A történet a pápa halálával kezdődik, majd bemutatja a világméretű bíborosi hálózatból álló választótestület izgalmas és rejtélyes tanácskozását, amelynek főszereplőjévé Lawrence bíboros (Ralph Fiennes) válik, aki félretéve a gyász okozta fájdalmát, sok vívódással, de higgadtan veszi kézbe a konklávé lebonyolítását. A bíborosi kollégium titkos szavazással dönt, tanácskozásuk akár napokig elhúzódhat: 1268-ban például harminchárom hónapig tartott. A választás nem egyszerű, hiszen számos ambiciózus tisztségviselő indul a pozícióért: a liberális Aldo Bellini (Stanley Tucci), a hagyományokhoz ragaszkodó olasz Tedesco (Sergio Castellitto), a hataloméhes Tremblay bíboros (John Lithgow) és a népszerű nigériai Adeyemi (Lucian Msamati). Lawrence a tiszta gondolkodás embereként igyekszik levezényelni a folyamatot, és bár önmaga is esélyes a posztra, látszólag nem akarja ezt a felelősséget, inkább a saját hitét szeretné újra megtalálni. Az operatőr a lehető legtöbbet hozta ki a helyszín lenyűgöző látványvilágából. A különleges kameramozgások hatására éles kontraszt rajzolódik ki az egyház vibráló színekkel, művészi remekművekkel, évezredes hagyományokkal teli története és az emberi esendőség, a folyamatos, de kicsinyes manipulációk feszültséget hordozó hétköznapjai között. A filmvásznon megelevenednek a szavazási fordulók feszült, ellentmondásos dinamikái, miközben rafinált gondolatot ültetnek el a nézők gondolatvilágába. Nem véletlen, hogy a Konklávé néhány héttel az amerikai elnökválasztás előtt került a tengerentúli mozikba, amikor a politikai megosztottság szinte szétfeszítette az országot. A párhuzamok nyilvánvalók. Miközben leleplezi a bíborosok szexuális és a hatalomvágyból adódó botrányait, erősíti azt a vélekedést, hogy az egyház nem maradhat fenn, ha nem dobja sutba „elavult” értékeit. Az alkotók elképzelése szerint a nemi identitás terén például a mai kor progresszív társadalmi eszméit kellene magáévá tennie. A filmben a vallásosság külsőségei, a szereplők egyes erényei kedvező színben tűnnek fel, Isten azonban már nem bír tekintéllyel, és a Jézusba vetett hit teljesen hiányzik. A készítői nem kívánják az egyház megszűnését, viszont olyan vallási intézmény képét vetítik előre, amely igazodik a korszellemhez. A történet kibontakozása során egyre hangsúlyosabbá válik a kétely és a hitbeli bizonytalanság témája. „Imádkozzunk olyan pápáért, aki kételkedik” – mondja a választás egyik jelöltje prédikációjában, majd hozzáteszi: „A bizonyosság az egység legnagyobb ellensége, a bizonyosság a tolerancia halálos ellensége.” Ha az emberi tekintéllyel szembeni egészséges szkepticizmus túlhangsúlyozottá válik, az könnyen alááshatja Isten tekintélyét, végül pedig a hit destrukciójához vezethet. A pápaválasztás győztese végül a teljes ismeretlenségből felbukkanó Benitez bíboros (Carlos Diehz) lesz, aki a legnehezebb helyszíneken, Bagdadban, Kabulban vezette a katolikus missziót. És itt jön a liberális kontra konzervatív, a hataloméhes kontra végtelenül népszerű választási dilemmákat feloldani szándékozó végső csavar. Az új pápa kettős nemiséget hordoz. Interszexuális, születésekor férfinak nyilvánították, noha méhe és petefészke is van. Amikor Lawrence rájön a titokra és szembesíti ezzel Benitezt, az új pápa, aki sokatmondóan a XIV. Ince (latinul Innocentius, vagyis Ártatlan) nevet választja, így összegzi alapfilozófiáját: „Az vagyok, amilyennek Isten teremtett engem.” A nézőben jogosan merülnek fel kérdések az egyházban gyakorolt hatalomról és a visszaélésekről, amelyekről érdemes komoly párbeszédet folytatni, akár a Konklávé című opus kapcsán. Ugyanakkor felvetődik a kérdés: vajon ez az alkotás közelebb visz minket az igazság kereséséhez, vagy inkább a bizonytalanságot mélyíti el?
Cikkeinket elolvashatják a Reformátusok Lapjában is, amelyben sok érdekes és értékes tartalmat találnak. Keressék a templomokban és az újságárusoknál!