Özvegy, de mosolygós

Ahogy egy ravatalozóban látott falfestményen sétálnak a nők, gyermekek, férfiak a szűk ajtó felé, úgy sétálunk mi is Ervinnel Szatmárnémeti utcáján a nemrég avatott Petőfi Sándor-szoborhoz, ahova invitál. Hamar fény derül arra, hogy valójában a kórház, benne az onkológia előtti parkba tartunk, amelyet gyakorta meglátogatott néhai feleségével, Enikő Gyöngyvérrel. – Három éve a hatéves fiam azt kérdezte oviba menet ebben a parkban: – Anya sokat volt itt, ugye? – Igen – feleltem. – És most hol van? – A mennyországban. – Anya itt beteg volt? – Igen. – Ahol most van, ott beteg? – Nem. – Akkor jó! – zárta le a fiam. A gyászfeldolgozás súlyosabb része nála ezzel megtörtént, már ha fel lehet dolgozni egy édesanya halálát – magyarázza a lelkipásztor.

Sétánkban elérkezünk Szigetlankára. A Szilágyi Kálmán tervezte, nemrég felújított templom tornya meztelenül áll előttünk. Megkísért az érzés, hogy fel kellene öltöztetnünk, ne látszódjon a kilátójához vezető lépcső. Ugyanakkor ez számomra megjeleníti a gyülekezet lényegét is: aki erre néz, az ég felé tekint. De ehhez el kell fogadnunk a vasszerkezet nem mindennapi látványát: ami kint, az van bent. A félmondat Ervinnel folytatott beszélgetésünket is jellemezhetné.

A lelkipásztor 2017-ben vállalta el a szolgálatot Szigetlankán. Hét év alatt nyolcszázról ezerhatvankilencre nőtt a gyülekezet lélekszáma. Rácz Ervin a szószéken sem veti meg a humort, a családi tragédia után sem váltott stílust, gyülekezetében könnyűzenei keresztyén énekekkel is dicsérik Istent. Hangsúlyozza, hogy a szónoklatként előadott vagy a felolvasott igehirdetésekre nem tud odafigyelni, ezért saját gyakorlatából is mellőzi ezeket. – A világjárvány idején sokan csatlakoztak hozzánk. Az evangéliumot csupán örömmel tudom hirdetni, és igyekszem nem unalmasan, habár a fiaim szerint mégis az vagyok... De ők már más generáció! – vágja ki magát a lelkipásztor, mire mindketten nevetni kezdünk. Ervinnek három fiúgyermeke van: Máté, aki tizenhat éves, a tizenkét esztendős Péter, valamint a kilencéves Tamás Gergő.

Még a lelkipásztor is furcsának találja, hogy Enikővel diszkóban ismerkedtek meg, ráadásul halloweenpartin. – Jó keresztyén közeg! – jegyzi meg velős iróniával. Harmadéves teológus volt Kolozsváron, amikor a barátok szó szerint kirángatták az asztal mellől, hogy elvigyék magukkal a szórakozóhelyre. Az éppen keserű Enikőt is a szobatársai cipelték el vigasztaló szándékkal. – Nem hiszek az első látásra fakadó szerelemben, viszont a diszkó közepén is látszott, hogy ez a lány különbözik a többiektől, a keresztyén kisugárzása, a szerénysége, a belülről fakadó szépsége azonnal megragadott – eleveníti fel. Három év udvarlás után mintegy tizennégy esztendőt élt együtt a Rácz házaspár.

Milyennek tartotta az életét a kórisme megállapításáig? – kérdezzük Ervintől. – Áldottnak, sőt sikeresnek is, viszont reggeltől estig dolgoztam. Utólag bánom, hogy nem töltöttem több időt a családommal. Számtalanszor eszembe jutott, sőt vádoltam magam – ha jobban odafigyelek, ha sajtósként kevesebbet vállalok, talán elkerülhettük volna… Enikő érezte a problémát, mégis halogatta a kivizsgálást. Én sem figyeltem oda kellőképpen, és nem erőltettem, lehettem volna határozottabb – vallja meg.

A házaspár 2021 januárjában kereste fel az orvost. Márciusban már Debrecenbe készültek kezelésre, de lezárták a határt, viszont addigra a legfrissebb lelet kimutatta a daganat áttétét. – Az orvos közölte: a feleségemnek legfeljebb egy éve van hátra – mondja a férj lassan, szinte darabolva a szavakat. – Esténként sokat beszélgettünk a parkban a helyzet súlyosságáról, de nem akartam, hogy időhöz kösse az életét, ráadásul akkoriban három vele egykorú gyülekezeti nőtagunkat veszítettük el szintén rákos megbetegedésben. Az orvos vele beszélve finoman úgy fogalmazott: „Teljesen nem gyógyítható” – emlékezik Rácz Ervin. A házaspár kereste a miértekre a válaszokat. Átbeszélték a ki nem mondott sérelmeiket, megbocsátottak egymásnak, valamint közös elcsendesedésekben keresték – mint azelőtt is – Isten vigasztalását és könyörögtek csodáért.

Rácz Ervin a Covid-járvány idején Igesziget (szIGEt) címmel esti áhítatsorozatot kezdett a gyülekezet Facebook-profilján „aki mást felüdít, maga is felüdül” jelszóval. Nem keresztyéneknek is érthetően fogalmazott meg háromszázhatvan, a Szentírásból merített bátorítást. – Az a két óra, amelyet esténként ebben a konyhában a felkészüléssel töltöttem, engem erősített, hogy azután visszatérjek az egyre rosszabb egészségi állapotban lévő feleségemhez. Ősztől folyamatos volt az elmúlása, hatvanról húsz kilóra fogyott le – mondja Ervin, akinek tekintete bár ránk szegeződik, valami mást láthat maga előtt... – A beteg ember a hatalmas fájdalomtól, a gyógyszerektől megváltozhat, türelmetlenné, durvává, iriggyé válhat. Az utolsó szeretetteljes beszélgetésünk nyolc órán át tartott Enivel, akkor búcsúztam el a szelíd és kedves feleségemtől, novemberben. Később már magamat és őt védtem azzal, hogy úgy fogtam fel, csupán a betegség beszél belőle. Nem tehetett róla. Vártam a véget, azt éreztem, bárcsak hamarabb érkezne. Nézni is nehéz volt, nemhogy átélni a szenvedését – eleveníti fel. A lelkipásztor nem sír, mégis árad belőle a fájdalom. Rákérdezünk, értelemmel fel tudta-e fogni, min mennek át. – A szenvedésnek nincs értelme, ahogy Isten kegyelmének sincs, mivel érthetetlen Jézus keresztáldozata. A vigaszunk a remény, hogy nem a halálé az utolsó szó, találkozunk még odafenn; továbbá Isten jelenléte: addig sosem éreztem olyan közel magam az Úrhoz, mint azokban a hónapokban – jelenti ki a lelkész. Feleségétől januárban búcsúztak el.

A temetésen a lelkipásztor arra kérte a fiait, hogy osszák szét az általa előre elkészített igés könyvjelzőket a gyászoló sokaság között. Nem tudta levetni a hivatását, máig nem érti, hogyan volt ereje másokat vigasztalni. Sokat jelentett számára a gyülekezet erősítő jelenléte és szolgálata a temetésre messziről érkezők ellátásában. – Korábban nem láttam akkora hóvihart, mint a feleségem sírja mellett, Isten is haragudhatott… Sem a virrasztón, sem a temetésen nem tudtam sírni. Rengeteg erőt éreztem magamban, megfordult a fejemben, hogy átveszem a szót a szolgáló Csűry István püspöktől. Érthetetlen volt, még mosolyogtam is, egyszerűen hálát éreztem, hogy Eni nem szenved többé, és a közhely valós vigasz volt – részletezi.

Beszélgetésünkben kitérünk arra, hogy a közeli gyászoló a koporsó mellett nem képes figyelni a prédikációra, inkább csak a nonverbális jelekből fogja fel a lelkipásztor üzenetét: „Tudom, min mentek keresztül, mit éltek át. Azért jöttem, hogy mellettetek legyek, és bátorítsalak benneteket.” A felesége halála óta hitelesebbnek érzi magát a temetési szolgálatokon.

Az egészséges istenkapcsolatot a gyászban is őszintének véli. Az Úrral perlekedő zsoltárost és egy haragvó kisgyermeket hoz fel példaként, aki ha toporzékol és ordítozik is, tudja, életben maradásának, egész egzisztenciájának feltétele, hogy a szüleivel maradjon.

– A fiaim májusban anyák napi verset szavaltak a templomban, a szembenézés miatt kértem erre őket, magam pedig arról prédikáltam: Ráhel utolsó kívánsága, hogy Benóni (azaz: fájdalommal szültem) legyen a kisebbik fia neve. Jákób azonban, nem tartva tiszteletben szerelmének végakaratát, azt mondta, az én fiam nem hordozhatja élete végéig, hogy fájdalmat okozott, Benjámin lesz a neve, a jobb kéz fia, Izráelnek, a győztesnek a fia. Jákóbtól tanultam meg, hogy a gyermekeim élete minden nyomorúságunk ellenére sem szólhat a veszteségről, hanem arról, hogy Krisztushoz tartoznak, aki legyőzte a halált – nyomatékosítja az édesapa.

A gyülekezeti házban, ahol beszélgetünk, velünk szemben, a konyhaajtó felett függ Pál a korinthusiaknak írt második leveléből a gondolat: „…tele vagyok vigasztalódással, minden nyomorúságunk ellenére csordultig vagyok örömmel.” – A betegség és a gyász idejében ez az üzenet állt hozzám a legközelebb, mindennap előttem volt, amikor az Igesziget felvételére készültem. Megtapasztaltam, hogy ha az életem középpontjában Isten szava áll, az kiszorítja a szenvedés emlékeit a szívemből. Az élet túl rövid ahhoz, hogy ne nevessünk, ne higgyünk és ne szeressünk – hangsúlyozza.

A temetés után fél évvel érte el a gyásza, elfogyott a lelki ereje, és egyedül szeretett volna lenni. Kivett egy hét szabadságot, és meglátogatta a barátait. – Szombaton már Kecskeméten találtam magam. Mindig is szerettem volna személyesen részt venni Mike Sámuel baptista lelkipásztor istentiszteletén, ezért maradtam még egy napot egyedül, amikor végre elöntött a szomorúság, és kizokogtam magam. Másnap az igei üzenet és a dicsőítés által kaptam új erőre, és arra kértem Istent, enyhítse a magányomat – idézi fel az akkor történteket.

Arról is beszélgetünk, hogy néha tévesen úgy véljük, ha jobb keresztyének lennénk, Isten megadná a csodát, amelyet kérünk. – Tudunk Jézus Krisztusnál jobbak lenni?! Még ő sem kerülhette el a halált! Ugyan imádkozott ezért, de közben az a súlyos mondat is elhangzott a szájából, amely az úri imádságban szintén jelen van: „Legyen meg a te akaratod.” Nem a halál elkerülése a célunk: Jézus azt ígérte, hogy aki követi őt azon a résen át, amelyet a halál falán ütött, az örök életbe jut. Ha nem hisszük, hogy az élet folytatódik a halál után, kár templomba járnunk – jelenti ki a lelkipásztor.

Az utóbbi években megértette, miért nevezik szolgálatnak a lelkipásztori hivatást, hiszen a gyülekezetvezető nem teheti meg, hogy haragudva Istenre hónapokra elkerülje a templomot, ahogy más gyülekezeti tagoknál előfordul. Egy történetet is megoszt a szolgálat gyógyító erejéről. – Gyászában a zenekari tagunk nem volt megbékélve Istennel, emiatt nem volt kedve dicsőíteni. Megkérdeztem tőle, valóban kell-e ehhez kedv. A dicsőítés imádság, amelyben kipanaszkodhatjuk magunkat, kiönthetjük a lelkünket Istennek – hívja fel a figyelmet.

Rácz Ervin – aki újságíró is – jegyzet formában írta ki magából a bánatát, fontos volt számára, hogy a történetükkel másokat is bátorítson, és Enikő elköltözése óta több kórházmissziós szolgálatot vállal. Véletlenül éppen oda ült le most is, ahol istentisztelet után az Úr előtti imádságban elemzi a vasárnapi prédikációit. – Gyakran azért perlekedem Istennel, mert a szószéken ríkat meg, persze emiatt a gyülekezet is elérzékenyül… Nem csak nevetünk... – tudjuk meg a lelkipásztortól.

A Rácz férfiak jelmondata: „Előre, fölfelé!” A család összes tagjának van ezzel a felirattal pólója. Hangsúlyozza, hogy a kereszt az az útkereszteződés az életünkben, amely fölfelé vezet, emel. Nem fogadhatjuk savanyú szájjal az evangéliumot, ha örök életünk van Krisztusban! Megjegyzi: a református gyülekezetek egyik legnagyobb gondja, hogy a feltámadás ünnepén szomorúan ülünk a templom padjaiban, és ezzel az érzéssel jövünk úrvacsorát venni is, pedig Krisztusunk megváltó munkája révén olyan örömteli élet vár ránk, amelyet el sem tudunk képzelni.

– Fogadjuk el az újrakezdés lehetőségét! Sorstársként ismertem meg közelebbről Zitát, aki szintén fiatalon lett özvegy. Nem kapcsolatra vágytunk, csupán olyan valakire, aki megérti mindazt, amin átmegyünk. Beszélgetésünk tárgya sokáig a gyász hordozása volt, majd lassan csendes szerelem sarjadt belőle. Fél éve eljegyeztük egymást. Enikőt és Zitát is szeretem. Özvegy vagyok. A fiaim félárvák, de ezzel tovább tudunk élni, még ha nehéz is – mondja.

Beszélgetésünk végéhez érve Ervin ismét a hálára gondol. – Tizenhét évre kaptam az Úrtól ajándékba Enikőt. A hálára fókuszálok, elfelejteni csupán az utolsó három hónapot szeretném, de ezen tudatosan dolgozom – vallja meg.