Párhuzamos igazságok a hitben

Az életünkben gyakran találkozunk olyan pillanatokkal, amikor teljes erőbedobással dolgozunk valamin, mégis úgy érezzük, hogy az eredmény túlmutat saját erőfeszítéseinken. Ez a tapasztalat különösen igaz a hit világában, ahol az emberi munka és Isten kegyelme egymásba fonódva hoz létre valami nagyszerűt. A reformátori alapelvek is ezt a párhuzamot tükrözik, hangsúlyozva, hogy bár életünk és hitünk teljes mértékben Isten ajándéka, mégis aktív részesei vagyunk saját életünk alakításának.

Amikor az első könyvemet szerkesztettem kollégáimmal, a bemutatón érdekes élményem volt. Ha visszatekintettem az elmúlt időszakra, láttam azt a rengeteg munkát, amelyet a húsz szerző tett bele ebbe a kötetbe. Ugyanakkor hatalmas hála volt bennem, mert azt éreztem, több lett ez a mű, mint a részek összessége. Igazi ünneppé vált a könyvbemutató, és elsősorban Istennek adtam hálát a megtett útért. Talán mindannyiunkkal előfordult már, hogy valamibe maradéktalanul beleadtuk magunkat, mégis azt éltük át, hogy inkább megtörténtek velünk a dolgok. Teljes az erőbedobás, ugyanakkor több születik, más lesz, mint ami pusztán az én emberi erőlködésemnek lehetne az eredménye. A hitünk egyik párhuzamos igazsága ez: Isten úgy munkálkodik az életünkben, hogy mi ahhoz nem tehetünk hozzá semmit, el sem vehetünk belőle, mégis mi is száz százalékig benne vagyunk. Megtettem a magam dolgát, de a növekedést, a csodát Isten adta, és én csak eszköz voltam a kegyelem megtestesülésében.

Hálára hív ez a szemlélet. Valahogy úgy, ahogyan Jézus meggyógyítja a tíz leprást. Egy közülük utána visszamegy Jézushoz, és hálásan elismeri, kinek köszönheti a csodát. Vegyem észre én is a jeleket, és merjek ezért hálás lenni Istennek! Ne csak úgy tudjam megélni a kapcsolódást hozzá, hogy újra leprássá kell válnom, mert a kegyelmet csak ezen az egy úton tapasztaltam meg. Az Isten irgalmasságát követheti a hálánk és a megváltozott életünk. Ahogy a fény egyszerre lehet részecske és hullám, ugyanúgy az életünk is tele van paradoxonokkal, amelyek óhatatlanul kísérnek bennünket. Egyszerre teljes mértékben rajtunk múlik, ugyanakkor teljes mértékben résztvevői is vagyunk valami nagyobbnak. Ha megnézzük a reformátori alapelveket, mindegyikben ott van ez a párhuzamosan érvényes igazság.

Sola scriptura. Egyedül a Szentíráson keresztül kaphatok tiszta képet arról, hogyan jelenti ki magát Isten. Ahogy Kálvin írja, rácsodálkozhatom Isten tervére, törvényére, teremtményeire, az emberek között is. A protestáns szellemtörténet viszonya a természethez, benne az emberi természethez is ambivalens, hiszen elsősorban a kijelentés alapján tájékozódik, a teremtett világ csak közvetve utalhat az isteni igazságra. A bűn alá rekesztett világ megváltásra szorul, így helyes istenismeretre és alkotásainak helyes megismerésére (benne saját magunkéra) is Isten Igéjének fényében juthatunk. Kálvin ezt a szemüveg viselésével szemlélteti: „Szembajosok, akármilyen szép könyvet adsz is nekik; ámbár megismerik, hogy az valami írás, nem tudnak két szót sem elolvasni, de ha felteszik a szemüveget, annak segélyével mindjárt tisztán kezdenek olvasni: így a Szentírás Istennek egyébként zavaros ismeretét elméinkben összegyűjtvén, a homályt elűzvén, tisztán mutatja nekünk az igaz Istent.” Ennek fényében saját meggyőződésünket és tapasztalatainkat, világszemléletünket egyfajta kritikai távolsággal kell szemlélnünk, hiszen „minden embernek útja igaz a maga szemei előtt, de a szívek vizsgálója az Úr” (Péld 21,2). Ez azonban jelenti-e azt, hogy nem nézhetünk körbe a kertben, az erdőben, a természet egészében hálaadással és a ránk bízott küldetés felelősségével anélkül, hogy fűben-fában animista módon Istent magát keresnénk és mindebben a bálványimádás veszélyét látnánk? Ha a saját emberi tapasztalatainkat tudjuk távolságtartással kezelni, és tudatában vagyunk annak, hogy Isten kívül áll a mi emberi kategóriáinkon, miért ne csodálkozhatnánk rá keze munkájára a világunkban, akár az emberi lélekben is?

A protestáns teológiában a természethez való viszony ambivalens voltát a Karl Barth és Emil Brunner közötti teológiai vitával szokás fémjelezni. Az 1930-as években kibontakozott nézetkülönbség minden aspektusát nehéz csaknem kilencven év távlatából megítélni. Korunk teológusa, Alister McGrath szerint a félreértés elsősorban ideológiai alapú volt, a Svájcban élő Brunner társadalmi kontextusa teljesen eltért ugyanis a hitleri Németországban élő Barthétól. Brunner azon érve, hogy Isten a teremtettségen keresztül is megszólíthat bennünket, teljes elutasításra talált Barth részéről, aki kiáltványában hangsúlyozta, hogy csakis Krisztuson keresztül juthatunk istenismeretre. Nem vitatva Barth állításának igazságát látnunk kell: Brunner nem azt állította, hogy a természet Istenhez vezet, hanem hogy a megtért hívő ember rácsodálkozhat Isten teremtő munkájára a saját életében és a körülötte lévő világban. Így tehát az isteni kijelentés és a természet által való megismerés nem két egymástól független út, hanem egymást követők, az Isten kijelentését már ismerő ember tudja olvasni a teremtettség üzeneteit az életére nézve.

Sola fide, egyedül hit által. Amikor Ábrahám megkapja a hívását Istentől, elindul. A hithősök sorában ő az első. Ajándékul kapta a hitet, ugyanakkor bizalmi döntést hoz: Istenre hagyatkozik. A megtett út során rácsodálkozhat arra, hogy igen, az Isten megtart, de az ugrásban neki teljes mértékben benne kellett lennie. Ez a hit nemcsak az igazság felismerése, hanem érzelmi döntés is. Ahhoz, hogy az Istentől való megszólítottság élményéből tapasztalat, az egyéni és közösségi tapasztalatokból pedig református lelkiség legyen, szükség van megalapozott bibliai tudásra és élő hitre, amely áthatja az érzelmi életünket. E hit kapcsán fontos az a kitétel, amelyet Howard L. Rice (1932–2010) gyakorlati teológus és lelkipásztor így fogalmazott meg: „Mint református keresztyéneknek újra fel kell fedeznünk az olyan hit fontosságát, amely sokkal inkább küzdelem és elköteleződés, belső kényszer és meggyőződés, mint a különböző nézetek közötti egyensúlytalálás. Egy ilyen újrafelfedezés lehetővé tenné, hogy felleljük az egyensúlyt az érzelmek és a gondolatok között, és olyan spiritualitáshoz vezetne, amely nem tart az érzelmektől.”

Solus Christus, egyedül Krisztus. Itt a párhuzamos igazság, hogy Krisztus váltsága mindenkinek szól, de csak a hívők számára válik a személyes változás alapjává. Aki elfogadja a váltságot, át kell mennie a tű fokán, „mert meghaltatok, és a ti életetek el van rejtve Krisztussal...” (Kol 3,3) Ez az egónk halála, nem well-being evangélium, hanem a szoros kapu, a keskeny út. Meg akarjuk úszni, de az önmegtagadás próbálkozásai helyett a halálon át vezet Jézus követése. „Krisztus meghalt helyettünk, így nekünk már nem kell.” Dehogy nem, az egónknak mindenképpen, az egóféltés fanatizál. Foggal-körömmel védjük, mert azt reméljük tőle, hogy stabilitást ad életünknek. De, aki megtartja az életét, elveszíti azt. Jézus mondja: „Bizony, bizony, mondom nektek: ha a földbe vetett búzaszem nem hal meg, egymaga marad; de ha meghal, sokszoros termést hoz. Aki szereti az életét, elveszti; aki pedig gyűlöli az életét e világon, örök életre őrzi meg azt.” (Jn 12,24–25) Akik meghaltatok Krisztussal, vele élni fogtok.

Sola gratia, egyedül kegyelemből. Az Isten kegyelme, amely elért és megtalált, betölti az életemet, hálából teremhetem a megtérés gyümölcseit. Ugyanakkor a megszentelődés útja nem lift, hanem lépcsőjárás. A hála azt jelenti, hogy én is erőfeszítést teszek, és meglátszik az életemen az Isten irgalma és munkája. „Szeresd azért az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes erődből.” (5Móz 6,5) „…rettegéssel munkáljátok üdvösségeteket, mert Isten az, aki munkálja bennetek mind a szándékot, mind a cselekvést…” (Fil 2,12b–13a) Úgy tudok bizonyságtevő lenni, ha nemcsak szájjal vallom Krisztust, hanem élem az ő követését nap mint nap. Belátva, hogy ajándék még az én erőkifejtésem is, amellyel igyekszem őt minél inkább beengedni az életembe. Ellentmondásnak tűnhet, hogy mi Isten munkája és mi az én feladatom a hit útján, de olyan ez, mint a boltív két pillére. Látszólag különálló részek, de a kettő valahol a magasban összeér…