Petőfi, a sztár és a szabálytalan hős

Négy Petőfi Sándorral kapcsolatos kötetét tette elénk az asztalra: Petőfi, a sztár, Szabadság, szerelem, Szerelmem, Petőfi Zoltán?, Ezerszer Júlia. Mikor alakult ki ilyen erős kötődése Petőfihez?

A gyerekkorban, mert csodálatos édesanyám pici koromtól kezdve a magas kultúrát adta át nekem. Többször is felolvasta a János vitézt, esti meseként gyakran Petőfi-verset szavalt. Volt tévénk, de nem az volt nálunk a középpontban, hanem az irodalom! A nevelőapám meg rajongott az operettért, sokat jártunk színházba, így sokszor láttuk Lehár János vitéz című operettjét. Ráadásul szeretett nótázni, énekelni, ami szintén hatott rám. Nézze, szerintem ha ezen múlna az életem, Kukorica Jancsi belépőjének az első versszakát simán tudnám énekelni önnek!

Mondta gyerekkorában Petőfi verseit?

Hogyne. Másodikban, amikor először indultam el szavalóversenyen, mindjárt győztem is a Falu végén kurta kocsmával. A Petőfi-összes ott volt elérhető közelségben a könyvespolcomon – de aztán jött a kamaszkor, amikor az ember sok mindent megkérdőjelez, Petőfi a vélt egyszerűségével háttérbe került, Ady, Radnóti, József Attila meg előre, Nem is igazán foglalkoztam vele többé, egészen addig, míg a Móra Könyvkiadó fel nem kért a Petőfi, a sztár című kötet megírására, ami akkor még Petőfi-rajongói könyv munkacímmel futott. Arra gondoltam, hogy ez jó lehetőség arra, hogy tisztázzam a viszonyomat Petőfihez. Tudtam ugyanis, hogy egy ilyen könyvhöz nagyon komoly kutatómunka szükséges. Három évet foglalkoztam Petőfivel és „háza népével”. Elsősorban az eredeti műveket és történeti forrásokat akartam látni. Ától cettig elolvastam Petőfi és felesége, Szendrey Júlia életművét, ugyanígy Hatvany Lajos két kötetes, Így élt Petőfi című hatalmas életrajzi dokumentum- és emlékezésanyagát, amely életrajzi sorrendben tartalmaz minden olyan vallomást, amit a huszadik század elején még élő és föllelhető szemtanúkkal készített. De természetesen a fontosabb irodalomtörténeti munkákat, életrajzokat elolvastam. Nagyon vékony kis kötet a Petőfi, a sztár, könnyed is, de egyúttal tömény információáradat!

Elérte a célját vele?

Van a HUBBY-nak, a nemzetközi gyermekirodalmi szervezet magyar tagozatának egy közönségdíja, akkor a magyar diákzsűri ezt választotta az év legjobb ismeretterjesztő könyvének mintegy 600-800 diák szavazata alapján. A gyerekeknek írom a legtöbb könyvemet; ha szeretik és szívesen forgatják, annál nagyobb elismerés nincs! A könyv lektora, Hansági Ágnes irodalomtörténész, aki Szegeden tanít magyarszakos tanárjelölteket, nagy lelkesedésében azt mondta, ezt adja föl majd kötelező olvasmányként a hallgatóinak, mert ebben minden benne van, amit tudni kell Petőfiről, de olyan stílusban, módon, hogy az YZ generációs tanárjelöltek is könnyen befogadják.

Miért és hogyan törekedett a könnyű befogadhatóságra?

Teológus vagyok, hittanár, aki tanítottam is, pedagógiai módszertanosként pedig az egyik kutatási területem a digitális nemzedék megszólíthatóságával kapcsolatos. Ez ugyanis a hagyományos algoritmikus módszerekkel már nem megy. Mint író és tankönyvíró, aki könyvkiadóban is dolgozik, eleve sokat gondolkodtam azon, miként lehetne elérni, hogy ne tartsák a képernyők előtt felnövő gyerekek dögunalomnak a tankönyveket. Nekik például nehéz egy könyvoldalt pusztán lineárisan olvasni. Képernyőhöz vannak szokva, ahol a leggyakrabban 300-600 karakteres kis szövegegységeket találnak, és amint az olvasáskutatók feltárták, hajlamosak a könyvet illetően is szemükkel cikkcakkban haladva keresni az infókat, ráadásul egyszerre a teljes oldalpáron. Ehhez is igazodtam a könyvemben, meg ahhoz is, hogy föl kell venni a versenyt azzal az ingerözönnel, ami őket éri.

Érdekesnek kell lenni?

Hatványozottan. De hát Petőfi ilyen módon való megismertetésében könnyű dolgunk van. Tudtam, hogy érdemes azzal is előjönni: Petőfi volt az első olyan magyar költő, aki megélt a költészetéből, s hogy ő volt az első irodalmi sztár… Ez a költőnk tényleg lentről jött, saját nevet kellett szereznie, folyamatosan gerjesztette, hogy reflektorfényben legyen. Állandóan hírt adott magáról, mint a mai celebek. Felvidéki útja alatt rendszeresen írta a Pesti Divatlapnak a beszámolókat. Beavatott például a szerelmi életébe. Szendrey Júliát Sándor vette rá, hogy publikálja a naplóit, beleértve a koltói nászútukról szólót is.

Ki vagy mi volt ebben a minta neki?

Nem volt mintája, egyszerűen médiazseni volt. A könyvben is leírtam, márkanévvé tette a magyarosított nevét. A még életében megjelenő első Petőfi-összes – micsoda ritkaság az ilyen is – fedőlapján csak ennyi volt: PETŐFI. Semmi cím, csak a márkanév. Száz meg ezer számra vették meg. Az első honi óriásposztert róla készítettek és Szendrey Júliáról. „Sztárpár” voltak, ilyennek mutatja őket a Barabás Miklós-féle metszet is. Erről is van történet, Petőfinek rendes szakálla volt az eredeti változaton, de amikor meglátta a Barabás-metszetet, már spanyol kis kecskeszakállat viselt. Ezért azt mondta Barabásnak, ki kell dobni a régit, újat kell készíteni.

Nárcisztikus lehetett némileg?

Nárcisztikus és ADHD-s is, bár lehet, hogy a pszichológusok mást mondanának. Azért az jelent valamit, hogy majd’ egy tucat iskolában tanult. Ahol jól bántak vele, ott eminens tanuló volt, másutt kirívóan gyenge. Hamar mutatkoztak radikális politikai hajlamai is. 1837-ben az aszódi evangélikus gimnáziumban a tanító ezt írta róla: „Szigorúan megrovom, mert több társával titkos társaságot alapított. Szabadidejükben az iskolából elszökve pipafüvet szívtak, királyellenes nótákat énekeltek s nagy terveket szőttek a zsarnokság megdöntésére…”

Hogy lehet, hogy ez a siheder eredetiben olvasta Lamartine-tól A francia forradalom történetét, lefordította Shakespeare Coriolanus című drámáját és így tovább?

Latin- és német tudása is remek volt. Nos, feltétlenül a protestáns középiskolák – például az aszódi evangélikus gimnázium, a pápai református kollégium – hatása és a szüntelen önképzés, olvasás áll emögött. Pápán „Könyves Sándornak” becézték.

Kutatásai során bukkant-e adatra arról, hogy működött benne, akárcsak időlegesen, valamiféle keresztyén hit, vagy csak protestáns vallásosság, istenkeresés?

Ne szépítsük a dolgot, Petőfi Istent csak mint frázist használta. A korszellem igen ludas lehetett ebben, a felvilágosodás nagy híve volt, a szalonjuk tele volt a felvilágosodás filozófusainak arcképeivel, metszetével, eredetiben olvasta ezeket az írókat. De a romantikával bejött a nemzeti eszmény. Bár nem vagyok irodalmár, innen eredeztetem az általa előszeretettel használt „magyarok istene” szókapcsolatát is. Teológusként is csak azt mondhatom, nála hol az ember, hol a nemzet kerül Isten helyére, abba a magasztosságba, ami Istent illeti meg.

Innen logikus átugranunk 1848. március 15-ére, a Nemzeti dalhoz. Gumicsont, de azért kíváncsi vagyok a véleményére: elszavalta a múzeum lépcsőjén vagy nem...?

Hadd kezdjem onnan: a Hatvany által gyűjtött visszaemlékezések szerint a vers eredetileg úgy kezdődött, hogy „Rajta, magyar”. De amikor a Pilvax kávéházban, ahol először előadta a költő, valaki állítólag közbeszólt: „No de Sándor komám, ahhoz előbb talpra kéne állnia a magyarnak, hogy el tudjon indulni!” Az egyetemeknél már Talpra magyarként hangzott el a vers… Az, hogy a múzeumnál is elmondta volna, csak sztereotípia. A magyar ember egyik legfontosabb ügye a hasa, és miután Landerernél kinyomtatták a Nemzeti dalt, Jókai azt mondta: „Most ebédszünet van, mindenki menjen haza ebédelni, háromkor találkoznunk a Nemzeti Múzeum előtt!” Megérkezett akkorra a tömeg is, de Petőfi és Szendrey Júlia lekéste ezt az állomást.

Mit csináltak vajon?

Mit csináltak, mit nem, ez egy érdekes kérdés, erre vannak ötletek, némely elképzelések szerint a forradalmi hevület nagyon megihlette őket, mindenesetre pontban kilenc hónapra rá megszületett Petőfi Zoltánka. De Táncsics kiszabadításánál már ott volt a házaspár az első sorban…

Petőfi hogyan vett részt az 1848-49-es szabadságharcban? Merthogy nagyon magasra tette – nyilvánosan – a lécet 1846 végi versében: „Egy gondolat bánt engemet, ágyban, párnák között halni meg.” És: „Ott essem el én, / A harc mezején, / Ott folyjon az ifjui vér ki szivembül…”

Igen, a léc magas volt, és elsőre Petőfi nem is tudta megugrani. Legalább is a pesti úri társaság szerint. A kutatók véleménye szerint Petőfi 1848 késő őszén valójában azért vonult be honvédnak, mert növekedett a pletyka Pesten, hogy az első volt, aki kardot kötve járt a városban, és most már mindjárt itt a november, de még mindig nem állt be honvédnak.

Miért késlekedhetett? Elméleti ember lett volna, aki csak papíron huszárkodik?

Nem amolyan kis ügyefogyottnak kell elképzelni Petőfit. Ügyes, jómozgású, jó futó, hogy úgy mondjam szíjas fiatalember volt. Még Koltón, 1847-ben fejlesztette minőségivé a lovaglási képességét. Nagyon jó lovas volt. Gyáva sem volt, sőt… De attól az ötlettől nem rajongott, hogy neki művészi terveivel, fiatal házasként, felesége várandóssága alatt hadba kellene vonulni. A rajongói nyomás kényszere alatt mégiscsak megtette. Debrecenbe vonult be és mivel volt katona múltja 1939-ből, századosi rangot kapott, vele bakákat maga alá, hogy kiképezze őket. Saját szavaival élve: „kétszáz parasztból, kétszáz katonát csinálni.”

Milyen katonának bizonyult?

Bem később tiszti kereszttel tüntette ki bátor tetteiért. Ugyanakkor volt a viselkedésében egy olyasfajta rapszodikusság, ami „katonáéknál” nem járja… 1848 december elején már jött is a parancs, hogy Debrecenből a bácskai frontra kell menniük. Ám amikor a bácskai frontra vezényelték a neki alárendelt honvédekkel együtt, írt egy levelet Mészáros Lázár hadügyminiszternek, hogy akkor most kivesz három hónap szabadságot, mert rövidesen megszületik a fia. Leadta ezt a szabadságos kérelmet, mindjárt össze is pakolt és otthagyta a kaszárnyát. Nem is tért akkoriban vissza. Hadbírság elé ugyan nem állították, de megrótták érte. Közben ismert, tekintélyes személyiségként kezelték, a Csatadal-t sikeresen eladta a kormánynak, így ezt a versét többezer példányban röplapként szórták szét a honvédek között.

Ennyi volt a „rovásán” a hadakozó Petőfinek?

Máskor is volt azért, hogy erősen összezörrent a katonai vezetéssel, Mészáros Lázárral, a hadügyminiszter altábornaggyal jellemző módon viseleti kérdésben vesztek össze. Ugyanis a honvéd egyenruhához való nyakravalót nem volt hajlandó a fölvenni. Mert ugye addigra ő már behozta divatba a kihajtott fehér Petőfi-gallért…

Akkor hát Mészáros Lázárról szólt az a furcsa, amilyen kacagtató, olyan pökhendi verse, az Egy otromba tábornokhoz? Hadd idézem: „Csak azt ajánlom, hogyha még leszen / Szerencsétlenségünk egymáshoz, akkor / Beszéljen vélem emberségesen, / Mert én ugyan nem tartom magamat / Nagy embernek, de akkorácska csak / Vagyok, hogy oly parányok, aminő ön, / Levett kalappal szóljanak velem.”

Igen, őt pellengérezte ki.

Volt konkrét hadi tette?

Hogyne. De olykor ezek is balul sültek el, mint az „Vízakna s Déva közt” történt. Ez a két helységnév ugyebár a Négy nap dörgött az ágyu… című-kezdetű vers második sora is. A költemény maga Petőfi konfliktusáról nem szól, annál inkább arról, hogy: „Négy hosszu nap csatáztunk / Rettentő vad csatát, / Minőt a messzelátó / Nap csak nagynéha lát. / Mindent megtettünk, amit / Kivánt a becsület... / Tízannyi volt az ellen, /Győznünk nem lehetett.” Arról kevésbé szól a fáma, hogy Petőfi késve, egyenruha és nyereg nélkül érkezett meg a csatába, és akkor már Bem határozottan visszavonulót fújatott. Petőfi meg? Kiadta a parancsát a szakaszának: „Előre!” És belerohantak az ellenségbe… Hogy került-e ez emberéletekbe, sebesülésekbe, nem tudni, de hogy parancsot szegett, az biztos. Visszaérve Bethlen Gergely alezredes üvöltve kérte számon, hogy mit csinált. Ám végül Bem az alezredest rótta meg, mert a közlegények, önkéntesek előtt alázott meg egy tisztet.

Miért szerette Bem Petőfit, ha nem olvashatta magyarul a verseit?

A lengyel Bem eleve Petőfi-rajongó volt; fordításban valószínűleg németül olvasta a verseit, hiszen sok művét akkorra már biztosan lefordították németre. Abban, hogy a lengyel tábornok fiaként szerette futárját, titkárát, az is benne lehetett, hogy franciául nagyon jól kommunikáltak, és Sándor „Bem nyelve” volt a seregben. Ráadásul nagyon hatásosan tudta előadni Bem szövegeit, ő fogalmazta a leveleit is például. És ez, hogy fiaként szerette nem költői túlzás, hiszen a leveleiben „mon fils”-ként szólította meg. Bem féltette őt, ezért amennyire tudta, távol tartotta a harctól.

Így volt ez a végzetes segesvári csata alkalmával is, nem?

Petőfi három leszerelés után újra visszatért a háborúba. Mire megtalálta a segesvári csatahelyszínt, már kezdődött a harc, és Bem szigorúan megtiltotta, hogy kimenjen a csatatérre. Ló nélkül semmi esélye nem lett volna az orosz cár dzsidásaival szemben, márpedig úgy érkezett Segesvárra, hogy eredetileg csak egy vászontarisznyája volt. Petőfi nem vette figyelembe Bem akaratát, szemtanúk szerint pont a tábornoki hintón sietett – talán parancsot adva a kocsisnak –, a fehéregyházi hídig. Ez az utolsó mozzanat, amit biztosan tudunk róla, utána hol itt, holott tűnt fel állítólag a csatában; ott a kép már homályos.

Azt az elméletet, miszerint orosz hadifogságba esve Szibériába került a költő és ott élt még huzamos ideig, kizárja?

Nem vagyok antropológus, sem történész, de a tudósok túlnyomó többségével összhangban úgy gondolom, hogy ló, illetve hadi felszerelés híján abban az ütközetben a roppant túlerővel és lehengerlően előrenyomuló dsidások végeztek vele, és hogy a megásott tömegsírok valamelyikében lett eltemetve.

Halálával egy alig két éves, körülrajongott házasságnak is vége lett. Pár éve élénk visszhangot kiváltó történelmi életrajzi regénye jelent meg az Atheneumnál a költő feleségéről, feltárva benne – amint az alcímében fogalmaz az Ezerszer Júlia című kötetnek – „Szendrey Júlia eltitkolt életét” is. Nem hagyhatom ki a kérdést: Petőfi Sándor és Szendrey Júlia igazán és kölcsönösen szerették egymást?

Szerelmi házasságot kötöttek és rövid házasságuk mindvégig kölcsönös, forró szerelmet tükrözött.

Nem mond ellent ennek, hogy Júlia kevéssel Petőfi halála után igen hamar „eldobta az özvegyi fátyolt” és újra férjhez ment?

Nem tudom, lesz-e a 2023-as „Petőfi 200” után 2028-ban hivatalos „Szendrey Júlia 200” is, mindenesetre jó volna, ha Petőfi hitvesének születési jubileuma kapcsán keletkező diskurzusok hozzájárulnának ennek a hamis és akaratlanul is igaztalan közvélekedés megváltozásához. Idevágó történelmi életrajzi regényemmel is egy fajta rehabilitáció volt az egyik célom. Lássuk dióhéjban a második férjhezmenetele, illetve házassága történetét… Szendrey Júlia mint az őrült kereste Erdélyben Petőfi Sándort a segesvári csata után, de nem találta. Kapott közben egy feltételezésnél nem több, mégis reménykeltő hírt: lehet, hogy Bemnél van, törökországi emigrációban. Felutazott Pestre, hogy kérvényezze útlevelét, de ahogy az várható volt, elutasították. Itt jön be a képbe egy Horvát Árpád nevű, oklevéltannal foglalkozó történész, aki Petőfi- és Szendrei Júlia-rajongó volt, és aztán a „nemzet özvegyének”, mondjam úgy, udvartartásához tartozott. Aki, egyébként torz külsejével egy viszolygást keltő ember. Ő vetette fel, hogy Szendrey Júlia egyenesen Lichtenstein grófhoz menjen, aki az útleveleket intézi, és nála folyamodjon törökországi vízumért. Lichtenstein azt mondta Júliának, hogyne adna vízumot Petőfi Sándor feleségének, két feltétele van csak, az egyik: mindent, amit tapasztal Szendrey Törökországban, jelentsen neki, a másik, hogy legyen a szeretője. Ha nem, egy héten belül kiutasítja Pestről!

Elképesztően aljas és kéjsóvár zsarolás – a magyar szabadságharc leverése utáni megtorlás évében…

És tökéletes csapdahelyzet Júliának. Ha kiutasítják, nem tudja sürgető ügyét, férje felkutatását folytatni… Teljesen kétségbe volt esve, és akkor – voilá – , Horvát Árpád jelentkezett: „De hát, Júlia, én feleségül veszem magát!” S egy héten belül ennek az embernek a felesége lett, mert nem maradhatott volna Pesten. Gyorsan hozzáteszem, Szendrey Júlia nem is gondolt arra, hogy bármivel is több lehet ez, mint egy érdekházasság, és gondolom, ezt határozottan így is beszélhették meg Horváttal.

Nem valami beszűkült állapot lehetett ez mégis, ebbe belemenni?

Egyrészt biztos volt benne, hogy Sándor hazajön, másrészt meg nem olyan fizikumú ember volt Horvát, hogy tartson tőle. Mégis kőkemény abuzálás lett belőle… Az asszony a naplóiban, meg utolsó, huszonegy oldalas, apjához írott levelében, tárta fel a valóságot. De csak akkor, amikor tudta, hogy meg fog halni, hiszen méhrákja volt. Nyilván XIX. századi szemérmességgel beszélt a szenvedéseiről, de félreérthetetlenül leírt mindent, azt is, milyen szexuális visszaélések elszenvedésére kényszerítette ez a Horvát folyamatosan.

Miért és meddig maradtak ezek a dokumentumok eltitkolva a közvélemény elől?

Feltételezhető, hogy Horvát Árpád, és Szendrey Mária férje, Gyulai Pál irodalmár, illetve Szendrey Júlia titkára, Tóth József megegyeztek abban, hogy nem fogják nyilvánosságra hozni ezeket a leveleket. Tóth József halála után, 1925-ben került nyilvánosságra Szendrey Júlia levelesládája, benne Júlia 1868. szeptemberében, négy nappal a halála előtt írt levelével, melyben Tóthra hagyta az irathagyatékát, aki azt valóban jól megőrizte. Úgy, hogy hatvan évig nyilvánosságra se került. Addigra pedig annyira rögzült az a kép, hogy Szendrey Júlia elhagyta Petőfit, tehát méltatlan és micsoda utolsó meg nem mondom, micsoda volt, hogy ezek a dolgok máig nem tisztázódtak a köztudatban. Holott Júlia valami elképesztő módon és mértékben áldozat volt, nem kis részt ezért írtam ezt a könyvet, a szereplőket, amennyire csak lehetett, leveleikből, naplórészleteikből beszéltetve.

Akkor most térjünk vissza kifejezetten Petőfihez. Miért építheti a fiatalokat a Petőfi, a sztár?

Petőfi egy olyan modellt tudott adni, ami a felszínen nagyon felkapott a mai influenszerek világában. Hogyan lesz egy egyszerű mészáros fiából országos sztár, ez önmagában is lebilincselő. Ami ennél is fontosabb, hogy az influenszerek és celebek mögött általában nincs tartalom, ellenben itt egy nagyon komoly tartalom van, Petőfi zsenialitása nem megkérdőjelezhető! Intenzív, karizmatikus személyessége mellett olyan mélységű hazaszeretet, szülőföldszeretet jön át a versein, ami megint csak párját ritkítja. Nagyon tudta a korabeli médiát használni, mint azt már mondtam, de nem a maga fényezésére tette, neki a nemzet- és a hazaszeretet volt a legfontosabb.

Ha a digitális korosztály fogékonyabbjai számára közelhozza a Petőfi-jelenséget, akkor ezek a fiatal olvasók hirtelen ott találhatják magukat Petőfi poézisének a tágas rónaságán…

Ez a cél. Garantálom, hogy ha kedvükre belekóstolnak ennek a nagy 19. századi költőnknek a verseibe, nem lesz akadálya a műélvezetüknek. Petőfit pont azért vetette meg irodalmár kortársainak vaskalapos része, mivel a köznyelvet emelte irodalmi nyelvvé. Nem elszállt metaforákkal, mitologikus utalásokkal, dagályos kifejezésekkel szólalt meg, hanem úgy, mint a hétköznapi ember.

De mégis rendkívüli esztétikai fokon, végleges megfogalmazásokkal és – magyarul. Ez is egyfajta forradalom, jól mondom?

Újabb izgalmas kérdéshez jutottunk, Petőfi anyjának a nyelve nem a magyar volt, hanem a szlovák. Az már igaz, ha annak rendje s módja szerint őtőle tanult volna anyanyelvet, ő is szlovákul beszélt volna. Viszont az apa, Petrovics István, aki maga is törve beszélte a magyart és okkal feltételezhetjük, hogy Hrúz Máriához hasonlóan szinté szlovák gyökerű volt…

Hadd állítsam meg egy pillanatra: nem szerb ősű volt idősebb Petrovics István, amint azt Illyés Gyula vélelmezte a Petőfi Sándor című monográfiájában?

Tót volt az apa is; a mezőberényi, aszódi rokonság mind szlovák evangélikus gyökérzetű… Szóval törte a magyart, de annyira büszke volt a magyarságára, hogy ha valaki letótozta itt a kiskunfélegyházi kocsmában, melyet a mészárszékkel együtt bérelt, úgy összeverte, mint annak a rendje. Megtiltotta, hogy szlovákul szóljanak a gyerekhez, és a kis Sándor a dajkájától tanult meg magyarul, egy Kurucz Zsuzska nevű lánytól. Ez csak azért történhetett így, mert az apa magyarságszeretete, hazaszeretete annyira erős volt, hogy azt mondta, „Én a fiamból magyar embert nevelek!”

Ötéves korában Petőfi elkerült otthonról. Miért?

Erős feltörekvés volt az apában: nemcsak magyar, hanem egyben tanult embert akart a fiából, hogy vigye majd valamire. De ehhez, úgy vélte, el kell kerülnie hazulról. Ötévesen már járt ugyan elemibe, de Petrovics István nem volt megelégedve a félegyházi elemi iskolával, ezért küldte Kecskemétre.

Zárásként valamit a Szabadság, Szerelem című, szintén ’24-es, de ismeretterjesztő könyvéről is. Ez egyfajta utórezgése volt a másik Petőfi-könyvének?

Nem, ezt egyfajta kiteljesedésnek tartom, azután, hogy a Petőfi, a sztár-hoz iszonyatos mennyiségű forrásanyagot olvastam el, használtam fel, de továbbra is rengeteg történet és észlelt összefüggés kavargott leíratlanul a fejemben. Olyan sztorik is, melyeket mint emlékeket háttéranyagként Petőfi a versei keletkezésénél mozgósíthatott az elméjében. Arra gondoltam, ne úgy beszéljünk végre a művek keletkezéséről, hogy a költő ekkor és ekkor, itt és itt ült le megírni őket, hanem nézzük, milyen gyermekkori vagy egyéb saját élményei fűződhettek hozzájuk.

Kérhetem, hogy vegyük példának a Szülőföldemen című verséhez kapcsolódó, Félegyházi csata című „mininovellát”?

Szívesen, hiszen ez a Petőfi-vers pont kiskunfélegyházi keltezésű, itteni gyerekkori emlékeiről van szó benne, ahol egyébként most mi fölvesszük ezt az interjút és ahol élek. Ne felejtsük, hogy ez az a település, ami sokáig versengett azért, hogy Petőfi szülővárosának tartsák, hiszen a Szülőföldemen maga tartalmazza e sort: „ez a város születésem helye”. A könyvemben szereplő történet címe nem igazi csatára utal, hanem arra, hogy négy-öt éves gyerekek, köztük a kis Petőfi, háborúznak. „Lovagolok fűzfasípot fújva, / lovagolok szilaj nádparipán.” A sztori emlékanyagát, ami nagyon illik a vershez, egy kortanú, a Petőfivel egykorú, hajdani játszótárs, Lojzi szolgáltatta, idős felnőttként elmesélve Hatvany Lajosnak, hogyan éltek gyerekként, hogyan féltek a mészároskutyáktól, miként csatároztak egymással a piactéren, a kútnál és így tovább. Költőnk egyértelműen a közös emlékek egy részét dolgozta fel versében. A XIX. század költői kapcsán meg mondjuk elmesélem, milyen élménybeli előzménye lehet olyan sorainak, mint hogy „Ha majd a bőség kosarából / Mindenki egyaránt vehet (…), Akkor mondhatjuk, hogy megálljunk, Mert itt van már a Kánaán!” Pápai református kollégiumbeli diákéveikben Orlai Petrich Somával egyszer, amikor éheztek és áhítoztak a buktára, Petőfi állította a rokon barátjának, hogy ő meg tud enni egy egész tepsi friss buktát. El is loptak egy ilyen szilvásbuktás „rakományt” a gazdasszonytól. Petőfi bezabálta az egészet, és hát nagy hasmars lett a vége… Ezek a jópofa kis történetkék tehát forrásalapúak, azok mesélték el, akik ott voltak Petőfivel, szűkre szabott életidejének valamelyik derűs vagy borús időszakában.