelen a gyülekezet életében. Részt vesz a kisgyermekes szolgálatokban, hittant tanít óvodásoknak és alsósoknak, valamint a bölcsődében is dolgozik. Ez a háttérben végzett, sokszor észrevétlen munka jól mutatja azt a szemléletet, amelyben a szolgálat nem pozíció, hanem életforma – teszi hozzá.
Jövő: nem tervek, hanem bizalom
A jövőről szólva a lelkipásztor tudatosan óvatos a hangzatos kijelentésekkel. – Nem mindig látjuk, hová megyünk, de van bennünk egyfajta gyermeki várakozás – mondja. A monorierdői gyülekezet története eddig is azt mutatta: sokszor azok a dolgok formálták leginkább a közösséget, amelyeket nem terveztek meg előre. Ezeket nem kudarcként, hanem ajándékként értelmezik.
Lénárt Tibor: Nem mindig látjuk, hová megyünk, de van bennünk egyfajta gyermeki várakozás
Amikor a tervekről, elképzelésekről kérdezzük, Lénárt Tibor elmondja, hogy a következő időszak kérdései nem elsősorban építkezésekhez vagy új programokhoz kötődnek, hanem ahhoz, hogyan tud a gyülekezet megtartó közösség maradni egy folyamatosan változó környezetben. – Hogyan lehet megszólítani azokat, akik még kívül állnak? Hogyan lehet a fiatalokat nemcsak elérni, hanem megtartani? És hogyan lehet úgy növekedni, hogy közben a családiasság ne vesszen el? – sorolja az előttük álló kérdéseket, majd bizakodóan kijelenti, hogy szerinte ezekre a kérdésekre nincs kész válasz, és talán nem is kell, hogy legyen. – A legfontosabb az, hogy merjünk kérdezni, és közben ne veszítsük el a bizalmat. Ez a bizalom az, amely eddig is hordozta a monorierdői református gyülekezetet, és amely a jövő felé is vezeti – fogalmaz a lelkipásztor.
