Otthont keresnek, nem vagányságot

Duráczky Bálint szociológus 2014-es kutatásából kiderül, hogy a gyülekezeteink hatvanöt százalékában semmilyen ifjúsági munka nem folyik. Változott ez az arány az elmúlt tíz évben?

Erről azóta sem született releváns adat, de tapasztalatom szerint nem történt változás. Árnyalja a képet, hogy az ezerkétszáz gyülekezet között sok a társ- és a missziói egyházközség vagy szórvánnyal rendelkező. Pozitívan ezt inkább úgy lehetne megfogalmazni, hogy négyszázhatvan gyülekezetünkben van ifjúsági munka. Ahol nincs, ott sok esetben nem jut rá ideje a lelkésznek, amit lelkipásztorként teljesen érthetőnek gondolok. Hallottam olyanokról is, akik azt mondják, nem értenek a tizenévesekhez, ami szerintem részben van csak így: inkább azt élhetik meg, hogy nem értik a fiatalok szavajárását, az öltözetüket, a sminket, a zenéjüket, és ezért idegennek érzik őket. A kisebb gyülekezetekben közrejátszik az is, hogy minden feladatot a lelkipásztor végez, és nincs kultúrája a toborzásnak, a vezetőtárs kinevelésének, megtalálásának. Mindezek mellett domináns még a családi kultúra megváltozása is, a mai szülők egy része másképp tekint a vasárnap délelőttre, az ifjúsági órára, otthoni tanítványozásra gyermekeik tekintetében, miközben megnőtt a különórák száma is, ebben a rivalizálásban pedig veszít az ifjúsági munka.

Nem elég menő az egyházunk a fiataloknak, hogy inkább minket válasszanak a különórák helyett?

Különválasztanám a kérdést. Egyrészt a gyerekek nem feltétlen maguk döntenek arról, hogy mondjuk külön angolra vagy kémiára szeretnének járni, hanem a szüleik, akik ha járnak is gyülekezetbe, azt érzik, hogy kulturálisan, a gyermekük jövőbeni helytállása szempontjából sokkal meghatározóbb a jó angoltudás, mint a keresztyénség. A gyülekezeteknek nem a különórákkal kell versengeniük, hanem a szülőket is kell szolgálniuk és tanítaniuk, a legnagyobb gond pedig a kommunikáció hiánya. Ha megfelelő módon beszélnénk erről, teljesen másképp alakulna az ifjúsági munka is. S hogy nem elég menő? Félrevezető kicsit a kérdés, mert a fiataloknak nem is erre van szükségük, hanem hogy ha belépnek az egyházba, azt érezzék: itt fontosak, megbecsültek, és elfogadják őket az életkori sajátosságaikkal, identitáskeresésükkel, kérdéseikkel együtt. Nem a vagányságot keresik az egyházunkban, nekik az a menő, ha kedvességet, lelkesedést tapasztalnak. A hiteles karaktert keresik, aki egyszerre tud önmaga lenni, miközben ő is elbukhat, aki jó fej, felszabadult, és közben mélyen válaszoló is. A fiataloknak a közeg számít, hogy otthonosságot sugározzon, befogadást, melegséget. Egy otthon pedig akkor jó, ha ő maga lehet bizonytalan, a szülő tud bocsánatot kérni, elismerni a hibáját és megosztja, ő hogyan élte meg ezeket a küzdelmeket, miközben lehet vele nevetni, komolyan beszélgetni is.

Elég sok összetevőt felsorolt. Ha ezek közül több hiányzik, akkor már elveszti vonzerejét egy gyülekezet a fiatalok szemében?

Ha a hitelesség hiányzik, akkor igen, a többi pótolható. Sok olyan ifjúsági munkás van, aki abszolút nem menő a fiatalok leírása alapján, de hiteles. Ezt már ők is el tudják dönteni, pont úgy, mint a felnőttek: hiteles az, aki ugyanazt teszi, amit gondol. Például van, aki humoros, jó arc, jó fej, és minden helyzetben ilyen, akkor az hiteles, de egyből észreveszik, ha valaki csak próbál velük vicceskedni, haverkodni, miközben a való életben nem ilyen. Mint ahogy felnőttként mi is észrevesszük egy igehirdetésben, ha a lelkész hangja, testtartása, szóhasználata idegen tőle. A különbség a fiatalok és köztünk az, hogy mi ezt már megszoktuk.

Másfél éve vette át a Zsinati Hivatal ifjúsági osztályának a vezetését, egy akkori interjúban említette, hogy gyülekezetlátogatással kezdi a munkát. Milyen tapasztalatokat gyűjtött?

A családlátogatásokhoz hasonlóan kezdtünk gyülekezetlátogatásba, nyolcvan helyszínen jártunk szerte a Kárpát-medencében, több mint háromezer kilométert utaztunk, kétszáz órát töltöttünk el a református közösségekben lelkészekkel, vezetőkkel beszélgetve. Nyolc kérdésre kerestük a választ, köztük arra, mire van szükség helyben, mire országosan, miben jó a gyülekezet, mennyire érzik magukat egyedül. Tanulságos volt például, hogy amivel mondjuk az egyik tolnai gyülekezet küzd, arra pár száz kilométerrel odébb egy nyírségi már megtalálta a választ, de a kommunikáció hiánya miatt erről Tolnában nem tudnak. Az információáramlás érdekében hálózatokat alakítottunk ki az egyetemi gyülekezeteknek, a megyei referenseknek, az ifjúsági szervezeteknek és az iskolai és gyülekezeti lelkészeknek. Azért létezik az ifjúsági osztály, hogy mindenkit bekapcsoljon, hogy hálózatokkal felkaroljon, képzésük és segítésük által megújulást és megtéréseket hozzon minden magyar fiatal életébe, ezzel segítve a helyi gyülekezeteket. Istennek hála azt tapasztaljuk, hogy a rendszer működik. S bár nem lett több ifi a gyülekezetekben, de a lelkészek és az ifjúsági vezetők már tudnak hova fordulni a kérdéseikkel, amelyekre jó esetben máshol már megszületett a válasz.

Az előbb említett interjúban arról is beszélt, hogy szeretne változtatni a konfirmációs gyakorlaton. Kikristályosodott már, mely területeken lenne szükség rá?

Igen, a következő három évben öt segédanyagot szeretnénk fejleszteni és jól működő modelleket közreadni. Minden gyülekezet maga dönthet arról, melyik területen mit akar változtatni, mert különbözőek vagyunk. A református közösségeknek először két lehetőség közül kell választaniuk. Mit szeretnének? Azt, hogy a konfirmáció oktatási, vagy hogy inkább közösségi, mentorálási folyamat legyen? Az oktatási folyamatban tanulni kell, hittételeket, Igéket memorizálni, dogmatikai alaptételeket megismerni, a végén pedig vizsgát kell tenni. A mentorálási folyamatban személyesen ismerhet rá Krisztusra, épülhet be a közösségbe úgy, hogy a konfirmandusból hitben érett ember váljék, aki integrálódik egy korosztályos gyülekezeti közösségbe, miközben a közösség követi a hitéletét; tanítványozásnak is hívhatnánk. Ebben az esetben a konfirmáció hitbeli érettséget jelent, bibliaolvasásra, lelkiségre nevelő folyamatot. Ennek a folyamatnak a végén bizonyságtétel, hitvallás van. A kettő együtt nehezen tud működni. A gyülekezeteknek kell eldönteniük, hogy mi a céljuk helyben, utána jöhet az életkor kérdése. Hogyan várjuk el egy tizenkét-tizennégy éves gyerektől, hogy életre szóló döntést hozzon, amikor az egyetemisták kétharmada sem tudja, milyen foglakozást szeretne egy életen át? Szerintem ma már korai hetedik-nyolcadik osztályos korban konfirmálni, de a gyülekezetek jó része nem tud mást tenni, „muszáj”, mert utána már sok fiatal elköltözik, még az a vékony szál is elszakad, amely addig a helyi közösséghez kötötte őket. Azt is tisztáznunk kell, hogy mi a célja a konfirmációnak: hagyomány, és azért „kell”, mert a nagymama és az anyuka is ezt akarja? Hitvalló egyház vagy népegyház vagyunk ebben a kérdésben? Ha hitvallók, akkor tartsuk magunkat a kereszteléskor tett fogadalomhoz, hogy önmagától tegyen tanúbizonyságot a hitéről, a szülők pedig neveljék úgy, hogy eljusson idáig.

Miért tűnik el a konfirmált fiatalok ötven százaléka a gyülekezetekből?

Amíg nincs erről egyértelmű adatunk, addig azt korrekt erről mondani, hogy aki elmegy, az nem akar ott lenni. Azt tudjuk, hogy körülbelül nyolcezer fiatal konfirmál az egyházunkban évente. Közülük mintegy harminchat százalék mondja a folyamat elején, hogy a gyülekezetben akar maradni, ez a szám a végére negyvenhatra nő, tehát akár azt is mondhatnánk, hogy van értelme a konfirmációnak, de az továbbra is tény marad, hogy a többiek utána elhagyják a gyülekezetet. Sokszor azt látom a fiatalokon, hogy ha mi komolyan vesszük a felkészítést, tőlük is elvárjuk ezt, akkor ők is komolyabban állnak hozzá. Sok helyen mindenkit hívnak és várnak, aztán majd lesz a gyerekekkel valami. De ha azt mondom, hogy te most még ne gyere, mert nem állsz rá készen, akkor érzi a döntés súlyát. Ebből legutóbb a diósdi gyülekezetben, ahol szolgálok, voltak feszültségek, nehéz helyzetek, mert a tizenegy jelentkező közül csak három fiatalt láttunk késznek arra, hogy elkezdje a folyamatot. Fájdalmas volt nekik, de úgy növelhetjük a konfirmáció értékét, ha komolyan vesszük annak a határait, és szigorítjuk a kereteket. Például sok egyesületnél azt látjuk, hogy ha komolyabbak az elvárások, nagyobb az elköteleződés, miközben az egyházban pont ebből veszítünk a konfirmációban, és szerintem azért is, mert nem tiszták a célok és az életkor.

A konfirmáció után a felsőoktatásba kerülő fiatalok, valamint a fiatal felnőttek közül veszít el a legtöbbet az egyház. E három krízispont megoldására milyen választ tud adni az ifjúsági osztály?

Valóban, míg a tizenéves korosztály a vallásilag legaktívabb, a huszonéves a legkevésbé az világszinten. Itt van a legnagyobb lemorzsolódás. Sok okát találtuk és ismertük meg ennek. Kineveztünk olyan vezetőt, aki kifejezetten ezen témaköröket kutatja. Célunk, hogy megvizsgáljuk a lemorzsolódásról felállított hipotéziseinket. Tesszük ezt azért, hogy 2026-ra megoldásaink is legyenek a problémára.

Hol van a fiatalok felelőssége a kérdésben?

Kicsit olyan ez a generáció, mint az éjjeli hűtő esete. Néhány ember este nem tudja, valóban éhes-e vagy sem, de odamegy a hűtőhöz, kinyitja és megnézi, lát-e benne olyat, ami ínyére van. Ha talál, eszik, ha nem, akkor nem eszik. Hasonlóak a fiatalok a gyülekezetekkel, eljönnek vasárnap, benyitnak, megnézik, hogy van-e itt valami, ami tetszik, amit ki akarok venni és megkóstolni. Némelyikük Istent kicsit ilyen kozmikus terapeutának látja: segít, ha bajban vagyok, de amúgy nem kell. Ez azért is van, mert a legtöbb reklám, film őket célozza, azt hangsúlyozva, hogy ők a fontosak, minden értük és nekik készül. Így nehéz átérezni, miért kellene Jézus lábaihoz borulnia és élnie egy tanítvány életét. Miért lenne szüksége megalázkodásra, ha egyszer mindenhol ő van fókuszban? Ezzel együtt szorongó társadalom a fiataloké, és ez az a pont, ahol mi az evangéliumot hirdethetjük, mert békességre nagy szükségük van ennek a feloldásában.

Ön az Ifjúságépítők ökumenikus szervezet vezetője is, amely a vezetőképzésben igyekszik segíteni a gyülekezeteknek. Ez is válasz lehet az ifjúság gyülekezetekben tartására?

Az Ifjúságépítők pont azért indult el 2019-ben, mert azt láttuk, hogy a gyülekezetek hatvanöt százalékában nincs ifjúsági munka. Az egyik legjobb megoldásnak a vezetőképzést találtuk, célunk, hogy 2030-ra hétezer, hitben érett, szakmailag felkészült ifivezetőt adjunk az egyházaknak. Azért ebben látjuk a megoldást, mert mint ahogy arról már beszéltünk az imént, a lelkészek elfoglaltak, mindig is azok lesznek, ezért kellenek olyanok, akik segíthetnek nekik ezen a területen. Az eltelt három év alatt tizenegy felekezet százhúsz gyülekezetének mintegy kilencszáztíz tagját képeztük ki erre a szolgálatra.

Van instant megoldás?

Az, ha mellettük áll valaki, aki figyel rájuk és ösztönzi őket, aki akár a szülő is lehet. Ebben az ideális esetben szerintem nem is lenne szükség ifjúsági munkára.

Ez a kijelentés igen furán hangzik az ifjúsági osztály vezetőjétől.

Ha minden család jól működne és minden fiatal keresztyén közegből érkezne, akkor a családok végeznék a tanítványozást, tehát nem lenne szükség ifjúsági munkára, ifjúsági vezetőkre. De nem ez a realitás, ezért feladatunk a családoknak, a szülőknek is szolgálni. Az lenne az ideális, ha nem rétegalkalmak lennének hétközben, amelyet ifinek hívunk, hanem olyan vasárnapi istentisztelet, amelyre mindenki szívesen megy, tehát nem lenne szükség az ifjúsági munka rétegalkalmaira. Az Ószövetségben teljesen egyértelmű, hogy az összgenerációs alkalmon mindenki részt vesz. Ma meg ahol lehet, szétválasztjuk ezeket, ami be is hoz egy újabb problémát: mikor „engedjük be” őket az ingergazdag, gyerekeknek, fiataloknak szóló alkalmakról a felnőttek közé? Persze nem olyan időket élünk, mint az Ószövetségben, nyilván a családmodellek sem olyanok. Sőt szakmailag fontos a fiataloknak a saját rétegalkalmuk és a korosztályos formálódás. A valóságban szükség van a munkánkra, de fontos szem előtt tartanunk azt a célt, hogy Isten országában egy nagy közösség részei vagyunk, gyülekezetben, családban egyaránt, és a munkánk célja, hogy a fiatalokat ezekben a közegekben is segítse, oda vezesse őket, ott is hallják az evangéliumot.