Pár falatnyi Erdély a Pilis oldalában

– Csak az első ütemnél tartunk, a református vonatkozású házak nagy része a következő években fog megépülni – siet leszögezni kalauzunk, Vass Erika, az erdélyi épületegyüttes falusi kiállításrészének főkurátora, miközben – talán ösztönösen is sietve – áthaladunk a Ceaușescu-időszakot és annak minden határátlépési nyűgét, gyomorgörcsét felidéző magyar–román határállomáson.

Elsőként Bíró István és Magyarósi Mária hajlékába térünk be Balavásáron. Házikójukra véletlenül találtak rá a Skanzen munkatársai. Úgy esett, hogy ebben a Küküllő menti falucskában robbant le a szolgálati kocsijuk, így alkatrészre várva napokig kellett itt vesztegelniük. Bár nem szerepelt a terveik között, nekivágtak a településnek, ahol ezt a kékre meszelt ékszerdobozkát találták. István bácsinak és Mária néninek nem voltak gyermekeik, így otthonukat a róluk gondoskodó szomszédokra hagyták, akik bár tisztában voltak az épület értékével, nem tudták vállalni a fenntartás költségeit, ezért, hogy megmaradjon, inkább felajánlották a Skanzennek. A ház egyediségét az adja, hogy itt minden az eredeti berendezéshez tartozik, két generáció használati tárgyait láthatjuk a XX. századból a tisztaszoba vetett ágyától kezdve a nyolcvanas évek kazettás magnójáig.

– Sokszor tapasztaljuk: amely házak megmaradtak így, eredeti állapotukban, azoknak falai között szomorú családi történetek, tragédiák játszódtak. Bíróék esetében ilyen volt a kollektivizálás időszaka, illetve az, hogy nem született gyermekük. Az előbbi miatt nem volt pénzük a modernizálásra, az utóbbi miatt pedig nem is volt rá igazán szükségük – magyarázza Vass Erika, aki az egyik belső ajtóra tűzött 2003-as erdélyi református falinaptárra és a tisztaszoba asztalán fekvő, családi bejegyzéseket is rejtő, a sok lapozgatástól megkopott Bibliára hívja fel a figyelmünket. És a bejárati ajtó mögött egy fekete kőlapra is: a két öreg sírkövének másolatára, amelyet a halálukra gondolva készítettek oda a nevükkel és a születési évükkel (1919 és 1922), hogy ha eljönne az utolsó óra, másoknak minél kevesebb gondjuk legyen a temetés körüli teendőkkel. Az asztalon fekvő öreg Károliból derül ki elhunytuk dátuma, amely egyúttal a halálban is egymáshoz ragaszkodó hitvesi szeretet szép bizonyítéka: Mária néni lelke 2004 szeptemberében tért haza Teremtőjéhez, István bácsié pedig rövid időn belül, 2005 februárjában követte őt. Közel hat és fél évtizedig voltak házasok.

A balavásári ház hátsó részében berendezett tárlatnál népviseletbe öltözött múzeumi munkatárs fogad minket. A kukorica – ahogy Erdélyben mondják: törökbúza vagy málé – eredetét, fajtáit, termesztési és felhasználási módjait bemutató interaktív kiállítás és múzeumpedagógiai foglalkoztató hagyományőre Kardos Virág. Ő, ha vendég érkezik, fakanalat ragad, hogy néhány perc alatt ínycsiklandó puliszkát tegyen az asztalra. Mosollyal és a Skanzen saját főzésű birsalmalekvárjával fűszerezve kínálja a betérőknek. Megízlelve rögvest a receptről kérdezzük. – Felforralt sós vízbe kukoricalisztet és kukoricadarát, egyszóval puliszkalisztet öntünk. Alacsony lángon, fedő alatt három-négy percig dagadni hagyjuk, majd öt-tíz perc alatt csomómentesre keverjük. Aki sűrítené, tovább főzi, aki hígabban enné, hamarabb leveszi. Ízlés kérdése: ki így, ki úgy szereti. Van, aki sósan, van, aki édesen, némelyek vízzel, mások tejjel. Köretnek és desszertnek is kiváló. Lekvárral vagy befőttel is tálalható. Egy biztos: nem lehet elrontani – bátorít minket Virág, elárulva, hogy ha nagyobb református csoport érkezne hozzájuk, őket is megvendégelné, persze nem bánná, ha érkezésüket előre jeleznék.

A falusi portákat hátunk mögött hagyva az erdélyi tájegység városkájába indulunk, hogy felkeressük a két háború között ügyvédként és közéleti szereplőként tevékenykedő Keresztes fivérek, István és Károly – lécfalvi székely lófők leszármazottai – sepsiszentgyörgyi otthonát. Könnyen megismerjük a házukat, ha tudjuk, hogy Kós Károly tervezte, hiszen az ő jellegzetes stílusának jegyeit viseli magán. Éppen ezért az alagsorban önálló kiállítással emlékezik meg a múzeum az erdélyi építész-polihisztor életművéről. A fenti szobákban a nemzetükhöz és egyházukhoz ragaszkodó, azok boldogulásán munkálkodó Keresztesék, rajtuk keresztül pedig a korabeli erdélyi magyar városi értelmiség életét ismerhetjük meg. A székely nemesi család fiai évszázadokon keresztül református lelkipásztorok, tanítók, presbiterek és más egyházi és világi tisztségek viselői voltak, a református kollégiumokban iskolázódtak, az egyháznak mindig áldozatkész tagjai voltak. A tárlat megemlékezik a háztulajdonosok testvérbátyjáról, Edéről is, aki Budapestre került, ahol 1938-ban a pasaréti református gyülekezet alapító, később örökös tiszteletbeli főgondoka lett.

Erdélyi barangolásunk végén még a tájegység XIX–XX. századi népesedéstörténetét bemutató kiállításra is betérünk, amelyet a székelyudvarhelyi postahivatal épületének emeletén találunk meg. Itt is találkozunk református kötődésű tárgyakkal: a piros-fehér-zöldre hímzett kalotaszegi párnahuzat a család identitását volt hivatott kifejezni a Trianon utáni időkben, egy festett üvegkép pedig a görögkatolikus népi ikonfestészet hatását tükrözi, csak a széki református magyarok nem Máriát és Jézust pingálták a románoktól ellesett technikával az üvegfelületre, hanem egy bibliai mondat parafrázisát: „Elég nékem a te kegyelmed.” Bár nem mondhatjuk, hogy református szemmel ne lenne látnivaló a Skanzen erdélyi szegletében, amiként kalauzunk is utalt rá az utazásunk kezdetén, szükség van még a bővítésre. Vass Erika elárulja, már a múzeumi raktárban vár egy-egy református parasztporta a Hunyad megyei Lozsádról, a kalotaszegi Inaktelkéről, a mezőségi Mezőpanitról és Székről, a sóvidéki Felsősófalváról, a bihari hegyek között rejtőző Köröstárkányból és a szilágysági Szilágyerkedről is. Cikkünknek tehát várható még folytatása.