Palástban fiatalként

Az istentisztelet javát szolgálja a lelkész személyes bizonyságtétele, a gyülekezet közvetlen megnyilvánulása, vélekedik Právetz Anikó, akit a prédikációírás rituáléjáról és szolgálatáról kérdeztünk. A szóládi lelkipásztor már most szeretne tízévnyi tapasztalattal gazdagabb és ezáltal bölcsebb is lenni.

Pravetz Aniko

„Krisztus velünk van”

Fotó: Mórocz Márk

Nyolcadik éve szolgál Hajdú Zoltán Levente lelkipásztor mellett. Hogyan találta meg a saját hangját?

Folyamatos fejlődés eredménye. Kikerülve a teológiáról a külső elvárásoknak próbáltam megfelelni, amelyeket sokszor csupán én állítottam föl. Idővel, amikor megértettem, hogy csakis Istennek kell eleget tennem, a gyülekezet elfogad olyannak, amilyen vagyok, és elégnek tartja mindazt, amit adni tudok, elkezdtem feloldódni. Azért még néha észreveszem, hogy a másik ember elégedettségét figyelem. Máig tanulom Istennek átadni, megnyitni magam.

Lelkipásztorként mi a fő üzenete?

Krisztus velünk van. Ez határozza meg a szolgálatomat. A legkedvesebb Igém ez, Máté evangéliumából: „…veletek vagyok minden napon a világ végezetéig.” Jézus ezt akkor ígérte nekünk, mielőtt elment a világból az Atyához. Rengetegszer éltem meg ennek a valóságát, számomra ebből következik, hogy az erejével, szeretetével, gondviselésével, támogatásával van velünk. A mélységben könnyebben fordulok Istenhez, a hálaadást azonban gyakorolnom kell, korábban a lelki magasságokat magától értetődőnek vettem, olykor még ma is. Igyekszem mindkettőben meglátni a jelenlétét, tudni, ha fut a szekerem és kiegyensúlyozott vagyok, az áldásként tőle jön, a mélységeimben pedig megtart.

Mi érdekli a leginkább a gyülekezetet?

Nincs elvárás, mindaz érdekli őket, ami szívből és lélekből hangzik el, amit hitbeli meggyőződésből adok tovább, azaz hiteles. Hiába mondanék nagy teológiai üzeneteket, ha nem hangzik hihetőnek a számból. Ha azt érzik csupán, hogy önmagamnak vagy másoknak próbálok megfelelni, nem fogják jó lélekkel fogadni. Arra a prédikációra fogékonyak, amely mögött személyes megtapasztalás van, amelynek az üzenete bennem korábban már kikristályosodott. Az egyik vasárnapi istentiszteleten arról beszéltem, hogyan emelt ki Isten abból a mélységből, amikor el akartam dobni magamtól az életemet. Egy másik alkalommal azt is megosztottam, hogy kis híján abbahagytam a teológiát, és Isten hogyan erősített meg a pályaválasztásomban. A gyülekezet mélységes csendben figyelt. Lehet ennyire személyesen Igét hirdetni, alkalmat tartani, hogy a lelkész nyíltan beszél a tapasztalatairól, nemcsak a magasságokról, örömökről, de akár a mélységekről is.

A lelki vezetők általában nem szeretik megosztani a személyes megtapasztalásaikat, miközben az egész életüket üvegfalak között élik.

Szeretünk bezárkózni, falakat húzni magunk köré, ezt a gyülekezet is érzi. Amikor Szóládra kerültem gyakorlatra, mondtam a vezető lelkészemnek, hogy nem merek megnyílni lelkileg a gyülekezetben, nehogy sérüljek, ha később tovább kellene mennem. Pár hónap elteltével beláttam, hogy nem lehet így. Vagy teljesen feltárom magam, ezzel együtt engedem, hogy megismerjenek, és én is befogadok másokat, vagy az egész nem ér semmit.

Právetz Anikó a Pápai Református Teológiai Akadémián szerezte meg diplomáját. Csákberényből származik. Érdeklődési területe a gyülekezetépítés és a katechetika, a fiatalok közötti szolgálat lehetőségei. Szeret énekelni, autodidakta módon tanul gitározni.

Hogyan tartja fenn a gyülekezet figyelmét igehirdetés közben?

Nem hagyományos istentiszteleteket tartunk. A kezdő- és záróimádság, az énekek kivetítése mellett sokszor az igehirdetés közben is megjelenítünk egy-egy képet, kulcsmondatot, -szót. Ennek a lehetőségével egyre több gyülekezetben élnek. Az igei alkalmainkat az interaktivitás jellemzi, nemcsak eldöntendő kérdést teszünk fel a közösségnek, amelyre kézfelemeléssel válaszolhatnak, hanem például megkérdezzük: „Ki volt Péter?” „Isten honnan hívta el?” És jönnek a válaszok. Gyakoriak a közvetlen hangulatú istentiszteletek, igehirdetés után gyakran jelentkezik gyülekezeti tag, hogy bizonyságtételre indítja a Szentlélek, valamit megosztana velünk. Nagypénteken kartonkeresztre kis színes szívecskéket ragasztottunk az úrasztalán, máskor festékpöttyöt nyomtunk az ujjunkkal egy nagy papírra, amelyre előzőleg keresztet formáltunk. A pöttyök közösségünk sokszínűségét jelképezték, amelynek ellenére is kiábrázolhatjuk Krisztust. A gyülekezeti tagok nem furcsállották a felkérést, még a nyolcvankét éves Bözsi néni is kijött, festékbe mártotta az ujját és odanyomta a papírra, érezte, rá is vonatkozik az üzenet, részese a közösségnek.

Az élménykeresztyénséget negatív meghatározásként szokták használni. Hol a határ, hogy ne az impulzus legyen a fókuszban, hanem az Ige megtapasztalása?

Isten nem örömtelen keresztyéneknek hívott el bennünket, az öröm hozzátartozik az élethez és a gyülekezeti alkalmainkhoz is. Akkor van baj, amikor a fókusz az Úr üzenetéről a hatásra tevődik át. Nem az élmény kedvéért tesszük interaktívvá az alkalmakat, hanem hogy az emberek ne csak hallják, de meg is éljék az Igét. Ezek csupán segédeszközök, amelyek Krisztusra irányítják a figyelmünket.

Miért bíz Isten manapság egyre több nőre palástos, igei szolgálatot?

A nők érzékenysége, szelídsége, empátiája – ugyanúgy, mint a férfiak erősségei – Isten országának épülésére válnak. Mindkettő a sajátos jellemvonásait teszi hozzá a szolgálathoz, amelyet nemcsak a lelkészek végeznek, hanem a presbiterek, a hitoktatók és sokan mások. A két nem impulzusaitól lesz teljessé a közösség.

Képes egy nő ugyanolyan meggyőző lenni a szószéken, mint egy férfi?

Aki meri önmagát átadni az Úrnak, azt ő használni fogja, teljesen mindegy, hogy nő vagy férfi, fiatal vagy idős, kicsi vagy nagy. Az igei üzenet határozza meg a hangnemet, a stílust, az előadásmódot. Amikor buzdítok, furcsa lenne, ha egy édesanya hangvételével szólalnék meg, ám annak is megvan a helye. Nincs két egyforma szolgálat. Időnként jobban ragaszkodom az előre megírt prédikációhoz, máskor magával ragad a mondanivaló és a Szentlélek.

Szolad istentisztelet

„Nem az élmény kedvéért tesszük interaktívvá az alkalmakat...”

Némely lelkipásztor mások prédikációiból készül az istentiszteletre. Isten így is ugyanolyan intenzíven tud hozzánk szólni, mintha saját kútfőből hirdetnék az Igét?

Steinbach József dunántúli püspök homiletika- és egyháziretorika-órán arra tanított, a prédikációkon nincs jogdíj, a Szentlélek kinyilatkoztatásait mások is használhatják. Lehet megírt igehirdetéseket olvasgatni, akár egy-egy gondolatukat alapul venni, a lelkipásztornak azonban magáévá kell tennie azt. Ha az elhangzó prédikációba nem teszi bele a saját megtapasztalásait, személyiségét, akkor nem lesz életszerű.

Ahány gyülekezetünk van, annyiféle. Lelkipásztorainkkal is így van ez: mégis minek kellene azonosnak lennie viselkedésükben azonkívül, hogy palást van rajtuk?

Ilyen jelzők jutnak eszembe: tisztelettudó, mégis közvetlen, barátságos, szelíd, alázatos, persze helyzettől függő, legyen benne kellő határozottság is.

Volt olyan szituációban, amikor megjátszotta ezeket a tulajdonságokat, de nem jöttek szívből?

Őszintének lenni mindig jó hozzáállás. Ha a hátam közepére sem kívánom a beszélgetést, a feltett kérdést, el szoktam mondani: ne haragudj, rossz hangulatomban találtál, feszült, ideges vagyok, nem biztos, hogy olyan leszek, mint máskor, de figyelek rád, és fontos, amit mondasz. A lelkész is ember. Őszinteségemmel a gyengeségemet is feltárom a másik előtt; eddig még mindenki jó néven vette, ebből még nem támadt kellemetlenségem.

Az első éveiben mi segítette és mi hátráltatta a szolgálatát?

Tanulmányaim ötödik évére úgy éreztem, a világ a teológia falai közé szorult, már vártam a gyülekezeti szolgálatot. Felemelt a szabadság, persze nehéz volt hatodévesként még fél lábbal az egyetemen, a másik féllel a gyülekezetben helytállni. Sokat segített a támogató, befogadó közösség, az első pillanattól otthon éreztem magamat Szóládon. Száz százalékig szerettem volna teljesíteni mindkét helyen, zöldfülű exmisszusként saját elvárásaim önmagamtól akadályoztak a leginkább, főleg úgy, hogy nem akartam elvállalni a gyülekezeti tevékenységet. Az ötödik évben szenior voltam a pápai teológián, Hajdú Zoltán Levente ebben a minőségemben hívott fel, hogy megkérdezze: hogyan lehetne egy dunántúli gyülekezet és a dunántúli teológia között kapcsolatot kialakítani? Szeniorként elmondtam, hogy kiszállásra, hétvégi szolgálatokra, evangelizációkra stb. van lehetőségünk, Levente megköszönte, és gyorsan letette a telefont. Pár nap elteltével ismét hívott, ugyanazt a kérdést tette fel, én ugyanazt válaszoltam, erre megköszönte és letette. Elbizonytalanodtam, vajon miért nem értett meg elsőre. Teltek a napok, megint hívott, ekkor már kértem a diáktársakat, hogy inkább ők vegyék fel, mivel biztosan érthetetlenül magyarázok, de nem hagyták. Levente harmadszor is feltette a kérdést, újra elmondtam a választ, amire annyit mondott: „Na jó, őszinte leszek…” – és elhívott hatodévre, tíz hónapos gyakorlatra Szóládra, kért, hogy gondolkozzam el a lehetőségen. Ismertem a gyülekezet szerteágazó tevékenységét, kevésnek, kicsinek éreztem magam a közösségükhöz, meg voltam győződve, hogy a szóládiaknak nem Právetz Anikóra van szükségük, megijedtem, hogy gondot okoznék, Levente is csalódna bennem. Biztos voltam benne, hogy nem vállalom el, ezt a diáktársaknak és a tanáraimnak is hangoztattam. Már a nyelvemen volt a nem, amikor hívott Levente, hogy választ adjak. Felvettem a telefont, és azt válaszoltam: igen, vállalom. Elköszöntünk, és elkezdtem zokogni, még mindig úgy véltem, kevés leszek a feladathoz, és elrontom tíz hónapomat. Az nem az én válaszom volt, nem tudom, miért mondtam. Jó példa arra, hogy Isten nemcsak régen nyúlt bele az emberek, népek életébe, de ma is.

Szolad

Hittanórán

Fotó: Právetz Anikó

A lelkipásztortól elvárható, hogy lelki fegyelemben éljen. Hogyan erősíti ezt magában?

Magunkkal és másokkal szemben is fejleszthető készség. Szeretetünk megnyilvánulását érdemes gyakorolni. Némely társadalmi réteggel szemben nem rosszindulatból, hanem gyermekként megtanult előítéleteket, gátakat hordozok magamban. Ha tudom, hogy ilyen emberrel találkozom, akkor imádságban előre készülök, figyelek, hogy vele is nyitott és szelíd legyek, mint bárki mással, tudatos legyen bennem: ő is Isten gyermeke. És ha egy helyzetben ügyesebben sikerül helytállnunk, mint korábban, legyünk hálásak érte.

A lelkésznek másokkal szemben megengedőbbnek, vagy épp ellenkezőleg, ugyanolyan szigorúnak kell lennie, mint önmagával szemben?

Sokszor elvárom a gyülekezeti tagoktól, hogy hozzám hasonlóan viselkedjenek. Hiba. Nálam bölcsebbek is arra bátorítanak, vegyem figyelembe a másikban a folyamatos fejlődést, hogy kész a változásra, hiszen én is változom, nem az vagyok, mint nyolc éve, és hozzám sem volt túl szigorú a közösség. Bizonyos dolgokat persze nem tartok megengedhetőnek, de azok nem hétköznapi esetek.

Mivel van megelégedve a szolgálatában, és min szeretne még változtatni?

A gyerekek közötti szolgálat közel áll hozzám, kiteljesedem benne. Amin változtatnék: már most szeretnék tízévnyi tapasztalattal gazdagabb lenni. A vezető lelkipásztornak tizennyolc évnyi előnye van velem szemben. Észreveszem, mennyivel jobban átlátja a gyülekezetben zajló folyamatokat. Hiába fejlődöm, türelmetlenül gyorsabban szeretnék bölcsebb lenni, mint ahogy lehet.

Van valamiféle rituáléja prédikációírásnál?

Már napokkal előtte, ha felvetődik egy gondolat a beszélgetéseimben, hétköznapi tevékenységeimben, elkezdek rajta töprengeni. Grafomán vagyok, megtörtént, hogy az istentiszteleti vázlatom csupa szimbólumból állt, abból írtam meg az igehirdetést. Ha hirtelen megváltozik a beosztásom, és pénteken tudom meg, hogy vasárnap szószékre állok, nehezebben készülök fel. Hogyha az Ige a szívemhez szól, akár másfél óra alatt is megfogalmazom a mondandót, olykor csak ütöm a billentyűzetet, szinte nem is tudom, mit írok, csupán utólag olvasom vissza. Máskor azonban napokig készülök, néha fél óra alatt egy bekezdésig jutok el. Ilyenek voltak az említett személyes hangvételű igehirdetéseim. Nem akartam Isten Lelkének engedni, több napon át próbáltam máshonnan megközelíteni az Ige magyarázatát. Egyik készülési mód sem rosszabb a másiknál, nagyban függ az életkörülményeimtől, a tennivalóktól, milyen lelkiállapotban kezdek hozzá.

A cikket elolvashatják a Reformátusok Lapjában is, amelyben további érdekes és értékes tartalmakat találnak. Keressék a templomokban és az újságárusoknál!