„Ne panaszkodj már!” Sokszor hallottam ezt a mondatot családtagtól, baráttól, munkatárstól, de előadásban is. Mondta ismerős és ismeretlen, mondtam én is ismerősnek és ismeretlennek. „Hagyd már abba a panaszkodást! Azzal nem változik semmi. Inkább csinálj valamit!” Ha így nézzük, nem szabad panaszkodni. Van is ebben igazság, ha ezen az üresen elfolyó szavakat, elpazarolt perceket, a rossz érzéseket mélyítő gondolatokat értjük. Cselekvés helyett. Kátyú, amelyben megakadunk, és benne is maradunk. Ebben az esetben a panaszkodás pótcselekvés, magunkat is mélyebbre ássuk, és azt is lehúzzuk, aki hallja. Tudjuk ezt, mégis tesszük. Sokszor. A buszmegállóban is, a boltban, sorban állva, az ünnepi ebédnél és a munkahelyen. Sőt a templomban, egyházi alkalmakon ugyanúgy, igen, még a hívő emberek is. Akkor kimondhatjuk, hogy a panasz rossz? Ez így nem teljesen igaz. A holt panaszáradat, az üres és életgyengítő panaszkodás rossz. De ettől még másként, más kifutással van helye és értelme. Ha kinyitjuk a Bibliát, találkozni fogunk panasszal, az élet nehézségeihez kapcsolva, mégis más előjellel és következményekkel. Vegyük például A zsoltárok könyvét: az ihletett imádságok között panaszzsoltárokat is találunk. És ez természetesen adódik abból, hogy az imádság az Isten elé kiöntött szív.
Van, amikor csak a keserűséget, a szomorúságot, a veszteséget tudjuk elmondani. Van, amikor mások miatt vagyunk padlón, van, hogy saját magunkat rántjuk a sárba. És nincs már hely a finomításra, az önbecsapásra, arra, hogy hazudjunk, magunknak is. Csak a panasz marad. Önfeltárás, számbavétele és kimondása a rossznak, ami ér. De akkor ezt szabad? Nem pótcselekvés? Nem hálátlanság? Így nem. Van, amikor a panasz marad. Nem az üres panaszkodás, hanem a nyers és valós rossz Isten elé tárása. Ezt miért ne tehetnénk? Kritikusak vagyunk a hamis műmosoly-invázióval szemben, amely a képernyőkről, a médiából árad ránk. Hogy akkor is mosolyogni kell, ha nincs rá ok. De mi, hívők sem vagyunk jobbak, amikor száműzzük az élet nehezebb felét a beszélgetéseinkből, az énekeinkből, a bizonyságtételekből, kihagyjuk az imádságból. Nem illik, örülni kell. Igen, tudjuk, fejben. De van az a szorongattatott állapot, amikor a szív már nem tudja követni a tudást. És akkor marad a panasz. Isten nem küld el ilyenkor, nem néz csúnyán. Ha romokat látunk magunk körül, ezt fogalmazzuk meg Istennek. Még akkor is, ha van reménységünk az újjáépítésre. Megvan az ideje a panasznak.
Helye van a panasznak az Istennel való belsőséges kapcsolatunkban. A zsoltárok szavakat is adnak hozzá. Helye van az imádságainkban, az énekeinkben. Hogy a fájdalmat, a sérelmet, a tragédiát is meg tudjuk fogalmazni. Azért van helye, mert van értelme és kifutása – az üres panaszkodással ellentétben. Isten elé visszük a rosszat, amely ért, nem belül mar minket, nem a körülöttünk élőket öntjük le vele. A hívő ember nem befelé és nem kifelé robban, hanem felfelé – írta Gyökössy Endre. Olyan valaki elé tárjuk a panaszt, aki tud is vele mit kezdeni, és aki ott, a mélységben is meg tud erősíteni, és meg is tud szabadítani.
A panaszzsoltárok két leggyakoribb kérdése a „meddig?” és a „miért?”. Két olyan kérdés ez, amelyre egyedül képtelenek vagyunk még csak rálátni is. De még ha nem kapunk is választ, Jézussal közösen el tudjuk hordozni. Ráadásul Krisztusban testvérként a valós panaszt hallgatni is tudjuk, helye van a kapcsolatainkban. Nem letorkolva a másikat, hanem vele együtt imádkozva. Azzal a reménységgel, hogy majd amikor a panaszt felváltja a hálaadás, abban is együtt leszünk. Végül pedig egy régen élt testvér, Nazianzoszi Gergely IV. századi vers-imádságát hadd hozzam ide, mert jó példa a helyes panaszra: „Jaj nékem, Krisztus, mert itt van újra a sárkány / jaj nékem, itt van, és már zaklat kegyetlenül, / jaj nékem, a tudás fájáról én is ettem, / jaj nékem, irigységemben csalt meg az Irigy, / Isten nem lettem, kiestem az örömökből, / csillapítsd, enyhítsd már, te kard, ártó lángodat, / jaj, hogy a kertbe bármi úton bemehessek, / mint lator, ki Krisztussal fáról bejutott.” (Panasz Krisztushoz, Vanyó László fordítása)
A szerző a Győrújbarát-Ménfőcsanaki Református Egyházközség lelkipásztora
A cikket elolvashatják a Reformátusok Lapjában is, amelyben további érdekes és értékes tartalmakat találnak. Keressék a templomokban és az újságárusoknál!