Pihenhet-e a lelkész?

– A lelkész feladatköre nagyon sokrétű, az igehirdetés és a lelkigondozás mellett hittant oktat, rendezvényt szervez, közösséget irányít, pályázatokat ír, marketingtevékenységet végez – mondta Hella Ferenc, a Somogyi Református Egyházmegye esperese, aki azt is hozzátette, hogy ha a lelkipásztor mindezt jól akarja csinálni, akkor a rá nehezedő nyomás miatt könnyen a kiégés határán találhatja magát. A világgal együtt a lelkipásztori szolgálat is sokat változott. – Nyilván örömmel végezzük, de nagyon el lehet benne fáradni, ezért nagyon fontos feltenni a kérdést: a lelkészre ki figyel oda? – mutatott rá az esperes.

Hella Ferenc arra is emlékeztetett, hogy a lelkészi szolgálatot nem lehet csak úgy letenni, de a legtöbben azért igyekeznek hetente egy napot pihenni, mert az embernek meg kell állnia. A hétfő a papi vasárnap, szokták mondani. De nagyon kevesen jutnak el oda, hogy mondjuk egy hétre elmenjenek pihenni, ezért döntött úgy a Somogyi Egyházmegye, hogy minden lelkésznek lehetőséget biztosítanak arra, hogy a családjával eltöltsön egy hetet a horvát tengerparton egy apartmanban. Annyi pozitív visszajelzést kaptak, hogy a terveik szerint jövőre is biztosítják ezt a lehetőséget az elvonulásra és a pihenésre.

Arra a kérdésre, miként tud segíteni a gyülekezet a lelkésznek abban, hogy elkerülje a kiégést, azt válaszolta: tekintsék alapvetőnek, hogy a lelkésznek is jár szabadság, mert ez régebben nem volt természetes. A lelkésznek pedig azt kell megtanulnia, hogy nem kell minden feladatot neki elvégeznie, nagyon sok dolog van, amit át lehet adni a gyülekezeti tagoknak, mondjuk egy nyári tábor szervezését.

Hella Ferenc próbál bizalmi közösséget kialakítani az egyházmegyében, ezért a lelkészeknek nemcsak értekezleteket, de közös ebédet és közös programot is szerveznek. – A mókuskerékben tekerő lelkésznek nagyon nehéz, hogy jelezze, ha gondja van, ezért nekünk, kollégáknak, szolgatársaknak kell éles látással észrevennünk, ha valaki problémával küzd. És nem szabad ítélkeznünk, hanem a Szentírásban megírt pásztori, szolgatársi magatartással kell hozzá fordulnunk – magyarázta.

Sokan gondolják úgy, hogy a lelkésznek ott a hite és a Biblia, nem lehet gondja, de Hella Ferenc emlékeztetett: Szentírás óriási támasz, de a lelkész is bűnös ember, nem gép. Elmondta, hogy ő is volt már úgy, mielőtt szabadságra ment, hogy „spiccre futott”, és az utolsó energiáit is elhasználta, és azt érezte, ha még egyet prédikálnia kell, nem fogja bírni erővel. Szerinte a gyülekezet is érezte a különbséget a szabadság előtti és utáni szolgálata között.

– Nem azért vagyunk a szolgálatban, mert mi ilyen ügyes, okos emberkék vagyunk, hanem Isten kegyelméből lehetünk azok, akik vagyunk: lelkipásztorok, esperesek és így tovább – mondta, és szerinte fontos tudatosítani a gyülekezeti tagokban, hogy a lelkész is ember, és néha szüksége van arra, hogy megálljon és elvonuljon kicsit.

Lassan húsz éve szolgál Látrányban Bókáné Botos Andrea a férjével, és elmondása szerint ez a nyaralási lehetőség végre azt éreztette vele, hogy valaki „őrzi az őrzőket”, valaki figyel az ő gondjaira.

– Nehéz a gyülekezetet otthagyni egy nyaralás idejére, lelkészként az embernek általában pénze sincs rá, és amikor az ember tíz évig nem pihen, elszoktatja magát attól, hogy vágyjon a feltöltődésre. Olyan ez, mint a gyomorszűkület, csak a lélekben – mondta a lelkésznő, aki szerint ebből önerővel nehéz is a kiút. Épp ezért jelentett nagyon sokat ez a nyaralás a családjával, a férjével való kapcsolatában és abban, hogy meg lehetett állni. Pusztán az a tény, hogy kimozdulhatott a környezetből, ahol ő mindenkinek nagytiszteletű asszony, már sokat segített neki. – Az a megkönnyebbülés, hogy én most csak én vagyok – magyarázta Bókáné Botos Andrea, aki szerint ez talán a legnehezebb, hogy egy vidéki lelkész nem léphet ki a szerepből soha.

Ez a pihenés abból a szempontból is jót tett nekik, hogy nem tudtak a férjével a teendőkbe menekülni, több olyan dologról tudtak beszélni, amin dolgozniuk kell huszonöt év házasság után, közösen szolgáló lelkészházaspárként. Azért is nagyon hálás, hogy az asztmával küzdő legkisebb fiát egy hétig egészségesnek és vidámnak látta a sós víz mellett.

Amikor arról kérdeztük, hogy a gyülekezet tud-e segíteni a lelkésznek az esetleges problémái feldolgozásában, azt mondta, hogy a pásztor nem azért van a juhai között, hogy velük beszélje meg a gondokat. – A gyülekezet nálunk is jó szándékú, de ezt a terhet nem tudja átvenni – tette hozzá.

Szerinte nagy szüksége van a lelkészeknek őrzőre, akinek az a feladata, hogy tudja, a területen szolgáló lelkészek közül ki hogy van. – Gondolom, minden környékbeli lelkész kollégának ugyanennyi gondja van, és mindenkinek szüksége volt arra az egy hétre, és nagyon jólesik, hogy valaki gondolt ránk – mondta Bókáné Botos Andrea.

– Az egész családom nagyon igyekszik odafigyelni rá, hogy pihenjek évente három-négy napot összefüggően – mondta Andrási Károlyné Tóth Franciska lábodi lelkipásztor. Hozzátette, hogy a pár napos pihenést általában ismerős helyen töltötték, ahol tudták róla, hogy lelkész. Szerinte mindenkire érvényes, hogy akkor tud igazán pihenni, ha a munkájával közben nem kell foglalkoznia. – Mi mindenhol lelkipásztorok vagyunk, ami nem baj, erre kaptunk elhívást, de néha fontos, hogy olyan emberek vegyenek körül, akiknél nem számít az, hogyha nem a legjobb arcunkat látják, hanem azzal együtt szeretnek, amikor fáradtak vagyunk, amikor feszültek vagyunk, amikor ki vagyunk bukva, akkor is ugyanúgy tisztelik a mi hitünket és az Isten iránti elköteleződésünket – mondta.

Szerinte talán magának is hazudik az a lelkész, aki azt mondja, hogy sosem érezte a kiégést egyetlen időszakban sem, mert annyira igénybe veszi az emberséget, a személyiséget, a leghétköznapibb mozdulatokat az állandó jelenlét a gyülekezetben, hogy a legbátrabbak és a legerősebbek is ellankadnak. Úgy gondolja, akkor van probléma, amikor van egy nehezen összehozott, működő alkalom, mondjuk egy ifi- vagy más csoport, és a naptárra nézve arra gondol az ember, „jaj Uram, bárcsak ne jönne senki”, mert olyan fáradt, hogy nem tud rá felkészülni. Ezt tartja a kiégés első jelének, és bevallotta, hogy érzett már így.

– Viszont a családom nagyon-nagyon támogató volt, tényleg mindig nagyon igyekeztek időt szánni a pihenésre, ennek a legmegmosolyogtatóbb tünete, jele nálunk az, hogy a férjem hétfőn egyáltalán semmilyen telefonhoz nem enged hozzá, ő veszi fel az összes telefont, és csak akkor adja át, amikor valami halaszthatatlanról van szó – osztotta meg velünk, és elmondta, hogy a horvátországi nyaraláson se hallotta csörögni a telefont, mert a családja kezelte a beérkező hívásokat. Nagyon hálás azért, hogy így állnak a szolgálatához, és hogy úgy tudtak együtt lenni egy hétig, „ahogy talán még sose, meg lehet, hogy soha többet”. Elmondása szerint még mindig merít energiát azokból a tartalékokból, amelyeket ez a nyaralás adott neki.

Szerinte fontos lenne, hogy minden lelkésznek legyen lehetősége ilyen pihenésre, hogy „sokkal nagyobb hűséggel és odaadással tudja végezni a szolgálatát”. Kevesen gondolják végig, hogy amikor más emberek pihennek, például ünnepek idején, a lelkészeknek akkor kell leginkább ott lenniük az emberek számára, és úgy hirdetni nekik Isten Igéjét, hogy megragadja őket.

– Az evangélium olyan örömüzenet, amellyel egészen addig viaskodik az ember, ameddig nem érez rá, de ahogy megkapta, attól kezdve már nem nehéz a szolgálat – magyarázta Jakab László Tibor nyugalmazott lelkész, aki saját bevallása szerint sosem tapasztalta a kiégés jeleit, és mindig az Igébe kapaszkodott, ha nehéz helyzetbe került, mert az mindig talpra állítja az embert. A Somogyi Egyházmegye által szervezett nyaralást ugyanakkor ő is nagyon jó ötletnek tartja, és meglepte, hogy rá is gondoltak.

– A szolgálatom negyvenkét éve alatt, ahogy Tamás kapott két jó szót, körülbelül én is úgy kaptam két jó szót, pedig néhány templomot meg parókiát rendbe tettem, és több gyülekezetben is szolgáltam – mondta a lelkipásztor, aki nyugdíjasként már kevesebbet szolgál, de igyekszik segíteni kollégáit, mert pontosan tudja, milyen sok feladat hárul rájuk, és velük beszélgetve mindenkin az örömöt látta, miközben mutogatták a „mosolygósnál mosolygósabb fényképeket”. A szolgálat is könnyebb lett számukra. – Hálásak vagyunk a Jóistennek is, hogy ilyen ötletet adott az esperes úrnak, és ezt ő így valósította meg – fűzte hozzá.

Negyvenkét év alatt a családi nyaralás számukra csak az volt, hogy meglátogatták az anyósát, apósát, most mégis el tudtak menni Horvátországba, és nem csak a legidősebb fia, aki utódja nagyatádi lelkészként, de középső fia is csatlakozott hozzájuk családostól. Ő nyilván fizetett érte, de talán ez volt az első igazi családi nyaralásuk.

Amikor arról kérdeztük, hogy mégis hogyan sikerült negyvenkét évet végigszolgálnia kiégés nélkül, elmondta, hogy sétált ő is zsákutcába, szégyenült meg, mert egy lelkészt le lehet győzni. Látott sok nehézséget és bukást, de sosem veszítette el a reményt, mert tudta, hogy annak az Úrnak, aki az mondta, hogy legyen és lett, van ereje, hogy véghezvigye, amit akar, és „meg kell tanulni, hogy ő az egyház ura, nem a pap”.

– Ahogy a heidelbergi káté summázza a Bibliát: mi az igazi hit? Biztos ismeret és szívbéli bizalom. Ha ez megvan, attól kezdve csak hálaadás van, mert megoldódnak a dolgok – magyarázta.

Amikor egyszer egy fiatal lelkészkolléga azt panaszolta neki a karját széttárva, hogy nem tud valamit megcsinálni, ő azt mondta: rossz a mozdulat.

Szerinte ez a titok: az embernek éreznie kell a határait, és ha valami nem sikerül, az nem véletlenül történt úgy: – Amit elvégezhettem, Isten iránti hálaadással mondom, azt elvégeztem. Amit nem, azt az Úristen nem nekem szánta.

Az egyházmegyei nyaralásról azt mondta, hogy az talán élete egyik legnagyobb elismerése, amit egyházától kapott. – Nincs az a kitüntetés, ami ennél többet ér – tette hozzá.

– A legtöbb lelkészt valamilyen fokon érinti a kiégés, sokan nem is terveznek pihenést a programjukba, mert mulasztásnak tekintik – mondta Tóth János, a Gyökössy Endre Lelkigondozói és Szupervizori Szolgálatot vezető lelkész. Vannak, akiknél a helyettesítés nem megoldható, de tapasztalata szerint mások egyszerűen azért nem mennek szabadságra, mert attól félnek, hogy valami történik a gyülekezetben, amíg távol vannak. – Pedig egy lelkésznek is meg kell tanulnia pihenni, mert természetes az, hogy ha dolgozunk, akkor elfáradunk, és ha elfáradtunk, akkor fel kell töltődni – emlékeztetett Tóth János, aki szerint nem az a jó lelkész, aki állandóan fáradt, hanem az, aki tudja, hogy mikor mire van szüksége, és érzi, ha neki épp pihenésre van szüksége ahhoz, hogy adni tudjon és újra megtalálja a helyét a szolgálatában.

– Sok lelkész nem kér segítséget, mert azt gondolja, természetes, hogy fáradt, és hogy neki ezt meg kell tudnia oldani. De a kiégéssel nem az a baj, hogy van, hanem hogy ha az első jeleknél nem foglalkoznak vele, akkor később már nem biztos, hogy elég pár napot pihenni a kezeléséhez – figyelmeztetett a szolgálatvezető lelkész.

– Persze van egy ilyen nézet is, hogy nálam mindent megold az Isten. Ami igaz is, de Isten sokszor embereken keresztül segít, és olyan felebarátot ad mellénk, akire épp akkor és ott szükségünk van – tette hozzá Tóth János.